Sorozatunk keretében olykor vendégkommentárokra kérjük fel – főképpen – Amerikában élő, dolgozó barátainkat, ismerőseinket. Első vendégbejegyzésünk szerzője az ismert szociológus, Csepeli György. Jelenleg a Montclair State University Honors Programjában vesz részt, ahol két kurzust tanít: az egyik Archaeology of Anti-Semitism a másik, My 20th Century. Számos tanulmány és könyv szerzője. Ez utóbbiak közül szerinte az 1992-ben megjelent Nemzet által homályosan (angolul megjelent 1997-ben) a legfontosabb. Most jelentette meg a Kossuth Kiadó a (Bíró Judittal közösen írott) Kis emberhatározó című könyvét, s tanítványaival együtt nemrégiben publikált egy kiadványt a magyarországi szülőgyilkosságokról.

Az alábbi szöveget a szerző közvetlenül a Méltányosság Projekt Amerika sorozatába írta:

Carl Schmitt mikroszkópja alatt a politika vírusa félelmetes erejű, pusztító hatású társadalmi bajok okozójának tűnik, mely egyetlen kérdés feltevésére és kegyetlen megválaszolására készteti hordozóit. A kérdés az, hogy „Ki kit győz le? A jelenleg (s a korábban) zajló amerikai elnökjelölti viták nézőit meglepheti, hogy a politika vírusa mennyire megszelídült. A résztvevők udvariasak, barátságosak, semmilyen nyílt agresszivitás nem látszik rajtuk. Állnak a pultjuk mögött, s engedelmesen várják, míg Jim Lehrer, a nemzet 78 éves televíziósa, szót ad nekik. Ha időnként túl is lépik az egy-egy megszólalásra szabott perc-keretet, tréfával, szelíden ütik helyre a zavart.

A látszat persze, mint mindig, félrevezető. A vírus ott van a résztvevőkben, a moderátorban, s közönségben is, mely hallgatagon, láthatatlanul figyeli a vitát. A nézők pontos számát lehetetlen tudni, mivel sokan nem a történés idejében, hanem később, az interneten hozzáférhető felvételről követték nyomon a párharcot. Mert harc volt, kétségen kívül.

Romney és Obama politikai értelemben nem barátok, hanem ellenségek. A két elnökjelölt arca, tekintete, testtartása, kézmozgása egyértelműen jelezte, hogy a barátságosság csak álca, mely mögött a másik által képviselt világnézet teljes elvetése van. A vita célja pontosan az, hogy a világnézetek közötti különbségek kiderüljenek, s a választók egyértelműen tudják, hogy melyik elnökjelölttől mire számíthatnak. Romney előnyben volt, mert Obama négy évi elnöksége bőven hozott annyi nem szándékolt negatívumot, melyeket mind fel tudott hozni, fel is hozott az elnök ellen. Hatásosan megválogatott és előadott személyes történetekkel illusztrálta a reménytelenség, a munkanélküliség, az infláció, a perspektívátlanság és kormányzati pazarlás tüneteit, melyre Obama csak annyit tudott mondani, hogy mielőtt megválasztották, a helyzet még rosszabb volt, s azt Romney párttársa, az ifjabb Bush idézte el. Ő romokat takarított, melyek helyén most épül és készül az új Amerika. Romney másik nagy témája az Obamacare-nek nevezett egészségügyi reform, melyről Obama egyértelműen bebizonyította, hogy biztonságot hoz mindenkinek, akit eddig a megbetegedés réme szorongatott. Romney azt ígérte, hogy visszavonatja ezt az általánosan kötelező egészségbiztosítást elrendelő törvényt, s a jelenlegi viszonyok között keresi majd a megoldást. Amikor Obama arra emlékeztette, hogy a saját államában, kormányzóként egy teljesen hasonló törvényt fogadtatott el az állam törvényhozásával, akkor ügyesen azzal bújt ki, hogy az  ő állama törvényhozásában a demokraták voltak többségben, s ő republikánus lévén mégis képes volt együttműködésre politikai ellenfeleivel, nem úgy mint az elnök, aki erőből nyomta le a kongresszus torkán az Obamacare törvényt.

Elvi jelentőségű volt a vita abban, hogy milyen legyen az állam és a piac viszonya. Romney a kevés, ám erős szabályozás, a piaci szereplőket lehető legszabadabbra engedő verseny hívének mutatkozott, s joggal hivatkozott üzletember mivoltára, mely telis-tele van sikerekkel. Obama láthatóan az állami beavatkozás híve, projektjei, melyeket felsorolt, sok-sok milliárd költségvetésből származó dollárba kerülnek.

 A politikai értelemben vett ellenséges viszonyt a két jelölt nemcsak a külsődleges udvariassággal, hanem a témák azonosságával is leplezte. Mindketten felső fokon dicsérték az amerikai népet, elhivatottságát, magabiztosságát, hitét. Mindketten aggódtak a középosztályért, miközben egymást vádolták a középosztály tönkretételével.  Obama vetette fel az iskolarendszer színvonalának javítását, s Romney alig talált szavakat, melyek mások lettek volna mint Obama szavai, amikor az iskolázás fontosságáról beszélt. Mindkét jelölt azt ígérte, hogy végez a költségvetési deficit növekedését eredményező közpolitikával.

