Semmi sem mutatja jobban, mint az utóbbi hetek kölcsönös szoborgyalázása, hová juttathatja a politikai közösséget a „szemet szemért elv”. Úgy tűnik, Magyarország még nem nőtt ki ebből a gyermekbetegségből, pedig Nyugaton már tudják, hogy számos egyéb formája létezik a tiltakozásnak. Az általános fejrázáson túllendülve, a jelenség éppen arra világít rá, hogy hazánkban a társadalom egyik fele nem tud mit kezdeni a másikkal, és viszont. Párhuzamos igazságképek versenyeznek egymással, amelyekbe nem fér bele a másik „igaza”. Ebből fakad, hogy a „szembenálló” fél szimbolikus tere, jelképei meghódítandóvá, vagy még inkább megsemmisítendővé váltak, legyen az szobor, utcanév, színház vagy rádiófrekvencia. Nap, mint nap, ilyen apróságokon őrli fel egymást a két tábor. Pedig lássuk be, nem ezek a fontos dolgok egy ország életében. Húsz évvel a rendszerváltás után azonban még mindig nem jutottunk el odáig, hogy lefektessük a játékszabályokat. Mai napig egymásra mutogató „demokratikus szabadrablás” folyik, amelyben a pártok készségesen felhasználnak minden lehetséges alkalmat arra, hogy belekössenek a másikba. Ez a mentalitás leszivárog a közéletbe, és a politikától való elfordulást, vagy éppen ellenkezőleg, harcias, elvakult aktivizmust eredményez. Természetesen nem azt állítjuk, hogy másutt ne így volna, de tőlünk nyugatabbra léteznek olyan témák, amelyek egyfajta „szent tehénnek” számítanak. Olyan közös pontok, amelyre alapként tekintenek, legyenek azok a demokratikus normák, vagy éppen egyes szakpolitikák. Ezzel szemben Magyarországon egyre többen úgy gondolják, hogy az utóbbi időben oly mértékben megnőtt a politikai megosztottság, hogy képtelenség bármilyen együttműködés. Akik így vélekednek, felcserélik az okot az okozattal. Hazánkban nem megszűnt, hanem soha nem is létezett ilyen jellegű politikai konszenzus. Ezért aztán ne csodálkozzunk azon, ha a politikai hiszterizálás végül pártoktól független emberek elszigetelt, irracionális cselekedeteibe torkollik. Kultúrember nem gyaláz szobrot. Semmilyet. Leginkább azért, mert nem zavarja a másik létezése. Mert számára természetes a gondolatok folyamatos ütköz(tet)ése, ez mindennek az alfája és omegája, nem a világvége. A szimbolikus erőszak erőszakot szül. Amíg úgy gondoljuk, hogy „nincs dolgunk” a másik féllel, nincs bennünk semmi közös, csak szaporodni fognak az ilyen típusú politikai cselekedetek.

Kissé mellélőtt az 1951 óta folyamatosan   megjelenő belgrádi NIN c. hetilap, amikor a választások második fordulója előtt megjelent címlapján elve vesztesnek állította be a későbbi győztest, Tomislav Nikolićot. Ehhez képest Boris Tadić korábbi államfő, aki addig kétszer is legyőzte Nikolićot, most, ha szoros küzdelemben is, de alulmaradt.

A politikus sikere bizonyítja azt a politikai törvényszerűséget, hogy bizonyos esetekben kifizetődő komoly iránymódosításokat végrehajtani, ha úgy tetszik, „köpönyegforgatást” csinálni.  Igaz, hogy Nikolić régebben még a háborús bűnökkel vádolt Vojislav Šešelj radikális párti elnök helyettese volt, sőt, Šešelj távolléte miatt ténylegesen ő vezette azt a pártot, amely élesen EU-, és globalizációellenes volt, merev álláspontot tanúsított Koszovó ügyében. A 2008-as választások azonban megmutatták, hogy a nemzeti érzelmekre alapozott politizálásnak megvannak a korlátai, az ezt figyelmen kívül hagyó Szerbiai Demokrata Párt(DSS) elvérzett az akkori megmérettetésen. Nikolić tehát váltott, hangnemet és pártot egyaránt. Az általa vezetett új párt, a Szerb Haladók Pártja (SNS) már nem ellenzi Szerbia uniós tagságát, Nikolić győzelmi beszédében hangsúlyozta is, hogy az ország irányítása alatt sem fog letérni az európai útról. Lehet persze kételkedni Nikolić pálfordulásának őszinteségében (a már idézett NIN a választások után úgy fogalmazott, hogy Nikolić nem olyan ember, akinek bármelyik szavában is meg lehetne bízni). Ám kétségtelen, hogy neki mindenképpen megérte ez a fordulat, mert hamarosan az államfői székbe ülhet.

