Minden szerző örül, ha írása heves reakciót vált ki – azt jelzi, hogy egy lényeges kérdést érintett, és sikerült erős állításokat megfogalmaznia. A blogunkhoz mérten sok hozzászólás és Szent-Iványi István vitairata azt mutatja, hogy Kétféle konszenzus című iratom ebben az értelemben jól sikerült, és nagyon köszönöm ezeket a visszajelzéseket. Az alábbiakban Szent-Iványi István kritikájára fogok nagy vonalakban válaszolni.

Szent-Iványi szerint először is az Egyesült Államokban nem is olyan lényeges a külpolitika, mint ahogy azt beállítom, hiszen a választók alapvetően mégis belpolitikai kérdések mentén döntenek. Ezzel nem is vitatkozom (röviden az eredeti iratban is utaltam erre), azonban az vitathatatlan, hogy a legszélesebb tömegek között is sokkal inkább téma a külpolitika, mint Magyarországon volt 2015 előtt. Elég csak arra gondolni, hogy egyrészt volt olyan választás, amit inkább a külpolitika döntött el (2004 – a terror elleni harc elnyomta a belpolitikai témákat), másrészt minden választáson kulcskérdésként kezelik a nemzetközi kérdéseket (az elnökjelöltek az előválasztások során és az általános választás előtt is külön vitán vesznek részt, ahol kizárólag külpolitikai kérdésekről esik szó). Ezenfelül az utókor több elnök esetében (Johnson, Reagan, kisebb mértékben Carter) is a külpolitikai teljesítmény alapján alkot véleményt, a belpolitikai eredményeik megítélésük során némileg háttérbe szorulnak.

Természetesen a fókusz az Egyesült Államok esetében sem az átlagos választópolgáron van, hanem – ahogy Szent-Iványi is írja – az értelmiségen, ahol nagyon is élénk párbeszéd zajlik a külpolitikáról. Ahogy az eredeti írásban is megjegyeztem, konkrét lépésekről komoly viták zajlanak, de az alapvető irány nem kérdőjeleződött meg. Utóbbi a konszenzust, előbbi a szellemi pezsgést alapozza meg – ez az az aktív konszenzus, amit Magyarország esetében is kívánatosnak tartok. A konszenzus nem azt jelenti, hogy robotpilóta irányítja a külügyeket, és nincs már miről beszélni a világpolitika kapcsán – Magyarország mégis mintha ebbe az irányba ment volna 1990 után, ami problematikus (ez a másik fajta, passzív konszenzus).

És el is érkeztünk a hazai külpolitika helyzetéhez. Szent-Iványi szerint több alkalommal volt konfliktus a Nyugat és Magyarország között 2010 előtt is (a felsoroltak közül talán az orosz energia-kérdés felmerülése ezek közül a legkomolyabb és legújabb), és ebben igaza is van, de ezek a viták ritkák voltak és nem érintették a magyar külpolitikai stratégia lényegét, ami kétségtelenül az euroatlanti és nyugati integráció volt – anélkül, hogy ez komolyabb tartalmat kapott volna.

Míg a választók nagy tömege ezt azért legitimálta hosszú időn keresztül, mert Európát és a nyugati integrációt az anyagi jóléttel azonosította, az értelmiség kevésbé indokolta meg, hogy miért is lesz az integrációból valóban anyagi jólét és biztonság. A Nyugat követése anélkül történt meg, hogy a magyar elit nagyobb része megértette volna, mi is a Nyugat sikerének titka. Ez az első Orbán-kormány alatt sem volt másképp. Nem gondolom, hogy 2010 előtt nem lettek volna eredményei a magyar külpolitikának, de az biztos, hogy elfojtotta a gondolkozást a világ ügyeiről és Magyarország helyéről a nemzetközi térben, pedig ez az értelmiség körében még a Kádár-korszak alatt sem volt ismeretlen tevékenység. A vita hiánya, és a külpolitika alapos elméleti megalapozásának hiánya pedig gondolati vákuumot teremtett.

Ebbe a vákuumba érkezett a második, és különösen a harmadik Orbán-kormány renitens külpolitikája, ami tudatosan szembeszáll a Nyugattal, és egy alternatív világmagyarázatot kínál a világban zajló eseményekre. Írásom témája szempontjából teljesen mindegy, hogy ez a magyarázat helytálló-e vagy sem, sikeres-e vagy sem, vagy az országnak előnyös-e vagy sem. Felkavarta a hazai közbeszéd állóvizét, ezzel gondolkodásra késztetve az értelmiséget és a politikát – ez önmagában pozitívum.

Ebből a szempontból sikeres a magyar külpolitika – a vasárnapi ebéd mellett is téma ma már a külpolitika, és az értelmiségi fórumokon is felüti a fejét a világpolitikáról szóló diszkusszió. Ez a vita egyelőre tényleg nem magas színvonalú, sem nyelvezetében, sem megalapozottságában – de még mindig több, mint a semmi. Rákényszeríti az ellenzéket arra, hogy tartalommal töltse fel a nyugati orientációt (a tartalmatlanság abból is látszik, hogy csak akkor beszél az ellenzék külpolitikáról, amikor Orbán Viktor tesz vagy mond valamit), és ha ez sikerül, és lesz valódi alternatívája az orbáni világképnek, az mindenképp Magyarország érdekeit szolgálja. Nem a jelenlegi külpolitikai irány az, ami különösen előnyös az országnak, de a gondolkodás, amit ez elősegít, elvezethet egy megalapozott, aktív konszenzushoz, ami mindenképp üdvözlendő lenne.

Rajnai Gergely