A jelen írással az amerikai elnökválasztás körüli vizsgálódásunkat új, a kohézió, a kultúra és a társadalom háromszöge által alkotott metszetben folytatjuk. Arra keressük a választ, hogy mi van a „mélyben”, az elnökválasztás csillogása mögött.

A filozófusok az ókor óta vitatkoznak arról, hogy mire van szükség egy állam vagy társadalom egyben tartásához. A kohézió problematikája tehát nagyon régi gyökerű, miközben a szó maga új. A kohézió fogalma magába sűríti mindazokat az értékeket, normákat, intézményeket, amelyek segítséget nyújtanak az egyének számára ahhoz, hogy személyes identitásuk feladása nélkül képesek legyenek együtt élni és együttműködni a társadalomban. A szót magát összetartozás-tudatnak is fordíthatjuk. Az alábbiakban amellett érvelünk, hogy az Egyesült Államok egyik nagy előnye Európával szemben a kohézió nagyobb foka, amelyik négyévenként az amerikai elnökválasztási kampányokban is megnyilvánul. Minden ellentét és konfliktus dacára, az amerikai kampányok jó alkalmat nyújtanak arra, hogy a két nagy párt jelöltjei újra meg újra megerősítsék az „amerikai mítoszt” (az amerikai kivételesség tudatát), kifejezzék hűségüket és csodálatukat a nagy nemzet iránt.

Az Egyesült Államok etnikai és kulturális „sokszövetűsége” következtében az amerikai nemzet fennmaradását ezek a nagy kollektív hitek, mítoszok biztosítják. Az egyik ilyen mítosz, hogy az „Egyesült Államok a lehetőségek hazája”, ahol bárkiből bármi lehet, ha akar, és így bárkiből lehet gazdag ember, vagy akár elnök. Valljuk meg, ezzel a mítosszal könnyű kohéziót teremteni! Persze, ez sokáig csak elv volt, hiszen az első elnökök a jómódú angolszász, protestáns, fehér elit tagjai (ügyvédek, ültetvényesek) közül kerültek ki. Aztán Abraham Lincoln és Andrew Johnson elnökségével leomlottak a falak a fehér bőrű szegény farmerek és munkások előtt. Kennedyvel a katolikusok előtt. Obamával az afroamerikaiak előtt. És talán még nincs vége a folyamatnak.

A republikánus elnökjelölt, Mitt Romney elindulásakor sokan kételkedtek abban, hogy az amerikai republikánus választók – akiknek jó része az ún. Biblia-övezetnek nevezett középnyugati és déli államokban él – hajlandóak egy mormonra szavazni, ismerve a Joseph Smith kisegyházával kapcsolatos előítéletet (többnejűség), valamint az egyház sajátos, a többségi keresztény felekezetekkel nem mindig harmonizáló elveit. A többnejűséggel kapcsolatos tévhit szívósságára utal, hogy Romney kénytelen volt cáfolni ezt a sztereotípiát (valójában a poligámia már régóta tiltott a hivatalos mormon egyházban, csak egy szakadár irányzat tagjai gyakorolják). Akárhogyan is van, Romney számára adott az esély, hogy az első (félig) fekete elnök után az első mormon vallású elnökként letegye az esküt az „istenfélő” köztársaságra. Ha sikeresen képes kommunikálnia, miszerint mormon identitása nem versenytársa az amerikai identitásnak, hanem azt kiegészíti, színesíti, akkor – persze egyéb, számára kedvező körülmények között – semmi nem állja útját, hogy beköltözzön a Fehér Házba.

A Romney mormon identitásával kapcsolatos viták rávilágítanak egy mélyebb kérdéskörre: az „amerikaiság” lényegére. Sokan töprengenek azon, hogy miben foglalható össze „Amerika lényege”. Mi az amerikai társadalom kohéziójának alapja? Elsőre a szabadságszeretetet mondanánk. Mások a kapitalizmus tiszteletét tartják az ország lényegének. De ezek inkább következmények. Amerika szellemisége abban jut kifejezésre, hogy ez az egyetlen olyan ország a Föld színén, amelyben bárki szabadon megvallhatja és képviselheti bármilyen fajta identitását (legalábbis ma, hiszen ez nem volt mindig így – de erről kicsit később).