Meglehet persze, ha az eddigi államfő, Boris Tadić kormánypártja sikeresebben tudott volna kormányozni, nem következik be Nikolić győzelme. A Demokrata Párt (DS) vezette kormány egy nehéz helyzetben lévő országot hagy örökül: jóval 20 százalék feletti a munkanélküliség, magas a korrupció szintje, nagy a szegénység, bár a gazdasági gondok itt sem voltak függetlenek a világgazdasági válságtól. Külpolitikailag sem termett sok babér, igaz, ez nem csak a kormány hibája: bár az EU-hoz való közeledés haladt előre az elmúlt négy évben, de a tagjelölti tárgyalásokra még várni kell, már csak azért is, mert az EU-t lekötik a saját belső gondjai. Koszovó függetlenségének kikiáltását nem sikerült (nem is sikerülhetett) megakadályozni. A szerb külpolitika mozgásterét behatárolta, hogy a szerb alkotmány lényegében megtiltja Koszovó elismerését, amikor azt Szerbia részének nyilvánítja. Így a szerb diplomáciának úgy kellett engedményeket tennie a Koszovóval való diplomáciai tárgyalásokon, hogy azok ne tűnjenek az egykori szerbiai tartomány kvázi elismerésének. Csakhogy némi kockázatot rejt az EU számára olyan ország (Szerbia) felvétele, amelynek területi vitája van déli szomszédjával. A DS már eljátszotta a „jó fiú” szerepét, amikor négy évvel ezelőtt az ősellenség szocialistákkal lépett koalícióra. A Szerb Szocialista Pártot az az Ivica Dačić vezeti, aki Slobodan Milošević rendszerének aktív támogatója volt, azóta persze sokat változott ő is. Míg Boris Tadić, és politikustársai 2000-ben még pozitív figurának számítottak Slobodan Milošević hatalmának megdöntésekor, a mostani választások már nem igazán a jó és a rossz küzdelméről szóltak.

Bonyolult időszak vár az országra, hiszen a haladók megszerezték ugyan az államfői széket, a parlamenti többséget azonban nem. Nem tudni ma még, mely pártok lesznek képesek kormányt alakítani, előállhat egy olyan helyzet, hogy Tomislav Nikolić egy vele ellentétes oldalán álló kormányfővel kellene, hogy együttműködjön. Szerbia azonban nem nyugati (pl. holland, vagy német) demokrácia, amelyben nem ördögtől való egy kereszténydemokrata és liberális párt közös kormányzása. A fegyveres leszámolás része a szerb politikai hagyományoknak, nem lenne egyszerű egy olyasfajta „társbérlet”, amelyet a franciák több ízben megtapasztaltak már az utóbbi két évtizedben (szocialista államfő — jobboldali miniszterelnök). Mégsem lehetetlen, hiszen a demokraták és a szocialisták kormánykoalíciója kibírta a négy évet. Az sem rossz jel, hogy Tadić rögtön elismerte vereségét, és gratulált győztes ellenfelének.

Ami pedig a magyar-szerb kapcsolatokat illeti: a vajdasági magyarok kisebbségi helyzete valamelyest javult az elmúlt években, a Magyar Nemzeti Tanács lényegében kulturális autonómiát kapott a szerb államtól. Ezt az előrelépést még magyarországi politikusok is elismerték. Rögtön felvetődik a kétely, hogy az egykor nacionalista Tomislav Nikolić majdani államfő miként viszonyul a kisebbségi jogokhoz, de ebben döntő szerepe lesz a napi ügyeket intéző (ma még nem ismert) új kormánynak is. Mindenesetre Orbán Viktor taktikai érzékét dicséri, hogy már ő pár évvel ezelőtt felismerte, hogy Tomislav Nikolić jelentős tényező déli szomszédunknál, és még ellenzéki vezetőként leült vele tárgyalni. Ez is mutatja, hogy Orbán számára a Balkán, benne Szerbia, kiemelt fontosságú.