A tematikák azonossága azonban nem fedhette el a két jelölt politikai világnézete közötti alapvető és mélyreható különbséget. Obama nem ígért adócsökkentést, Romney viszont igen. Amikor Obama felvetette, hogy nem lehet egyszerre adócsökkentést ígérni és a társadalmat, beleértve a gazdaságot költségvetési pénzből növekedési pályára segíteni, akkor Romney azt válaszolta, hogy az adócsökkentés révén kiesett összeg az adófizetés rendszerének megváltoztatása révén visszatérül, a befolyt adó összege nem kisebb. Romney azt ígérte, hogy spórolni fog, s mindjárt rá is mutatott a kormányzati pazarlás jelenlévő fő haszonélvezőjére, Jim Lehrer-re, aki a közpénzből támogatott, egyetlen nézhető amerikai televíziós csatorna, a PBS „anchor”-ja volt évtizedeken át. Obama nem reagált erre az őrült ötletre, miként nem hozta fel azt sem, hogy Romney pár hónappal ezelőtt egy titokban rögzített hangfelvétel tanulsága szerint az amerikai társadalom 47 %-át eleve leírta, mondván, hogy úgy sem fizetnek adót, s ezáltal ha akarják, ha nem, Obama szavazói.

Carl Schmitt vírusa végig ott volt a színpadon. Romney-ban a vírus heveny formában akkor jött elő, amikor erkölcsi dimenzióba fordította kettőjük párharcát, önmagát és az általa képviselt világnézetet a „Jó” oldalán láttatva. Obama politikai pillanata pedig akkor jött elő, amikor a társadalmi igazságosság bajnokaként lépett fel, támadva a leggazdagabbakat, akik sorába Romneyt is sorolta, megvádolva még azzal is, hogy „közép-és kisvállalkozónak” hazudja magát.

Vita azonban nem volt. A résztvevők újra meg újra elismételték, amit a maguk programja szempontjából fontosnak tartottak. A „süketek párbeszéde” zajlott. A vitának álcázott színjáték célja nem a saját tábor előtti jó szereplés, nem a másik tábor meggyőzése, hanem a középre húzódó, döntésében bizonytalan választói tömeg elérése volt. Ez a vita csak az első volt. Most következik az alelnökjelöltek vitája, mely után lesz elnökjelölti vita.

A vitát követően végzett közvéleménykutatások egyértelműen Romney-t hozták ki győztesnek, akit a nézők dinamikusabbnak, meggyőzőbbnek láttak, mint Obamát, aki fáradt, kelletlen, erőltetett benyomást keltett. Romney megnyert egy csatát. A háborúnak azonban nincs vége.

Farkas Réka bejegyzése:

A múlt csütörtökön megrendezésre került elnökjelölti tévévita két okból is médiatörténelmi mérföldkőnek tekinthető az amerikai elnökválasztások történetében. Egyrészről először közvetítette ezt az eseményt élőben valamely közösségi háló (Twitter), másrészről a jelöltek összecsapása rekordszámú hozzászólást (tweets) generált az on-line nézők részéről. Ez is jól mutatja, hogy az internet szerepe fokozatosan felértékelődik a politikai kommunikáció területén, miközben a hagyományos médiumok (televízió, rádió, nyomtatott sajtó) jelentősége visszaszorulóban van.

A mai tipikus internet felhasználó már leginkább a web 2.0 szolgáltatásokat (például Facebook vagy YouTube) veszi igénybe, ahol a hangsúly az interaktivitáson van, vagyis azon, hogy a szolgáltató maga csupán a keretet biztosítja a tagok közötti véleménycserére, illetve a különböző tartalmak megosztására. Manapság a társadalmi élet szinte elengedhetetlen része a közösségi hálók használata különösen a fiatalok körében, amelyek a mobilinternet elterjedésével, immáron bárhol és bárki számára elérhetőek. Az amerikai kampánymenedzserek ezt felismerve, különös hangsúlyt fektetnek a választók interneten keresztül történő megszólítására, amely nem csupán kommunikációs, hanem adatgyűjtési szempontból is páratlan segítséget nyújt a támogatók feltérképezésében.

Netes elnökválasztási kampány a tengerentúlon.

Világviszonylatban Barack Obama volt az első, aki igazán hatékonyan volt képes az internetet választási kampánya szolgálatába állítani. Ez olyannyira így van, hogy a web nélkül valószínűleg még pártja elnökjelöltségét sem lett volna képes 2008-ban megszerezni. 1960-ban John F. Kennedy lett az akkor újnak számító médium, a televíziós kampány úttörője. 48 évvel később, a demokrata párt egy másik elnökjelöltje, Barack Obama, valósított meg hasonlót az internet segítségével.

A világháló véleményformáló erejét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Obama 2012-ben már többet költ internetes kampányára, mint televíziós, rádiós és telemarketinges reklámokra összesen. Stratégiájának helyességéről tanúskodik, hogy a hivatalban lévő elnök újraválasztási kampányköltségvetése legnagyobb része jellemzően az internetes adományokból tevődik össze.