Egy erdélyi származású magyar ismerősöm az 1970-es évek óta él az Egyesült Államokban. Ma is Sándornak hívják. Világért sem nevezné egy honfitársa sem Alexandernek. Nem szólják meg érte, hogy miért visel ilyen furcsa nevet, és miért nem akarja angolra fordítani. Senkit nem zavar, örülnek neki, hogy ilyen különös hangzású neve van. És gondolkodjunk el azon: vajon melyik európai vagy ázsiai ország hagyná békén élni például az amisokat (egy német eredetű protestáns kisegyház tagjait), akik jól elvannak a maguk 18. századi világában, régi német tájszólásukkal, maguk szőtte öltözékükben? Az amisok ördögtől valónak tekintik, és elutasítják a modern technológiát, a katonai szolgálatot, vallási közösségük érdekeit lényegében az állam érdeke elé helyezik. Ezt csak az Egyesült Államokban lehet megtenni, ahol a szövetségi kormányzat nagy védőernyője alatt minden kisebb közösség otthonra lel, és megőrizheti autonómiáját. Európában vagy Ázsiában egy ilyen közösségnek esélye sem lenne a túlélésre, vagy legalábbis a zaklatástól mentes életre!

Amerika egyedülálló jellege abban áll, hogy – legalábbis ma már – bármely egyén vagy csoport szabadon gyakorolhatja az identitását, és – láthatóan – ez mégsem megy a kohézió rovására: mindenki öntudatos amerikai, de emellett – vagy ezalatt – az lehet, ami lenni akar. Száz szónak is egy a vége: az amerikai közvélemény elfogadja, hogy etnikailag, kulturálisan „sokszálú” társadalom, sokfelé nyúlnak a gyökerei, és láthatóan békében megvan önmagával.

Európa a történelem terméke: nálunk máig hagyomány, hogy egyik vagy másik csoport a nemzeti közösségből és emlékezetből „kiiktat” személyeket. Asszimiláljuk, kipusztítjuk, kiiktatjuk, kiebrudaljuk, kiűzzük, emigrációba kényszerítjük, háttérbe toljuk, perifériára szorítjuk egymást, és mindezzel összezárjuk ugyan a politikai közösséget, de végletesen le is szűkítjük. Európa szinte kifogyhatatlan példatára annak, hogyan ne tartsuk tiszteletben egymás identitását. Elég csak megnézni a „mi szűkebb Európánkat”, Közép- és Kelet-Európát! Nyelvtörvényekkel, erőszakolt névváltoztatási kampányokkal, „hagymakupolás honfoglalásokkal”, Nagy-Magyarország matricákkal „szívatjuk” egymást. Holott mindenkinek jobb lenne, ha az amerikaiakhoz hasonlóan elfogadnánk: a politikai közösséghez tartozást és az etnikai, kulturális, nyelvi identitást szét lehet választani. Az utóbbi az előbbit színesíti.

Persze, naivitás lenne azt gondolni, hogy Amerika mindig a tolerancia hazája volt. A 19. században az országot elöntötték az etnikai és vallási ellentétek, és némelyik áthúzódott a 20. század első felére is (sőt szalonképes formában jelen van). Volt olyan amerikai mozgalom (Nemtudom Mozgalom), amelyik az ágrólszakadt ír bevándorlók végeláthatatlan áradatától féltette a protestáns, angolszász Amerikát (a mozgalom onnan kapta a nevét, hogy tagjai teljes titoktartást fogadtak). A századfordulón az írekkel szembeni előítéletek az olasz és kelet-európai zsidó szegényekre ragadtak át. Aztán ahogyan az amerikai középosztály ismét kibővült az új bevándorló csoportok tagjaival, ugyanazok a méltánytalan előítéletek, amelyek bevándorló íreket, olaszokat és zsidókat sújtottak (potyautas-mentalitás, elzárkózás és arrogancia a fogadó társadalommal szemben, beszűkült és túlzottan konzervatív életvitel, a mélyszegénység felé való tendálás, antikapitalista demagógiára való hajlam) „tovább vándoroltak” a spanyol ajkú bevándorlókra. A magyar bevándorlók ellen is folyt kampány egy időben (no, persze nem a „marslakók” idejében, hanem a 19. század végén!). Mitt Romney hitsorsosai is tudnának beszélni: egyházuk alapítóját, Joseph Smith-t a feldühödött tömeg lincselte meg. És akkor még nem is beszéltünk az afroamerikaiak és amerikai őslakosok mélyebb sérelmeiről!