A nagy kérdés, hogy mit kezd az új államfő, és a kormány a gazdasággal, sikerül-e versenyképesebb mentalitást elterjeszteni, a korrupció szintjét lecsökkenteni Szerbiában, vagyis egy a jelenleginél lényegesen élhetőbb ország kereteit megteremteni. Ez lenne az igazi nemzeti politika: egy gazdaságilag megerősödött Szerbia kívánatosabb lenne az EU-nak , és nagyobb súlya miatt komolyabban vennék a határon túli szerbek érdekében folytatott politikáját is.

Amikor a müncheni éjszakában szombaton Frank Lampard és John Terry a magasba emelte a BL serleget először fordult elő, hogy egy teljes egészében orosz oligarcha által birtokolt klub megnyerje a legrangosabb klubtrófeát. Így teljesült Roman Abramovics dédelgetett álma és a klubra költött irdatlan pénzösszegekért cserébe drámai körülmények között az övék lett a hatalmas presztízzsel járó cím. Az már csak hab a tortán, hogy mindezt egy olasz edzővel, klasszikus itáliai „catenaccio” eszközeinek alkalmazásával és egy elefántcsontparti hőssel érte el. Egy héttel ezelőtt egy másik talján edző az angol bajnokságot nyerte meg az utolsó fordulójában a Manszúr sejk által birtokolt Manchester City-nek. A Barcelona, amely presztízsből – mondván a katalán nemzet csapata is – soha nem viselte még szponzor feliratát a mezén, az idei évben a közel-keleti állam által birtokolt Quatar Foundationt reklámozza.  A spanyol liga meccseinek egy részét a kínai közvetítések miatt déli időpontban rendezik, 2022-ben a foci VB-t is Katarban tartják majd, a legnagyobb sztárklubok pedig már évek óta Ázsiában turnéznak a holtszezonban, hiszen messze ott lehet eladni a legtöbb mezt, illetve egyéb franchise-terméket. Az orosz Premjer Liga évről évre nagyobb sztárokat képes leszerződtetni a világ minden részéről. (Némileg ebbe a vonulatba illeszkedik az ukrán társ EB szervezés ténye is.)

Ezek az események természetesen nem egymástól függetlenül léteznek, nem lehet nem észrevenni a mögöttük meghúzódó trendeket. Fanyaloghatunk persze az olajmilliárdokból szerzett dicsőség felett, azonban ettől függetlenül meg kell állapítani, hogy a futball gazdasági hátterében bekövetkező trendfordulat jelzi, a hagyományos nyugat-európai dominancia egyre inkább a múlté. Bebizonyosodott, hogy a keletről érkező irdatlan pénzösszegekre támaszkodva a legnagyobb sikereket is el lehet érni (igaz, egyelőre a nyugati klubokkal, a hagyományos versenyek presztízsével). A globális világgazdasági folyamatoknak persze léteznek olyan nyers indikátorai is, mint amikor egy arab, vagy orosz befektető egyszerűen megveszi a legjobb csatárt és olyan „kifinomult” mozzanatok is, hogy a csapat a felkészülésébe nyáron beiktat néhány kínai meccset. A Nyugat szórakoztatóiparának egyik csúcsterméke azonban minden gazdasági grafikonnál jobban jelzi a világ változásainak kulturális következményeit. Húsz-huszonöt éve a különböző stadion-szerencsétlenségek után átalakuló szurkolói kultúra nemcsak egy békésebb labdarúgás kialakulása miatt volt fontos, hanem jelezte, hogy a korábban a munkásosztály sportjaként emlegetett foci a társadalmi folyamatokat némi késéssel lekövetve, hogyan vált egyre inkább a középosztály szórakozásává. Nagyjából egy évtizeddel ezelőtt a szabad munkaerő-áramlás bevezetésének következményeként a korábbi lokális identitást felváltotta a totális multikulturalizmus, gyakran előfordul, hogy egy-egy csapatban még mutatóban sem maradt az adott ország állampolgárából. Az elmúlt évtizedekben aztán a nemzeti válogatottak esetén is rácsodálkozhattunk, hogy török, vagy kelet-európai hangzású nevek tűntek fel északi- és nyugati országok nemzeti csapataiban, vagy, hogy korábban jelentős gyarmati múlt nélküli országok nemzeti tizenegyeiben is színesbőrűek tűnnek fel. Két évvel ezelőtt pedig először fordult elő, hogy a Világbajnokságot Afrika rendezte meg.