Az amerikai elnökjelöltek immáron a legmodernebb online marketing eszközökkel kísérlik meg potenciális választóikat elérni, ugyanúgy, ahogy a kereskedelmi cégek próbálják megnyerni a fogyasztókat. Négy évvel ezelőtt a tipikus online kampány főleg abból állt, hogy a különböző választói csoportokat, az általuk leginkább látogatott honlapon elhelyezett hirdetéssekkel (banner) bombázták. Mára, az online marketing fejlődésének eredményeképpen, az internetes kampánytechnikák kifinomultabbakká váltak. Bárki, aki például felkeresi valamelyik jelölt weboldalát, egy program (cookie) segítségével megjelölésre kerül, és internetes reklámcégek követik az illető további netes barangolásait, miközben hirdetéseket helyeznek el a felhasználó által látogatott egyéb oldalakon. A világhálón felkeresett oldalak nyomon követése lehetővé teszi az egyes emberek érdeklődési körének, és ismerőseinek feltérképezését az általuk online kitöltött kérdőívekből nyert információkkal együtt nagyban megkönnyíti támogatásuk elnyerését.

Mára már a kampányszervezés is egyre növekvő mértékben az internet segítségével történik, ezen belül is kifejezetten az erre a célra alapított közösségi hálókon keresztül. A republikánus elnökjelölt, Mitt Romney, még 2011 októberében indította el a MyMitt-et, Obama elnök pedig idén májusban a Dashboardot. Ezek nagyban megkönnyítik a kampányban résztvevők kapcsolattartását, és az önkéntesek koordinációját. A saját közösségi háló mellett, most már mindkét elnökjelölt saját IPhone alkalmazással bír, amelyik az amerikai Apple felhasználók népes táborát hivatott megcélozni, segítséget nyújtva nekik a választói regisztrációban, illetve önkéntesnek való jelentkezésben.

Nem elhanyagolandó egy másik népszerű webkettő szolgáltatás, a YouTube videó megosztó oldal szerepe sem, hiszen például Obama elnök személyes fiókja mintegy 200 milliós nézettséggel büszkélkedhet. A politikai jelöltek számára ez a portál is ideális a széles néprétegeket célzó üzeneteik közzé tételére, amelyek aztán a felhasználók által történő további megosztások révén terjednek tovább a világhálón.

Az internet jelentősége a hazai politikai kommunikációban.

Magyarországon az internet elterjedtsége jócskán elmarad az Egyesült Államokétól, így szerepe kevésbé hangsúlyos a hazai politikai kommunikáció területén, mint a tengerentúlon. A világháló politikai úttörője Gyurcsány Ferenc volt, aki 2006-ban kezdett saját webes blogot (Amőba). Orbán Viktor két évvel később vette át a kommunikáció ezt a formáját, igaz ő már egyből videóblogolásba kezdett, és heti rendszerességgel töltött fel új üzeneteket honlapjára. Talán éppen amerikai kampánytanácsadóinak köszönhetően, 2010 februárjában évértékelőjét már élőben közvetítette a világháló a Millenáris Parkból. Ez volt az első élő internetes közvetítés volt hazánkban. Az Ultrastream technológiának köszönhetően a nézők a közvetítés ablaka mellett elhelyezett Twitterfal révén azonnal kommentálhatták az elhangzottakat, illetve virtuális taps/fütty segítségével nyilváníthatták ki (nem)tetszésüket. Egyébként a Fidesz internetes térhódítását bizonyítja az is, hogy 2010-ben az világhálón keresztül mintegy 130 millió forintnyi kampánytámogatást sikerült a pártnak összegyűjtenie.

A 2010-es év választási versenyében a Fidesz mellett a többi párt is hangsúlyosabb szerepet szánt az internetnek, amelynek legfontosabb színtere immáron a közösségi háló volt (IWIW és a Facebook). Ma, két évvel később, végignézve a parlamenti pártok honlapjait, megállapítható, hogy mindegyikük igyekszik lépést tartani a korral, és ennek szellemében vonzó designnal, videó üzenetekkel, valamint képekkel próbálják meg felhívni magukra az érdeklődők figyelmét. Magyarország jelenleg első számú közösségi hálóján, a Facebookon valamennyi pártelnök rendelkezik saját oldallal, ahol a politikusok – tengerentúli kollégáik példáját követve – tartják a kapcsolatot szimpatizánsaikkal. A pártelnöki oldalak like-jainak száma arról tanúskodik, hogy közülük ez Orbán Viktornak sikerül a legjobban (136 ezer like), őt messze elmaradva, Vona Gábor (41 ezer like) és Gyurcsány Ferenc (mintegy 21 ezer like) követi, majd Mesterházy Attila (6700 like) és Schiffer András (5 ezer like) zárja a sort. Figyelemre méltó jelenség, hogy egy, a politikai pártoktól független civil kezdeményezés, a 2010 decemberében indított „Egymillióan a magyar sajtószabadságért” mozgalmat (Facebook közösség) immáron majdnem 100 ezren kedvelik, amely jól mutatja a proteszt szavazók „megfoghatóságát” a közösségi háló segítségével.

Mi várható?