Talán túlzónak hangzik: Amerika mára jobb lett, mint amilyen volt százötven vagy akár száz évvel ezelőtt! Mindez bizakodással tölthet el bennünket itt, az óceán túlsó felén: lám, a társadalmak képesek változni, jobbá válni! Egy társadalom képes levetkőzni a korábbi hibákat, és szívós munkával megtanulhatja az együttélés és együttműködés kultúráját. Ezt bizonyítja, hogy az amerikai társadalom fél évszázad alatt eljutott az első katolikus elnöktől (Kennedy) az első afroamerikai elnökig (Obama), és esélye van annak, hogy a százhatvannyolc éve (nem is volt olyan régen!) meglincselt Joseph Smith követője költözzön be a Fehér Házba. Lehet ehhez cinikusan is hozzáállni: „egyszer volt Budán kutyavásár”. De akkor járunk el helyesen, ha ezeket a példákat egy társadalom tanulási folyamata részének tekintjük.

Mindehhez két dolog kell. Egyrészt az őszinte hit a társadalom értékeiben (ld. az amerikai mítosz: „gerendakunyhóból a Fehér Házba”). Ami összeköti az amerikai társadalom különböző csoportjait, az egy sajátos tisztelet az alkotmány értékei iránt, megtoldva a gyakorlatias, ezért mindenki számára vállalható vallásossággal, amelyik beépül az állampolgári kultúrába (ld. elnöki eskü, Amerika mint „kiválasztott közösség”, az elnökök Istenre való hivatkozása, az alkotmánynak és még az alkotmány kiegészítéseinek is a Szentíráshoz hasonló tisztelete). Másrészt az, hogy az újonnan érkezettek előtt is nyitva álljon az út a középosztályba való bekerüléshez, privilégiumok és bürokratikus eljárások ne állják útját az egyéni kezdeményezőkészség kibontakozásának. Az Európai Unió és Magyarország mindkettővel bajban van.

Horváth Krisztián bejegyzése:

A megszokott nyakkendőszínek, miszerint a republikánus jelölten piros, a demokratán kék kiegészítő van ezúttal felcserélődött, így a végkifejletet tekintve akár arra is következtethetnénk, hogy akin a piros nyakkendő van, az nyeri a szócsatát. Barack Obama legalábbis látványosan magára talált előző szereplése után. A „szerencsehozó” nyakkötőkön túl azonban a második elnök-jelölti vita számos más érdekességet is tartogatott a nézők számára.

A New York államban lévő Hempstead városbéli Hofstra Egyetemben megrendezett második elnök-jelölti vitát több szempontból is nagy várakozás előzte meg. Először is, azért mert az előző megmérettetés alkalmával a republikánus jelölt Mitt Romney sokak számára nagy meglepetést szerezve fölényesen győzedelmeskedett ellenfele Barack Obama felett. Jól jelzi a viták jelentőségét, hogy Romneyt eleinte szinte esélytelennek titulálták a versenyben. Az első hivatalos szócsata eredményének köszönhetően azonban behozta lemaradását demokrata riválisával szemben, sőt egyes felmérések szerint meg is előzte őt (bár az előnye legtöbbször a 4,5 % - os hibahatáron belül mozgott). Ennek következtében, mindenki azt várta a regnáló elnöktől, hogy a második alkalommal, sokkal határozottabb és meggyőzőbb lesz, hiszen lépéskényszerbe került.