A Chelsea győzelme ezért sokkal többről mesél, mint az „angol” játékosok hihetetlen lelkiereje, a zokogó Bayern futballisták tragédiája, vagy a játékban soha ki nem iktatható szerencse forgandósága. A müncheni éjszaka mesélt a „Kelet” egyre fontosabb szerepéről a „Nyugat” életében és talán kicsit arról is, merre fordul a világ a 21. században. A presztízs, a hagyomány még a Nyugatban ölt testet, ám annak hátterében egyre inkább ezeknek az új szereplőknek az erősödő hatása húzódik meg.

Nagyon úgy tűnik, hogy a politikusokat hidegen hagyta az Európa Tanács ajánlása (itt a lényeg a Fidesz általi egyoldalú kinevezési rendszer), viszont kezelni kényszerültek az AB döntéseit (hírközlési biztos hatósági jogkörének visszavonása, illetve a sajtótermékek feletti NMHH ellenőrzés szűkülése. Maradhat az írott sajtó feletti ellenőrzés a gyűlöletbeszéd témájában, a megalázó helyzetben lévő sérelmére történt kommunikáció esetében, valamint a gyermekjogok területén.) Ha már úgyis médiaügyekről folyt a diskurzus előkerültek a kiegyensúlyozottság, a nyilatkozat visszavonása avagy a forrásvédelem témái. Jobbik és LMP-s képviselők szórakoztatták a parlamenti vita iránt érdeklődőket.

Rendben is volna mindez, ha feltételezhetnénk, hogy az adott kérdésekben nincsenek okosabb emberek a politikusoknál. S itt most nem elsősorban arra gondolok, hogy a 90-es évek óta előadásokat tartva médiaetikai kérdésekből évente 100-150 újságírónak készülő hallgatónak mondtam el mi a hazai tanulság és a nemzetközi gyakorlat kiegyensúlyozottság, nyilatkozat visszavonása vagy forrásvédelem stb. ügyében, hanem arra, hogy léteznie kéne olyan állásfoglalásoknak, melyeket maguk a médiamunkások állítanak elő a fenti témákban. Ha ugyanis volna ilyen, akkor azt el lehetne mondani, azt be lehetne juttatni a törvényalkotókhoz, akik aztán vagy lepöckölik ezeket a szakmai ajánlásokat, vagy megfogadják. Ám mindenképp van némi kockázata a lepöckölésnek, hiszen tételezzük fel, hogy a konzervatív újságíróknak ugyanaz a határozott elképzelésük, mint a baloldaliaknak például arról, hogy milyen lefedettségű médiaterméktől várható el a kiegyensúlyozottság. A kormány ezt az ajánlást lepöcköli, de kell a kormánynak az, hogy Bayer Zsolttól a Professzorokig felháborodott cikkek íródjanak? A példát csak azért hoztam, hogy nem naivitás azt állítani, a szakmai kényszer valódi kényszer. Már ha létezik szakma egyáltalán.

Létezhetne, léteznie kéne, s nem is naivitás a feltételezés, hogy az ilyesmit elvárhatnánk. Vannak bizonyos kérdések a jogrendszerben, amelyek kényszerítették a törvényalkotást. A halálbüntetés nem azért nem került visszaállításra, mert a nép azt nem díjazná, hanem mert a jogász szakma nem tudja felvállalni a tévedést. Az összes többi érv, a nemzetközi szerződések aláírásától a keresztény morálisokig már csak legitimálás. Vagy egy másik területről véve a példát a 90-es évek óta létezik a tablettás terhesség-megszakítás. Magyarországon az évtized végén indult el róla a vita, és most vezetik be a kórházi gyakorlatban. (Mert hogy görcsökkel jár, és kórházi felügyeletet igényel, ezért a gyógyszer patikában nem kapható.) Vitatkozhatnának erről a politikusok is, és hozhatnának más szabályokat (kellenének azok a gyerekek, hogy ne legyen demográfiai krízis), de tény, hogy az orvosi szakma s talán a társadalom is eljutott egy javasolt megoldáshoz, ezt pedig továbbítani volt képes a törvényhozáshoz.