A szélessávú internet, valamint az okostelefonok terjedésével várhatóan még inkább felértékelődik az világháló, ezen belül is a közösségi oldalak szerepe. Egyre több ember tartja a kapcsolatot barátaival, ismerőseivel a szociális hálózatok segítségével, amelyek így a mindennapi élet szerves részévé váltak. A webhasználat terjedése azonban nem csupán a hétköznapi felhasználók, hanem a cégek számára is egyre nélkülözhetetlenebb, hiszen ezen keresztül a fogyasztók széles körét képesek elérni termékeikről és szolgáltatásaikról szóló ajánlataikkal. Mivel a választási kampányok sem szólnak másról, mint, hogy a pártok és a politikusok saját programjaikat, imázsukat próbálják eladni a szavazóknak, így a politikai kommunikáció területén is elengedhetetlen eszközzé vált a web. Ugyan e téren (is) az Egyesült Államok jár az élen, részben nagyarányú internetes lefedettségének köszönhetően, de ez a trend a világ többi fejlett országában – köztük Magyarországon – is megfigyelhető. A politikai kommunikáció, a céges marketinghez hasonlóan, kénytelen lépést tartani a technikai fejlődéssel. Ebből következően a 2014-es választásokon hazánkban valószínűsíthetően az eddigieknél nagyobb hangsúly fog helyeződni az internetes kampányra, annál is inkább, mivel a fiatalabb generáció nálunk is leginkább már csak a világhálón keresztül érhető el.

Csery Péter bejegyzése:

Most, az első elnökjelölti vitát követően, az egész világ azt boncolgatja, hogy melyik jelölt nyerte a denveri szópárbajt, amely csak az Egyesült Államokban 67 millió TV-nézőt ültetett kanapéjára, a közösségi médiában pedig rekordszámú kommentelőt vonzott. Mivel a korábbi blogbejegyzésünkben már részletesen kiértékeltük az „összecsapást”, így ezúttal az események másik, mögöttes dimenziójára igyekszünk rávilágítani. A pörgő politikai show közepette ugyanis hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni, hogy a felkészítő háttérmunkának legalább akkora, ha nem nagyobb szerepe van a sikerben/kudarcban, mint a jelöltek pillanatnyi egyéni teljesítményének. Ezt a gondolatot továbbgörgetve viszont érdekes kérdések merülhetnek fel: pontosan kik készítik fel a jelölteket a sorsdöntő szerepléseikre, kik tervezik meg kampánystratégiájukat, kik befolyásolják a gondolkodásukat? Egyszerűbben: kik azok a kevesek, akik Obama és Romney fülébe súgnak, és amit mondanak, az nem megy ki a másik fülükön?

A sok kérdésre egyszavas választ adhatunk: agytrösztök. Az elnökjelöltek ugyanis „csak” a jéghegy csúcsai, a politikai színpad „sztárjai”, mellettük sokszereplős, kiterjedt agytröszt-hálózatok működnek, amelyek nem csupán hatalomba segíthetik a jelölteket, hanem ami talán ennél is fontosabb, ott is tarthatják őket. A think-tankek szerepe pont ezért nem lebecsülendő: munkájukkal alapjaiban meghatározzák a jelölt által követett politikai irányvonalat, amelyet értékeken alapuló ideológia térben helyeznek el, valamint a szakpolitikák révén befolyásolják a későbbi kormányzás karakterét is.

Nem véletlen, hogy a Méltányosság felismerve ezen szervezetek politikai jelentőségét, külön rovatot szentel honlapján a külföldi agytrösztök ismertetésének, melyben felhívja a magyar közönség figyelmét a think-tankek politika-, és társadalomfejlesztő funkcióira. Ennél a pontnál érdemes megjegyeznünk, hogy az agytrösztök világa egyáltalán nem egyenlő a háttérben megbújó „tanácsadók” és befolyásgyakorlók átláthatatlan, önérdekkövető és gyakran korrupcióba hajló világával, amely sokunknak ismerős lehet. Épp ellenkezőleg, általánosságban elmondható, hogy a tudományos szféra és a gyakorlati politika világát összekapcsoló agytrösztök átláthatóan végzik tevékenységüket, szakértelmüket egy előre jól körülhatárolt nyilvános cél, misszió szolgálatába állítják, s véletlenül sem akarnak másnak látszani, mint amik.

A think-tankek transzparens működésének köszönhetően pedig pontos információink vannak arról, hogy melyek azok a szervezetek, amelyek egyik vagy másik jelölt oldalán kulcsszerepet játszanak a mostani kampányban. A kihívó Mitt Romney sikerén olyan nagy múltú intézmények munkálkodnak, mint az 1919-ben Herbert Hoover (későbbi elnök) által alapított közpolitikai profilú Hoover Institution, az 1973-ban létrehozott tekintélyes Heritage Foundation, valamint a 24 éve működő Center for Security Policy. Fontos látni, hogy ezen agytrösztök régóta igazi politikaformáló tényezőnek számítanak a konzervatív térfélen, hiszen mind a három hagyományosan rendkívül közel áll a mindenkori republikánus jelölthöz/elnökhöz. Ezt jól példázza, hogy a Hoover Institution tagja például a rendkívül befolyásos George P. Schulz, aki a Nixon-, és a Reagan-adminisztráció idején munkaügyi miniszter, pénzügyminiszter majd külügyminiszter is volt, vagy, hogy a Bush-kormány mellett a Heritage olyan történelmi jelentőségű projekteknél „bábáskodott” mint a Sivatagi Vihar stratégia, vagy az USA posztszovjet politikájának kialakítása. A harmadik említett agytröszt, a Center for Security Policy, pedig népes szakértői stábjával az egész világra kiterjedően kutatja és vizsgálja az USA-ra leselkedő potenciális veszélyeket, amelyek később komoly biztonsági kihívássá válhatnak. A szervezet szakértelmét a legmagasabb szinteken is elismerik, tagjai a biztonságpolitika területén gyakran töltenek be magas rangú kormányzati pozíciókat.