További érdekessége a vitának, hogy nem előre megírt kérdések alapján folytatták le a párbajt, hanem a közönség soraiból jövő kérdésekre kellett felelniük a jelölteknek (akiket a Gallup Intézet válogatott össze és közös bennük, hogy még egyikük sem döntötte el azt, hogy kire kívánja leadni a voksát a választás alkalmával). Erre 82 ember kapott lehetőséget. Ezzel a közvetlen kérdez-felelek szituációval pedig az emberek demokráciába vetett bizalmát erősítendő folytatták le a második vitát és hozták közvetlen kapcsolatba a választót és jelölteket.

Harmadrészről pedig, figyelemreméltó, hogy egy hölgy vezette az elnök-jelölti vitát, mivel erre már húsz éve nem került sor. Érdemes továbbá néhány szót ejteni a moderátor szerepfelfogásával kapcsolatban, hiszen ez is az esemény egyediségét támasztja alá. A rivális táborok az első vita után olyan megállapodást kötöttek, hogy előre megszabják a moderátor mozgásterét, és nem engedik, hogy az adott témáktól és kérdésektől eltérjen, és új témaköröket hozzon fel vagy esetleg a kérdéseket önkényesen átfogalmazza. Candy Crowley (a CNN politikával foglalkozó részlegének vezetője), pedig nevezetesen nem arról híres, hogy visszahúzódóan, szinte csak technikai jelleggel koordinálja a vita menetét, hanem sokszor markáns véleményével színesíti a beszélgetést. A vita előtt ezt az előfeltevést támasztotta az a nyilatkozata is, amelyben kifejti, hogy ő nincsen kötve semmilyen szerződéshez, ami arra kötelezné, hogy a lehető legkevesebb szerepet vállalja a vita moderálásában. Mindezek tükrében izgalmas vitának nézhettünk elébe.

Rögtön az első kérdés alkalmával, amely a diplomások munkaerő piacon való elhelyezkedését érintette, mindkét jelölt belecsempészte a már ismert kampányszlogeneket válaszába, ami ezt követően végigkísérte az egész estét. Szembeötlő volt az alapvető különbség a reakciókban - ami később enyhülni látszódott -, hogy Mitt Romney sokkal közvetlenebbül és személyesen reagált a válaszokra, - előjött az első vitából már ismert „emberarcú Romney”-, míg Barack Obama inkább általánosan fogalmazott álláspontja ismertetésénél. Az egymásnak való odaszurkálások már itt is felbukkantak és előrevetítették az esemény hangulatának további alakulását.

A vita során mindketten egy-egy füzérre fűzték fel gondolataikat és ehhez az alaphoz tértek vissza a témák túlnyomó többségénél. Romney mindig azt hangsúlyozta, hogy ő a középosztályt akarja segíteni és csökkenteni az adót a vállalatok számára, így több pénzt hagyva náluk, több ember foglalkoztatására lesznek képesek. Azt pedig, hogy ezt sikeresen végigvigye, az predesztinálja, hogy jártas az üzleti világban és ismeri a vállalkozások mindennapi gondjait, feladatait, vagyis képes a vállalkozók fejével gondolkodni és a legjobb megoldást ő tudja nyújtani számukra. Obama azon kívül, hogy folyamatosan azt hangsúlyozta, hogy a republikánus kormányzó a tehetősek érdekét kívánja érvényesíteni és számukra további adókedvezménnyel akar operálni, saját elnökségének alapvető jelentőségű eseményeit hangsúlyozta. Belpolitikai szempontból az „Obamacare” néven elhíresült egészségügyi reformcsomag előnyeit hangsúlyozta, valamint a kül- és biztonságpolitikai szempontból kardinálisnak mondható Oszama Bin Ladenen való rajtaütést és likvidálást emelte ki. A vita egy darabig teljesen kiegyensúlyozottnak volt mondható, hiszen az Elnök magára talált és mintha kicserélték volna, nagyon aktívan támadott és érvelt. Kihívója pedig az első vitában a tőle megszokott profizmussal hangsúlyozta az elmúlt négy év be nem váltott ígéreteit és sorolta, hogy ő mit csinálna másként.