Ahogy vannak konzervatív jogászok, meg baloldaliak, meg vannak ugyan így táborokba sorolható orvosok, végül is lehetne baloldali meg jobboldali újságíró is hasonló véleménnyel néhány rájuk és a társadalomra vonatkozó kérdésben. Történetesen a közszolgálati média politikától való távolságtartásának kérdése is lehetne ilyen. Nem mintha nem lehetne a közszolgálati politikának szétosztott média, ahogy azt az olaszoknál láthattuk, de abban sem feltétlen a politikusoknak kéne dönteni. (Feltételezhető, hogy a társadalom és a szakma közti párbeszéd végeredménye nem ajánlaná a pártleosztású közszolgálati médium létrejöttét, már csak azért sem, mert a párttévék nem nevezhetők közszolgálatinak.)

Vagy itt van az a feladvány, hogy milyen típusú rádiók milyen arányban legyenek. Mennyi legyen a beszélő, mennyi a zenei, mennyi a kereskedelmi, mennyi a közösségi. Ezek eldöntését is segíthetné a szakmai és társadalmi ajánlás, nem kéne azt egy hatóságra bízni, ezek ugyanis elvek. A hatóság feladata mint minden demokratikus közigazgatási hatóság feladata az elveknek való megfelelés, melyhez az eszközrendszert a politikai jogalkotás szolgáltatja. (Jelen pillanatban a Klubrádió ügye épp arról szól, hogy váljon a bíróság által odaítélt frekvencia közösségiből kereskedelmivé, és így legalább évi 45 millió forintot kéne fizetniük. Milyen elvek mentén dolgozik ez a közigazgatás?)

Az elvek letisztázására kialakuló könyvecskék szakmai és társadalmi egyeztetések eredménye (ahogy az az angol médiatörvénynél példaértékű módon megfigyelhető volt). Az így megszülető – nevezzük akár Médiaalkotmánynak – a későbbiekben kötelezi a Parlamentet, hogy milyen törvények szülessenek.

Ezzel szemben mit láthatunk? – Azt, hogy a médiaalkotmányunk születési körülményei zavarosak voltak, idő sem igen volt rá, de a későbbi jogszabályok sem igen ragaszkodnak az ott leírtakhoz. Akkor meg minek is jött létre?

Semmilyen szakmai munka, egységes hang, elvszerű megnyilvánulás nem hangzik el, következésképp a parlamenti vitákban ad hoc módon, a területhez csak többé-kevésbé értők ötletelnek, nincs mire támaszkodniuk, és nincs kiktől félniük. A politikát magára hagyta az újságíró szakma, hogy találják ki helyettük a nyilvánosság jövőjét, a politikának egyébként jogosan lett elege abból, hogy újságírókat faggasson elvekről, nincs partneri viszony újságíró társadalom és politika közt, még olyan sem, mint a jogász vagy az orvostársadalom közt. Tegyük hozzá ez utóbbiak se túlságosan szívderítőek, mégis valamivel jobban állnak. S nyilván sokan úgy gondolják, hogy az egész helyzetért a politika felelős egyedül, mert nem kívánt a hatékonyság nevében odafigyelni az érintettekre. Ha így gondolja a kedves olvasó is, hiába rágta át magát a fenti sorokon.

Az MPK tervei közt szerepelt a médiatörvény kiváltotta társadalmi vita elemzése után (ez meg is történt), a törvény működését megismerő társadalmunk közvélemény-kutatása. Mostanra lenne az esedékes, hogy megvizsgáljuk a korábbi aggályok leszivárogtak-e a szélesebb közvéleménybe, netán a társadalom rendpártibb és médiafüggetlenségre kevésbé érzékeny attitűdje szivárgott-e fel.

A kutatás azonban kidobott pénz és energia volna. Ugyanis látatlanba is úgy tűnik, nem szivárog itt semmi sehová. Ráadásul nem csupán a szélesebb közvélemény, de gyaníthatóan még az úgynevezett elit (bármire is gondoljunk ez alatt) sem sejti mi várható. Gyakorlatilag nem tudjuk hol élünk.