Látható tehát, hogy Mitt Romney mögött olyan kivételes szellemi tőke állt össze, amelyhez hasonlóval talán egyetlen másik politikus sem dicsekedhet a glóbuszon. Kivéve egyet: Barack Obamát. A demokrata jelöltet sok kisebb agytröszt mellett két óriás a Center for American Progress (CAP), valamint a Center for New American Security támogatja. Az első éppen a Heritage baloldali „ellensúlyaként” hozták létre a demokraták 2003-ban és irányításában számos vezető kormányzati tisztségviselő vállalt szerepet, nem beszélve Bill Clinton ex-elnökről. A think-tank jelenlegi elnöke John Podesta pedig, aki korábban a Clinton-stáb első embere volt, legendás befolyással rendelkezik az Obama-adminisztráció politikájára. Összességében elmondható, hogy a CAP Obama elsőszámú szellemi-ideológiai műhelye, és ennek a „politikai boszorkánykonyhának” elévülhetetlen érdemei voltak a 2008-as demokrata győzelemben, illetve alapjaiban befolyásolja a mostani kampánystratégia legapróbb elemeit is. Mindazonáltal amikor az amerikaiak számára létfontosságú biztonságpolitikai kérdések merülnek fel, akkor Obama elsősorban a Center for New American Security szakértői stábjára hallgat, amit jól tükröz, hogy az agytröszt alapítói, Michele Flournoy és Kurt M. Campbell– immáron kormányzati pozíciókból– komoly ráhatással bírnak az elnök külügyi és biztonságpolitikai stratégiájára.

Obama tanácsadói teamjéről egyébként nemrég James Mann, a Los Angeles Times korábbi szerzője írt átfogó könyvet „The Obamians” címmel, amelynek érdekfeszítő tartalmáról a későbbiekben külön bejegyzésben fogunk szólni.

A fentiekből leszűrhető, hogy az elnökválasztási küzdelmet, akár az agytrösztök „háborújaként” is jellemezhetnénk, ahol a szakértelem két eltérő ideológia prizmáján keresztül feszül egymásnak. Ezzel együtt fontosnak tartjuk rögzíteni, hogy a think-tankek világa igen sokszínű, számos olyan szervezet is létezik, amely ideológiailag nem elkötelezett, hanem függetlenül végzi tevékenységét a különféle társadalmi célok megvalósításáért, s nem vesz részt direkt módon a választási küzdelmekben. Azonban az biztos, hogy az agytrösztökre idehaza is érdemes lenne nagyobb figyelmet fordítanunk, hiszen ha meg akarjuk érteni az amerikai politikában zajló folyamatokat, akkor nem elég a felszínt kapargatni, s az elnökjelölteket önmagukban szemlélni, mintha üres térben mozognának. A vezető politikusok ugyanis főként a pártpolitikai agytrösztök által generált politikai térben léteznek, s legalább annyira függenek tőlük, mint a think-tankek a jelöltektől.

Bár a magyar közvélemény kiváló kommunikátornak ismeri az amerikai elnököt, pontosabban ezt a percepciót szállította neki az itteni média (különösen a 2008-as kampány idején), ebből a vitából Obama elnök  került ki sebzettebben. Romney magabiztosabbnak, határozottabbnak, összeszedettebbnek tűnt.

A szeptemberi hónap rosszul sikerült Romney számára, kampányában egyik baklövés követte a másikat. A legsúlyosabb csapásnak az a zárt körből kiszivárgott videó tűnt, amelyben a társadalom 47 százalékát adót nem fizető, a kormánytól függő embereknek állítja be, akik miatt neki nem kell aggódnia. Később – bár mondanivalója lényegét fenntartotta – a megfogalmazást illetően önkritikára kényszerült. Obama pár százalékponttal kezdett el vezetni az október 3-i TV-vita előtt, és úgy tűnt, hogy neki áll a zászló.

Romney számára igen nagy volt tehát az első elnökválasztási vita tétje: egyszerre kellett valamelyest elfeledtetni kampánya korábbi bakijait, másfelől megállítani Obama népszerűségének esetleges további növekedését, különösen azokban az „ingadozó államokban”, amelyek választóinak többsége még nem döntött egyik, vagy másik jelölt javára. Biztató volt számára, hogy eleve jó vitázó hírében állt, a republikánusok előválasztási vitáiban is jól állta a sarat párton belüli riválisai támadásaival szemben.

