Az Európai Unióban ma számos, jelenleg áthidalhatatlannak látszó törésvonal van, amelyek folyamatosan konfliktusokat generálnak, és ezt nem csupán Brüsszelben, hanem az EU minden pontján, így Budapesten is nap mint nap érzékelhetjük.

Kép forrása: Peter Pellegrini Facebook oldal

Például most uniós csúcsot tartanak a migráció problémáinak megoldására, de csak tizenhat tagállam vesz ezen részt, a migrációra keményebb választ adó kormányok távol maradtak az eseménytől (és állítólag nem is hívták meg őket). Ez nyíltan jelzi, hogy egyes tagállamok és azok csoportjai külön-külön keresnek megoldást egy ilyen európai szintű problémára, de hasonló megosztottság tapasztalható egyebek mellett az európai költségvetés, a görög adósságválság, a szabadkereskedelmi megállapodások vagy akár az Oroszországgal való viszony kapcsán is. A törésvonalak ráadásul folyamatosan mozognak: Észak és Dél, Nyugat és Kelet, gazdag és szegény, jobboldal és baloldal, nacionalista és internacionalista, populista és technokrata között húzódnak, és a legtöbb szereplő különböző vitákban különböző szövetségesekkel bír.

Nagyon úgy tűnik, hogy az EU nem készült fel arra, hogy európai szintű válságokra egységes és hatékony válaszokat tudjon adni. Az egységes választ különösen a keleti bővítés nehezítette meg, ami számos, a korábbi tagországoktól sok tekintetben (fejlettség, kultúra, történelmi tapasztalat, stb.) jelentősen különböző nemzetet hozott az Unióba. Az uniós intézmények nem készültek fel azokra az új és a korábbiaknál jóval erősebb törésvonalakra, amelyeket a bővítés, a gazdasági világválság és a migrációs krízis hozott felszínre, és amelyek a fentebb említett mozgó szövetségeket hozták létre.

Ezek a mozgó szövetségek húsz évvel ezelőtt sokak szemében az EU legnagyobb előnyének tűntek. Ezt mi sem mutatja jobban, mint az Európai Unió 2000 óta hivatalos jelmondata: „Egység a sokféleségben”. Elfogadásakor az európai vezetők és polgárok egyaránt úgy látták, hogy az egyre több szempontból különböző tagok integrációja előnyére válhat az ötven éve rendkívül sikeres uniós projektnek. A sokféleséget tartották az EU megkülönböztető jegyének és egyben legnagyobb előnyének. Nem véletlen, hogy több olyan jelmondat-javaslatot vetettek el, amely éppen a közös célokra utalt (”Béke, szabadság, szolidaritás”, „Együtt a békéért és a demokráciáért”, „A szabadságban egyesülve”, „Régi kontinens, új remény”). Európában azonban úgy gondolták, a közös pontok hangsúlyozása az uniformizáció irányába hat, és a legfontosabb jellemzője az EU-nak nem az, hogy bizonyos közös értékek mentén szerveződik, hanem az, hogy valódi különbségek vannak a tagok között, és ennek ellenére működnek együtt.

Érdemes megnézni, hogy az Egyesült Államok jelmondata mennyiben más hozzáállást sugall: „Et pluribus unum”, azaz „Sokból egy”. Az amerikai projektben tehát kezdettől fogva kimondott cél volt az egységesítés, mert érezték, hogy csak így lehetnek erős világpolitikai szereplők (ez pedig a függetlenség garanciája volt kezdetben). Európában tudatosan nem törekedtek erős európai identitás kialakítására a nemzeti öntudattal szemben (még ha az euró bevezetése és egyéb programok ebbe az irányba is hatnak), mert a sokféleséget értéknek tekinti az európai projekt. Az elmúlt években azt tapasztaljuk, hogy közös európai identitás nélkül fontos kérdésekre képtelen határozott és egységes válaszokat adni az EU. A sokféleség így gátja az egységnek.

A két- vagy többsebességes Európa újra és újra felmerülő gondolata azt sejteti, hogy többen megváltoztatnák a korábbi álláspontot, és kisebb, egységesebben kezelhető részekre bontanák az EU-t. Az, hogy egyes tagállami csoportok saját csúcstalálkozókat tartanak napjaink legfontosabb kérdésének megtárgyalására, ugyanezt mutatja. Mintha az egység egyre inkább fontosabbá válna a sokféleségnél – csakúgy, mint az amerikai példa esetében, csak itt sok kis egység, nem pedig egy nagy egység rajzolódik ki. Ez szembemegy az EU ezredforduló környéki vezérgondolatával, de lehet, hogy a politikai érdekérvényesítés szempontjából a hatékonyság felé vezet.

Rajnai Gergely