Ha azonban az Európa Tanács új és saját Alkotmánybíróságunk eddigi médiatörvény kritikáit összeadjuk, gyakorlatilag nem marad más hátra, mint a 2010-es médiatörvény teljes átírása. Nem maradhat jóformán egy olyan innovatív szabályozó sem meg, ami átmenthető. Nem maradhat meg például a Médiatanács feltöltésének Fidesz-függősége, mert mint mondják ebben „hiányzik a függetlenség és pártatlanság  látszata”. (Ld. itt.) Érdekes megközelítés, megfogalmazás,  olyasmi, amit mi magyarok nem hogy nem akarunk érteni, épp ellenkezőleg, ha értjük se tetszik.  

Miért volna bármiképp is erény valaminek a látszata? Nem kétszínűség és hamisság az? Nem napnál világosabban derült ki, hogy az ORTT politikai kiegyensúlyozottság „látszata” csak a működésképtelenséghez vezetett? Nem az a jó, ha meg lehet mondani Szalai Annamáriának, hogy kik legyenek a közszolgálati műsorszórók igazgatói, és akkor legalább vannak igazgatók? Legalább mindenki tudja, hogy ki a felelős, ha a műsor rossz. A kormány és azon belül a miniszterelnök természetesen. Vagy nem is, mert attól még, hogy a függetlenség látszata nincs meg, még lehet, hogy független, mert nem szólnak bele a napi tevékenységébe, nem beszélve a 9 évre történt kinevezésről, ami miatt az NMHH akár szembe is kerülhet a következő kormányzat értékrendjével. Nincs itt látszat, van viszont akár még nagyobb demokrácia is, mint a korábbi rendszerben, ahol csak tehetetlenség volt meg átpolitizált mutyizás.

Az Európa Tanács a látszatot hiányolja. Normálisak ezek? – Körülbelül itt tartunk, s így áll szemben a mi demokrácia felfogásunk a Nyugatéval. Ott valamiféle színházat játszanak, nálunk pedig a hatékonyság, a közérdek, és nem utolsó sorban az egyenesség az érték. (Ez utóbbinak és kockázatainak Kövér László a megtestesítője.) A modernizáció és hatékonyság növelés nálunk szabadságcsökkentéssel működik és kész. (Ld. ennek történeti hagyományait itt.)

Mindaddig azonban, amíg az Európai Unió tagjai vagyunk, és számos nemzetközi szerződés aláírói, többé-kevésbé ránk is fogják kényszeríteni azokat a jogi kereteket, ami a média függetlenségét garantálják. Vissza kell venni az NMHH ellenőrzési jogosítványait a printelt média és az internet felett, miközben valóban összefonódnak a felületek. Az ombudsmani intézmény hatósággal összekacsintó lehetőségeit teljesen vissza kell építeni, a regisztrációs kötelezettségeket még tovább kell enyhíteni, az MTI-t fel kell szabadítani, a hírgyártás központosításáról le kell mondani. A frekvenciapályáztatás dolgaival kapcsolatban még a magyar társadalom is tudja, hogy valami nincs rendben (Klubrádió ügye után most az Inforádió /ld. itt a korábbi írásunk/), s az Európa Tanács is kifogásolja a frekvenciapályáztatási módszereink.

Többpárti – és nem kétharmados parlamenti eljárást – követel az Európa Tanács a médiatörvény elfogadtatására, s ha ezek végigfutnak, a Médiatanács valóban függetlenebb intézmény lesz, mint most. A feladat csupán annyi, hogy ne legyen olyan, mint az ORTT. Hogy ne csak látszatdemokrácia legyen, hanem valódi, azt senki sem akadályozza meg, az a mi felelősségünk. Miért ne lehetne a jelölés-kinevezés-mandátum lejártának leírása átlátható és a politikai riválisokkal is korrekt?

Maradhatunk tehát jellemünkhöz és karakterünkhöz híven egyenesek, építhetünk egy jobb demokráciát, mint amilyet az Európa Tanács minimumként elvár. Folyamatosan széllel szemben próbálkozunk a hatékonyságra hivatkozva, miközben nem világos, miért ne lehetne valami egyenes és hatékony, miközben a szabadságnak sem ellensége.