A vita nem a legjobban alakult az elnök számára: időnként kereste a szavakat, és az ő érveire ellenfelének sokszor akadt éles, talpraesett viszontválasza, amelyek cáfolták az elnök kijelentéseit. Így például Romney határozottan tagadta az elnök azon állítását, hogy ő a középosztályt kívánná adóval sújtani. Ügyesen fejére olvasta Obama elnökségének gyengébb pontjait: tovább nőtt a költségvetési hiány, a munkanélküliséget nem sikerült csökkenteni. Az elnök láthatóan defenzívába került, és itt is megfigyelhető volt némi elbizonytalanodás az elnök kommunikációjában, mert ő csak a nehéz örökségre tudott hivatkozni, amelyet átvett. Szerintem az elnököt kampánystábjának tagjai nem készítették fel ennél a pontnál eléggé, hogy mit kell majd mondania Romney ezzel kapcsolatos támadásaira, holott várható volt, hogy a kihívó a gazdasági nehézségeket előtérbe fogja állítani. Az volt a benyomásom, hogy az elnök olyannyira tisztában volna a kritika megalapozottságával, mintha ő maga is elégedetlen lenne e tekintetben saját teljesítményével, hogy bár nyilvánosan természetesen nem érthetett egyet ellenfelével a vitában, de nem is tudott frappáns választ adni neki. Pedig hivatkozhatott volna arra, hogy az elnöksége elmúlt másfél évében a republikánus többségű Képviselőház folyamatosan „gáncsolta” terveit. Ez annál is inkább járható út lehetett volna, mert az USA-ban a törvényhozás igen népszerűtlen az amerikaiak körében, a Gallup szerint a szavazók mindössze 13 %-a (!) elégedett az ott zajló munkával. Ehelyett Obama arra hivatkozott a vita végén – kissé bocsánatkérően –, hogy ő már korábban megmondta, hogy nem lesz tökéletes elnök. „ Valószínűleg ez az az ígéret, amelyről Romney kormányzó azt gondolja, hogy betartottam”, tette hozzá még fura öniróniával.

A vita után szinte azonnal közzétett közvélemény-kutatások is arra engednek következtetni, hogy Romney jobban jött ki a vitából. A CNN felmérése szerint a nézők kétharmada Romneyt látta jobbnak. Mindenképpen rossz hír az Obama- kampánynak, hogy a CBS felmérése szerint az el nem kötelezett szavazók 46%-a szerint Romney győzött, és csak 22%-uk látta Obamát jobbnak, 56%-uknak a vita hatására javult a véleményük Romneyról.

Ezzel együtt, korai volna még azt mondani, hogy Romney végleg felülkerekedett: hátra van még két elnöki, és egy alelnöki vita is. Ráadásul nekem az volt a benyomásom, hogy a társadalom szegényebb rétegeihez Obama tudott meggyőzőbben szólni a Mediacare, illetve az egészségügyi reformjai kapcsán, és szélesebb volt a társadalompolitikai kitekintése: Obama hangsúlyosan szólt az oktatás fejlesztéséről, kissé úgy tűnt, mintha Romneynak ez kevésbé lenne szívügye. Obama hangjában most is több volt az érzelem, jobban tudott bánni a hangszínével, mint Romney. És azt se felejtsük el, hogy most kezdődik a nagy harc az amerikai nyilvánosságban a vitán történtek értelmezéséért: Tv-és rádióműsorok (pl. CBS Face the Nation, PBS Washington Week, NBC Meet the Press), szakértők, újságok tömkelege vár ugrásra készen erre a feladatra.

Végezetül, két dologra hívjuk fel a figyelmet: a vita – helyesen – lehetővé tette, hogy a jelöltek kifejtsék az állam (pontosabban: a szövetségi állam), és a kormányzat szerepéről alkotott elvi felfogásukat. Itt nagy meglepetés nem érhette a nézőt, jól kijött a két jelölt közötti különbség: bár Romney nem veti el eleve a szabályozás szükségességét, de szerinte ügyelni kell arra, hogy az állam túlhatalma ne kösse béklyóba az emberek, a vállalkozók kezdeményezőkészségét. Obama ellenben – az egyik nagy elődjére, Lincolnra hivatkozva – arról beszélt, hogy az állam szerepe a társadalom együttes cselekvésének előmozdításában lakozik.

A másik: bár Romney keményen támadta az elnököt, és a korábbi Tv-hirdetésekben is kemény támadás és ellentámadás sorozat zajlott az elnök és ellenfele kampánycsapatai között, most azt is hangsúlyozta, hogy a demokraták és republikánusok egyaránt szeretik Amerikát, és hogy ő elnökké választása esetén kész a demokratákkal is együttműködni. Az elnöki vitában személyeskedésre nem került sor, majd a vita végén – ennek hagyománya van már – az elnök és kihívója, és közvetlen családtagjai üdvözölték egymást, és egy rövid ideig együtt mutatkoztak a pódiumon. Mintha azt üzenték volna: bár kemény ellenfelek vagyunk, de mégis, egy politikai közösség, egy nemzet tagjai.

Néha úgy érezzük a csapból is Amerika folyik. A globalizációnak hála, ott van a mozikban, a zenékben, a bevásárlóközpontokban és a gyorséttermi láncokban. Amerika amerre a szem ellát. Mégis ismerjük az Egyesült Államokat? Mi valójában Amerika, ha egyáltalán körül lehet írni egy mondattal? Talán leginkább a szélsőségek hazája. Hiszen a felhőkarcolók Amerikája, a külvárosi sorházak és a lakókocsi parkok világa egy és ugyanazt az országot képezi. Mégis az óriási különbségek jól megférnek egymás mellett. Nem véletlenül vonzza a mai napig az amerikai álom a bevándorlók tömegeit. Amerika sok szempontból egy ideálkép. A szabadság, a demokrácia, a lehetőség és a jólét szimbóluma. A választásokhoz közeledve nem ragadhattunk le tehát csak a kampányszlogeneknél. Azokra a témákra is ki kell térnünk, amelyek Amerika velejét adják, és, amelyek a távolból sokszor rejtve maradnak előttünk. Mielőtt azonban elmerülnénk a társadalmi, politikai, gazdasági összefüggésekben, érdemes felfigyelni az Amerikai választások egyik legérdekesebb jelenségére, az elnöki vitákra.

