Most van a 20. évfordulója annak, hogy a Mikulás Dzurinda által vezetett „fantompárt” megnyerte a szlovák választásokat. A magyar közönség már biztosan nem emlékszik arra a korszakra (nálunk 1998-ban a Fidesz nyert): 1998 előtt a Vladimir Meciar, volt a szlovák miniszterelnök, és az említett fantompárt az ő kormányát váltotta le. Ettől kezdődően az új pártkoalíció két ciklust töltött hatalomban, s (ellentmondásai ellenére) ezt az időszakot nevezi az 1990 utáni Szlovákia legsikeresebb időszakának.

Magyarországról figyelve nagyon úgy tűnik, hogy a jelenlegi politikai klíma nem kedvez a Nyugatnak, vagy legalábbis annak a képnek, amit a Nyugatról gondoltunk a rendszerváltás során.

Vannak szerzők, akiket azért jó olvasni, mert rendre újító, átfogó elméletekkel állnak elő.

Svédországról sokaknak a jóléti, a nyitott és toleráns társadalom jut eszébe. Azt viszont kevesen tudják, hogy a svéd filmvilág nagyon sokat foglalkozott a saját társadalmuk önvizsgálatával és annak tabujaival, valamint a periférián rekedt rétegekkel. Ennek fényében pedig egészen más kép rajzolódik ki a svédekről!

Nekem úgy tűnik: a magyar miniszterelnök azért annyira elutasított sokak szemében, mert a politika egyik ősi összetevőjére akar ráépülni: tekintéllyé akar válni. A politikában azonban irritál minket a tekintély.

A nyár ugyan a politikában is uborkaszezon, de idén az ellenzéki oldal útkeresése miatt nem telt teljesen eseménytelenül ez az időszak a magyar közéletben.

A nyár végéhez közeledve a Méltányosság is felveszi a tempót. Lakatos Júlia legújabb blogbejegyzésében olyan nemzetközi elemzőkről és intézetekről ír, amelyek Magyarország aktuális politikai helyzetére is érvényes megállapításokat fogalmzatak meg.