Sokat tett Lovas István publicista, újságíró az 1990-es évek végétől annak érdekében, hogy a „kettős mérce (doubled standard)” amúgy már jóval régebbi fogalmát meghonosítsa a magyar közéletben. Ő, mint a Fideszt bevallottan is támogató személy, a kettős mérce alatt azt értette, hogy a baloldali-liberális körök (akik iránt Lovas olthatatlan haragot érzett) megalapozatlanul feketítik be a magyar jobboldalt a külföldiek előtt, miközben magukkal szemben jóval elnézőbbek. Lovas nem maradt egyedül, és felzárkózott hozzá több virulensebb publicista, így pl. Bayer Zsolt, Szentmihályi Szabó Péter, és még mások. Ezen szerzők írásai olyan értelmezési rendszert alakítottak ki, amelyben a magyar jobboldal hősiesen küzd a magyarságért a nemzeti érzésekre érzéketlen liberális (vagy liberális-baloldali) erőkkel szemben, akiket kívülről igen befolyásos csoportok irányítanak. A 2010-es kormányváltás óta megfigyelhetjük, hogy több kormánypolitikus is átvette a „kettős mérce” elleni tiltakozást. Legutóbbi rádióinterjúban maga Orbán Viktor miniszterelnök tette szóvá, hogy Spanyolországban több mindent elnéznek az Európai Unióban, mint az ő hazájának. Lovas szemlélete tehát erőteljesen hatott Magyarországon a jobboldali diskurzusra, még ha természetesen a hangsúlyok, a vérmérséklet, és a szituáció is sok különbséget mutatnak.

De kik is szoktak a politikai konfliktusok szereplőiként „kettős mércét” kiáltani? Azok akik a) vesztesek, b) szimpátiát akarnak maguknak kiharcolni maguk számára  jogos erkölcsi felháborodásuktól vezéreltetve.

A most már lassan kétéves Orbán-kormányzás arról is szólt, hogy a kormánynak igen nehéz küzdelmeket kellett vívnia az európai színtéren. Ami a zárt ajtók rejtélyes világát illeti: nehéz igazán korrektül rekonstruálni, pontosan mit és hogy ért el a kormány az európai partnerekkel folytatott tárgyalásain, de az biztos, hogy kőkemény szóbeli csatározások lehettek a színfalak mögött. Amiben viszont biztosak lehetünk: a nyilvánosság előtti harcok nagy többségét az Orbán-kormány elvesztette az Európai Unióban, megítélése immár tartósan és túlnyomóan negatív. Igaz, nem egyenlő felek küzdelme volt ez: a nagy tekintélyű világlapok és médiumok harca volt a budapesti székhelyű kormányzat hozzájuk képest maroknyi kommunikációs csapatával szemben. Mindenesetre jól látható volt, hogy amikor egymás után jelentek meg az elítélő vélemények a magyar kormányról, amikor Orbánék törekvéseit megállítani igyekezett az Európai Bizottság, akkor a kormányoldal politikusai szót emeltek a „kettős mérce” ellen, valahogy így: Támadják Magyarországot a médiatörvénye miatt, holott más országokban is kiszabhat bírságot a médiafelügyelet… Támadják az országunkat a költségvetési hiányunk miatt, holott vannak országok, amelyeknek nagyobb a deficitjük… A kimondott, vagy akár ki sem mondott argumentációs végponthoz pedig már el is jutunk: hát igen, már megint igazságtalanak a magyarsággal szemben, kettős mércével mérnek. Innen már csak pár bakugrás kell ahhoz, hogy ebben az értelmezési mezőben eljussunk akár Trianonig is, és sóhajtkozva megállapítsuk: milyen igazságtalan velünk, szegény magyarokkal a világ. Ez az értelmezési mező a tudatosan jobboldali gondolkodású olvasóktól nem is annyira idegen, de vannak veszélyei, mert felmenthet minket az önvizsgálat alól.