Sorozatunk keretében elemezni fogjuk mindhárom elnök-jelölti vitát, kezdve rögtön az Október 3-án tartandó első elnöki szópárbajjal. S, hogy mi olyan különleges bennük? Az, hogy 1987 óta egy nonprofit szervezet, a Council on Presidential Debates szervezi őket. Miközben a vita idehaza lassan a dinoszauruszok sorsára jut és kihal, az Egyesült Államokban a legfontosabb politikai eseményt egy független szervezet rendezi? Létezik ilyen? Létezik. Ezért indítottuk sorozatunkat.

A CPD-t 1987-ben alapították, hogy a vitákat, mint a választások állandó részét, a lehető legszínvonalasabban szervezzék meg a nézők, hallgatok számára. Emellett kutatási, oktatási feladatokat látnak el a vitákkal kapcsolatban. Idén például „digitális koalíciót” kötöttek a legnagyobb amerikai hírportálokkal és videó megosztóval annak érdekében, hogy bevonják az állampolgárokat a vitába, informálódhassanak a kérdésekről, elmondják a véleményüket, és végül összehasonlítsák, mit mondanak ugyanezen témákról a jelöltek.

S hogy hogyan zajlik egy ilyen vita? Az utolsó mozzanatig megszerkesztve. Előre meghatározott témakörökkel és időkeretekkel. Az aspiránsok pedig éppen úgy készülnek rá, mint a sportolók életük meccsére. Több órányi videót néznek meg ellenfelükről, gyenge pontjaikat keresve, saját technikájukat csiszolva. Nem kis tétje van ugyanis a verbális összecsapásoknak. Nem elég pusztán legyőzni az ellenfelet, a közönséget is meg kell nyerni. A nézők pedig, hála a CPD tájékoztató tevékenységének évről évre egyre több információval rendelkeznek. Nem véletlen, hogy a Méltányosság 2006 óta hívja fel a figyelmet a miniszterelnöki vita szerepének fontosságára, és szorgalmaz egy hasonló rendszer felállítását. Az ugyanis, hogy a viták idehaza a mindenkori jelöltek aktuális érdekeinek és erőviszonyainak legyenek alárendelve, éppen a választói tájékoztatást ássa alá. Az amerikai szisztéma legfőbb erénye kiszámíthatósága és a „civil minőségbiztosítás”, amelyik immár huszonöt éve őrködik a változatlan színvonal felett. A hazai vitákból pont a rendszer hiányzik. Mindez nem jelenti azt, hogy ne lehetne létrehozni. Érdemes tehát figyelemmel követni a viták menetét, vagy egyszerűen sorozatunkat. Mi ugyanis minden összecsapás után kinyerjük a vita esszenciáját. Mindazt, ami idehaza érték lehet. Tartsanak velünk és ismerjék meg az Egyesült Államokat, ahogyan mi látjuk, Amerikát, ahogyan még nem látták.     

Az ősz témájaként harangoztuk be, s most, íme, útjára bocsátjuk sorozatunkat, amelynek témája: Amerika!

A Méltányosság-blogon mostantól egészen november 6-ig kizárólag az Egyesült Államokkal foglalkozunk. S nem csak az elnökválasztással. Az amerikai választási kampány most kezdődő utolsó szakasza ugyan önmagában is roppant érdekes (hiszen 3 elnök-jelölti vita követi egymást), de minket ezeken túlmenően egyéb mozgatók is érdekelnek. Maga Amerika. És hogy mit tanulhatunk „belőle”.

A Méltányosság Politikaelemző Központ számára Amerika különleges jelentőséggel bír, s nem csupán alkotmányos rendszere, hagyományszerűen bejáratott politikai mechanizmusa, hanem történelme, gazdasága és kultúrája, sőt életmódja miatt. Többen hosszabb ideig éltünk vagy hosszabb-rövidebb látogatásokat tettünk Amerikában, egyébként pedig sokat és sokfélét olvasunk erről az országról. Így talán nem tűnik szerénytelenségnek: van némi képünk arról, amiről beszélni fogunk.

Tegnapi beharangozónkban azt ígértük: olvasóink választ kapnak majd olyan „szentségtörő” kérdésekre, mint hogy mi a hasonlóság Alexis de Tocqueville és Matolcsy György között. Vagy arra, hogy milyen figurát is alakít Ryan Gosling a Hatalom árnyékában című új Clooney-filmben.

Tartjuk.

Az elkövetkező napokban, hetekben szó lesz mindezekről és még nagyon sok egyébről. Képzeletben útra kerekedünk, és – a műfaj adta kereteken belül – megpróbáljuk végigjárni azt az utat, amelyet két példaképünk bejárt. Tocqueville az 1830-as években felfedezte Amerikát, mint demokráciát. Jean Baudrillard (szintén francia és filozófus) az 1970-es években felfedezte az amerikai politikát, mint az erkölcs részét. A nélkül persze, hogy a nevezett szerzőkhöz hasonlítanánk magunkat, mi is igyekszünk érdekes felfedezésekre jutni. Nagyon is izgat minket például Amerikának az a kettős természete, amit a polarizáció és a kohézió szavak segítségével írhatunk körül. Ami valami olyasmit jelent, hogy bár Amerika sokszorosan megosztott, mégis van benne valami irigylésre méltó belső egység, amelyet a legélesebb politikai viták sem kezdenek ki.

