Vajon egy mesehős is képes a politikaformálásra? Netán egy egész társadalomra is hatást gyakorolhat?
Selma Lagerlöf svéd regényíró leghíresebb hőse alighanem Nils Holgersson, az elvarázsolt kisfiú, aki Márton, a házilúd hátán utazik a vadludakkal Lappföldre. Az eredetileg játékos – ma azt mondanánk: alternatív – pedagógiai könyvnek indult Nils Holgersson csodálatos utazása a vadludakkal megismertette a század eleji svéd iskolásokat hazájuk földrajzával, állatvilágával és mondáival. A manóvá varázsolt kisfiú utazásának történetét az 1980-as években svéd-csehszlovák-japán televíziós sorozat tette ismertté világszerte. Gyermekek milliói izgulhatták 51 részen keresztül Nils, Márton és Pocok, az aranyhörcsög kalandjait (Pocok egyébként a regényben nem szerepel, őt a filmesek alkották meg, aki afféle Sancho Panzaként meg – a Maci Laci Bubu mackójához vagy a Garfield Nermaljához hasonlóan – „élő lelkiismeretként” bandukol a főhős oldalán).
Nils olyan szerves része a svéd kultúrának, ahogyan Don Quijote a spanyolnak, Asterix és D’Artagnan a franciának, Rinaldo Rinaldini az olasznak, Bőrharisnya az amerikainak, vagy Svejk a csehnek. Vagy Ludas Matyi, Háry János, esetleg a Tenkes kapitánya a magyarnak. Ha van olyan, hogy „néplélek”, akkor talán nem véletlen, hogy éppen ezek a hősök lettek mitologikusak: talán a nép bennük ismert magára leginkább.
De visszatérve Nilshez: Dél-Svédországban fekszik Skåne megye. Innen, Svédország legdélibb részéről, Västra Vemmenhög faluból indul el. Legismertebb egykori „lakosa” emlékére 2007-ben szobrot emeltek, amely a Márton lúd hátán ülő Nilst ábrázolja. Az irodalmi alakok „megszobrosítása” nagy hagyományokkal rendelkezik: mindenki hallott Hans Christian Andersen mesehősének, a kis hableánynak a koppenhágai szobráról, amelyet 1913-ban avattak fel. Emellett szobrot emeltek Don Quijoténak és fegyvernökének, Sancho Panzának La Manchában, Robert Louis Stevenson Emberrablók című regénye két skót hősének, a valóban élt Allan Breck Stewart-nak, az angolellenes skót lázadónak és David Balfournak, noha utóbbi teljes mértékben kitalált regényalak. Ez olyan, mintha a siklósi várban Béri Balogh Ádámnak és a Tenkes kapitányának, Eke Máténak emelnének közös szobrot.
Nekünk is van már irodalmi és filmes szobrunk: A nagy ho-ho-horgász című mesefilm sorozat Főkukaca kapott szobrot a Bem rakparton. Így már van olyan emlékhely, amely nem osztja meg a társadalmat. A Főkukac személyében jobb- és baloldali, konzervatív, liberális és szocialista, zöld, vagy éppen pártonkívüli, teljes mértékben egyetérthet. Mindenki gyerekként találkozott a műkedvelő horgásszal és kukacával a képernyőn vagy könyv változatban, így mindenkinek van pozitív élménye róluk.
Többen javasolták, hogy több irodalmi és mesehős szobrára lenne szükség. Ezeknek az előnye, hogy – ellentétben az egykor élt, valóságos személyekkel – nem alkalmasak politikai és pártviták felszítására. A politikusok szobrai szükségszerűen konfliktust generálnak, ezáltal messzebb visznek az eszmei, politikai és pártkülönbségeken felülemelkedő társadalmi kohéziótól. Ezek a szobrok arra helyezik a hangsúlyt, ami szétválaszt. Természetesen a szétválasztás – a különböző értékrend és világlátás alapján – legitim. De ugyanolyan legitim az a szándék, hogy a különböző értékrendet valló táborok legalább időnként megtalálják a közös pontot, ami összeköti őket. Szükséges, hogy legyenek olyan pontjai az életnek, amelynél a különböző világlátású emberek találkoznak, érintkeznek egymással. Ha két út egymással párhuzamosan halad, nem árt, ha 5-6 tér akad, ahol az utak összefuthatnak, és bárki szabadon megállhat nézelődni, eszmét cserélni. A kohézió érdekében egyre nagyobb szükség lesz az irodalmi és filmes mesehősök szobraira.
Paár Ádám