Lehet tehát a „kettős mércét” szidni, de a politikában nem a siránkozók szoktak győzelmet aratni. Azon kormányok, amelyek erősebb, nagyobb és sikeresebb országokat vezetnek, nem  is szoktak a „kettős mérce” őket sújtó igazságtalanságairól keseregni. A „kettős mérce’” emlegetése legfeljebb hazai használatra jó, de arra nem, hogy a  magyar kormánnyal szembenálló más kormányokat legyőzzenek, mert azok pedig a saját hazájuk vélt, vagy valós érdekeit nézik. Aki nyílt politikai konfliktusokra adja a fejét, annak tudnia kell, hogy veszíthet. Szerintem ezzel Orbán tisztában van, de mintha az őt támogató lánglelkű publicisták nem mindig. Egy ilyen terepen  nem a „kettős mérce” ellen kellene tiltakozni, mert a dolgok azon dőlnek el, melyik kormány mekkora támogatást tud maga mellé állítani az Európai Unió fontosabb testületének ülésein, és az egyéb háttértárgyalásokon. A támogatás megszerzése függ az adott ország (kormány) súlyától, amit egyrészt a lakosságszámból adódó szavazatmennyiség ad meg ( Németország, Franciaország, Egyesült Királyság eleve előnyben), vagy az adott állam gazdasági ereje biztosít. Mindjárt másként néznének egy olyan Magyarországra, amelyik olyan példátlan virágzást tudna elérni, hogy az EU GDP-jének nem a mostani 1%-át alkotná, hanem mondjuk 4-5%-át. Ez azt jelentené, hogy hazánk gazdasági súlya lakosságszámához képest aránytalanul megnövekedne, komoly nettó befizetője lehetne az Európai Uniónak, és pénzéért cserébe elvárásokat fogalmazhat meg. Nos, egy ilyen állammal szemben a partnerei eleve nagyobb tisztelettel bánnának, és innentől kezdve volt „kettős mérce”, nincs „kettős mérce”…

Csery Péter bejegyzése:

Az elégedettség a liberális demokráciával szemben állított szerény demokratikus elvárásokkal, a poszt-demokrácia felemelkedéséhez vezetett. Ebben a modellben, míg választások valóban léteznek, a kormány leváltható, ugyanakkor a választásokról folytatott társadalmi vita szorosan kontrollált a meggyőzés szakértői által. A választási játszma látszata mögött, a politika igazából, a megválasztott kormányzat és az elit– főleg üzleti érdekeket megjelenítő– interakciójának függvénye- írta Colin Crouch brit szociológus és politikatudós 2004-ben megjelent Post-Democracy című könyvében.

A szerző azt állítja, hogy a „globális cégek” hatalma az állam által dominált gazdasági modellek 1970-es években bekövetkezett szétesése után, úgy megnövekedett, hogy immáron az összes politikus és közszolga ajtaja nyitva áll előttük. Ez elsősorban arra vezethető vissza, hogy a globalizációnak köszönhetően a hatalmas multinacionális vállalatok olyan gazdasági erőt képviselnek, hogy befektetéseikért sorban állnak az országok.  A demokrácia pedig egyszerűen nem képes lépést tartani a kapitalizmus nemzethatárokon átívelő dinamikájával. Ráadásul, ezen vállalatok nem csupán azért központi „intézményei” a poszt-demokráciának, mert befolyásuk egyre fokozódik, hanem azért is, mert működési mintával szolgálnak a kormányzatok számára. A multik a stratégia-alkotáson kívül minden lényeges feladatot igyekeznek kiszervezni a vállalati központból. Crouch úgy látja, hogy a kormányzatok eme modell adaptálását kísérlik meg. A fő kormányzati kompetenciák „outsourcingja” pedig azt eredményezi, hogy a „kormány egyfajta intézményi idiótává válik”. A szerző láthatóan igen negatívan ítéli meg a ’70-es évek óta uralkodó paradigmát, miszerint az állam méretének és szerepének csökkentése, valamint az üzleti gyakorlatok kormányzati meghonosítása (pl.: New Public Management) az egyetlen helyes út.

A 2008-as gazdasági válságot követően kialakult vita az állam és a piac kapcsolatának újraértelmezésére vonatkozóan–melyről korábban már beszámoltunk– újabb szellemi muníciót adhat a crouchi álláspont képviselőinek. A poszt-demokrácia koncepcióját persze lehet vitatni, de kétségen felül áll, hogy jól tükrözi a nyugat reflexív gondolkodásmódját és törekvését újabb és újabb értelmezési keretek létrehozására. A poszt-demokrácia teóriája is olyan alapvető kérdéseket feszeget, mint például a demokratikus értékrend. Mindezt úgy teszi, hogy meghaladja a demokrácia-diktatúra ellentétpárt, mivel nem tekinti antidemokratikusnak az új rendszert, csupán a demokrácia egy újabb–nem túl pozitív– válfajának. Ez a szemléletmód és hozzáállás akár mintául is szolgálhatna, amikor kísérletet teszünk a magyar politika mindenkori folyamatainak értelmezésére.