S ha már fentebb az Amerikától való tanulásról beszéltünk, meglehet, épp annak elsajátítása lehetne a legfontosabb lecke, hogy hogyan teremtsük meg egyszer az igencsak polarizált magyar társadalom legalább minimális belső egységét.

Mert ez utóbbiról fogalmunk sincs. Mindenesetre Magyarországról ebben a bő hónapban legfeljebb áttételesen, az óhajtások szintjén fogunk beszélni. Annál inkább Amerikáról. A keretet végig a nagypolitikai események adják (az első elnök-jelölti vita október 3-án, szerdán), de a blog rendszeresen és a vitákon túlterjeszkedve is jelentkezik. Akik minket választanak, politikai, szociológiai, gazdasági vagy kulturális elemzéseket épp úgy kapnak, mint könyv- és filmajánlókat, személyes reflexiókat és – nem utolsósorban – vizuális illusztrációkat.

Politikai elemzőktől talán szokatlan módon mi már az elején elfogultságot jelentünk be Amerika javára. Ám az elfogultság nem kritikamentességet jelent. Megesik majd, hogy bizonyos jelenségeket erősen kritika tárgyává teszünk. A blog alaptónusa azonban a tanulásé. Szeretnénk megmutatni, elemzőként mit tanultunk ettől az országtól, s szerintünk Magyarországnak mit kellene megtanulnia Amerikától.

Invitáljuk a blog olvasóit: legyenek e kaland részesei.

Augusztusban megint itt voltak, kopogtattak, médiaügyekben tanácsot adtak. Külföldi megoldási módokat javasoltak. (Sajnos azt már nem tudjuk milyeneket.) Van fenyegetés is, mert a Monitoring eljárás megindításán tanakodnak, ami kimondhatja, hogy megsértettük az Eu-alapszerződés hetes cikkelyét, és akkor többet szavazati jogot nem kapunk az EU-ban. De a magyar partner állítólag igen figyelmes volt, sokat kérdezett, igyekezett tájékozódni, a fenti eljárásmenetnek szinte nulla a valószínűsége, az informális tanácsok pedig nem igen szokták belátásra bírni a kormányt.

Két helyen látnak gondokat az Európa Tanácsban, konkrétan annak főtitkára, Thorbjorn Jagland. Az egyik az NMHH vezető tisztségviselőinek nem kiegyensúlyozott módú kiválasztása (ez pl. Szalai Annamária kinevezését érinti), másrészt meg úgy vélik a médiatörvény nem nyújt garanciát a kiegyensúlyozott médiaviszonyokra.

Ha visszaemlékszünk arra miben is kényszerített ki változásokat az Európai Bizottság (négy ilyen pont volt), akkor a fentiek nem voltak benne. Nem állítjuk, hogy a négy pont ne lett volna fontos, és ne szolgálta volna Magyarország érdekét, de sehol sincs a fenti két ponthoz képest, sőt.

Azért sőt, mert véleményem szerint az EB úgy próbálta meg védeni a szólásszabadságot, hogy a hagyományos médiaszabályozási elvet tartotta szem előtt, mely szerint külön kell kezelni az írott sajtót és az elektronikusat. Ezért nem mondhat – bár szeretett volna - az NMHH végül semmit sem a printelt médiáról, azért nem lehetett törvénybe iktatni a válaszadás jogát, s ezért nem szükséges regisztrálni a blogokat.

Azt kell mondjuk ugyanakkor, hogy a magyar kormány médiafilozófiája abból a szempontból iránymutató, hogy a printelt és elektronikus egységes szabályozási keretében gondolkodott. Ebbe az irányba lesz kénytelen menni az EU is, hiszen a technológiai fejlődés miatt nincs különbség ma már a platformok között.

Ellenben azt, amit valóban újra kéne szabályozni, ahhoz az EB nem szólhatott hozzá, mert az Eu is alacsony szinten áll e tekintetben. Az Európa Tanács már a lényegre tapint, de ők meg nem olyan erős szerv. Persze ki tudja, annak előtte azt se hittük el, hogy a kötelezettségszegési eljárásokat megindítják, most meg itt van ez a „Monitoring”.

A kiegyensúlyozottság kérdésköre logikailag nem volna olyan bonyolult. Országos szinten kell teljesülnie, ezért a nagyobb lefedettségű médiumoktól volna megkövetelhető, ahogy az a 2008-as MSZP által kezdeményezett, de már erősen Fidesz befolyás alatt lévő tervezetben is megjelent. Vagyis létezik rá egyfajta megoldás. Ami pedig az ellenőrző szervek kiegyensúlyozottságát illeti (azaz pl. Szalai Annamária legitimációját) ott sincsenek logikailag megoldhatatlan akadályok, az ORTT feltöltésénél már ennek az elvnek igyekeztek megfelelni, s ha ott kavics került a gépezetbe kiigazítások kellenének, nem pedig egy olyan modellre történő átállás, ahol közvetlenül vagy közvetve minden funkcióba a kormány nevezi ki az embereket. (Egészen a közszolgálati médiaigazgatókig.)

Összefoglalva tehát az Eu és a magyar médiaszabályozás körüli történéseket, az Eu ott ért el eredményeket ahol néhány szempontból épp, hogy Magyarország jogalkotói jártak előrébb, ahol pedig a politikai zsákmányszerzés elhatalmasodott, ott meg eddig semmit sem tudtak felmutatni.