A mérleg nyelve azonban fokozatosan elkezdett a hivatalban lévő elnök javára billenni. Kezdődött ott, hogy számon kérte Mitt Romneyn azt, hogy adócsökkentési terveihez nincsenek konkrét, cselekvési tervek és adatok, amire nem reagált érdemben a republikánus fél, mintegy beismerve a felvetés jogosságát.

Itt már lehetett látni, hogy az Elnök kezd fogást találni vitapartnerén, a tortúra pedig itt még korántsem ért véget. Romney szavahihetőségét is megkérdőjelezte Obama, mert szerinte ellenfele nagyon gyakran váltogatja egyes témákkal kapcsolatban az álláspontját (itt pl. a fegyvertartás témakörénél jött szóba), ami azért éles kritika, mert az elnök-jelöltségért folytatott versenyben saját pártján belül is hasonló felhangú bírálatok érték. Mindezek azonban eltörpülnek a mellett, amekkora ballépést elkövetett Romney a Bengáziban történt események kormányzati felelősségének firtatása alkalmával. Olyan kijelentést tett ebben a rendkívül érzékeny témában, hogy az Elnök tétovázott és nem merte kimondani első pillanattól kezdve, hogy a nagykövetség dolgozói terrorista támadás áldozatai lettek, - amit nemcsak Obama, hanem a moderátor asszony is megcáfolt. Ez elég súlyos kommunikációs hiba. További arculcsapásul érhette az, amikor az utolsó szó jogán Obama előhozta mintegy aduászként azt a bizonyos 47%-ról szóló beszédet és firtatta vélt üzenetét. Ez a mozzanat, pedig méltóképpen koronázta meg és zárta le ezt a heves és izgalmas vitát. Megállapítható tehát, hogy ha nem is olyan nagy fölénnyel, mint az előző alkalommal ellenfele tette, de Obama összeszedve magát győztesen került ki a második elnök-jelölti vitából. Az utolsó, mindent eldöntő menet azonban még hátra van és a pontozóbírók november 6-án fogják kihirdetni a győztest.

Az előzetes várakozásokkal szemben a moderátor szerepfelfogását pedig abszolút nem érheti kritika, hiszen határozottan, tárgyilagosan vezette a vitát, ha szükség volt a jelölteket is rendre utasítva a témától való eltérés esetén. Candy Crowley nem vállalt aktív szerepet a vita alakításában, sőt a tárgyilagosságát támasztja alá a már említett helyreigazítása is, amiben Mitt Romney által megfogalmazott pontatlanságokat igazította ki. Mindazonáltal egy nagyon határozott és profi koordinátor szerepét töltötte be, ami egy ilyen jelentőségű vita alkalmával alapvető követelmény kellene, hogy legyen.

Legvégül érdemes szemügyre venni azokat a szempontokat, amelyek számunkra is tanulsággal szolgálhatnak. Mindannak ellenére, hogy éles, parázs vitának, álláspont ütköztetéseknek lehettünk szem- és fültanúi, mégis megmaradt a kulturáltság, viszonylagos higgadtság és egymás tisztelete. Magyarországon ez sajnos aligha lenne ilyen formában elképzelhető.

A mai magyar politikában és társadalomban uralkodó viszonyokat és a politika általánosan negatív vagy apatikus megítélését figyelembe véve, nekünk is el kellene gondolkodnunk egy ilyen lehetőség bevezetésén ahol a még bizonytalan szavazókat egy miniszterelnök-jelölti vita keretében élőben próbálják meggyőzni a hatalomra jutni kívánó személyek. Gondolom ezt azért, mert itt tényleg úgy érezhette az ember, hogy a választók (kiváltképp az ott ülők) kegyeiért törik magukat és harcolnak a vitapartnerek és nem azért, hogy szimplán csak hatalomba kerüljenek/maradjanak. Ránk választókra is ösztönzően hatna az, ha a miniszterelnök-jelöltekkel személyesen találkozhatnánk és tehetnénk fel a kérdéseinket, hiszen így sokkal közvetlenebb kép alakulhatna ki a személyükről és megfontoltabban tudnánk meghozni döntésünket a választásokkor.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa

„NAGY SÁTÁN” VS. „TÖRVÉNYEN KÍIVÜLI”

A szerzőről: Ablaka Gergely (1979): politológus, közel-kelet kutató. Az ELTE-ÁJK és a ZSKF megbízott oktatója. Kutatási területei: az Európán kívüli politikai rendszerek, a Perzsa-öböl regionális kapcsolat-rendszere, valamint az Iszlám Köztársaság politikai evolúciója. Blogja itt követhető: www.ablak-a-vilagra.blogspot.com. 2006-ban „nyári egyetemen” volt Teheránban, 2009-ben pedig közvetlen közelről kísérte figyelemmel a választási forrongásokat.

Washington és Teherán, vagy ahogyan egymást címkézik, a „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli”, az 1979-es forradalom óta feszül egymásnak és mellőz mindenfajta hivatalos kapcsolatot. A feleknek még diplomáciai képviseletük sincs a másik területén: Amerikát Svájc, Iránt pedig Pakisztán képviseli az ellenséges államban. De vajon mi lehet az oka ennek a szűnni nem akaró ellenségeskedésnek? Nos, leginkább az, hogy a történelem során mindkét oldalon komoly sérelmek gyülemlettek fel, amelyek napjainkig jelen vannak a fejekben és meghatározzák a követett politikákat is. Lényegében az évtizedek alatt szerzett keserű tapasztalatok, illetve az egyes esetekből levont következtetések azok, amelyek a „bizalmatlanság téglafalát” felhúzva, teljes mértékben ellehetetlenítik a felek közti megbékélést.[1] (Különösen így van ez, ha azt nézzük, hogy Iránban a múlt voltaképp folyamatos jelennek számít.)

Iráni részről megbocsáthatatlan az, hogy az USA részt vett a demokratikusan megválasztott Mohamed Moszedek kormányának megdöntésében 1953-ban[2], majd támogatta a sah elnyomó önkényuralmi rendszerét annak érdekében, hogy Irán az amerikai hidegháborús támaszpont-rendszerbe illeszkedjen. Az 1980-as években zajló iraki-iráni háborúban pedig fegyverekkel látta el az iszlám köztársaság riválisát, Szaddám Huszein diktatúráját.[3] Továbbá említést érdemel az a szerencsétlen eset is, amikor a „tanker-háború” évében (1988-ban) az amerikai haditengerészet tévedésből lelőtt egy iráni utasszállító gépet. Az USA köré kezdetekben szőtt nimbusz mára kétségkívül elveszett, ha az iráni politikát vagy az állami propagandát nézzük, a hétköznapokban azonban Amerika továbbra is a „lehetőségek országa”, a századelő alkotmányos forradalmában hősi halált halt Howard Baskerville-nek a sírján pedig még mindig frissek a sárga tulipánok („olyan ő az irániaknak, mint Lafayette az amerikaiaknak”).[4]

Amerikának minden kétséget kizáróan az 1979-es forradalom a legfájdalmasabb és legtanulságosabb „iráni lecke”. A monarchia bukásával Washington a legfontosabb regionális szövetségesét, a „Perzsa-öböl csendőrét” veszítette el, no meg azokat a dollár milliárdokat, amelyeket az évek során a sah rendszerére költött. Igazán kellemetlen emléket azonban az amerikai követség elfoglalása és az ott dolgozó diplomaták 444 napos túszul ejtése okozott.[5] Ahogyan az államalapító Khomeini ajatollah fogalmazott, „Súlyos arculcsapást mértünk az Egyesült Államokra!” S valóban, a teheráni túszdráma nemcsak Carter elnök bukásához vezetett, hanem mély nyomokat hagyott az amerikai gondolkodásban is, Iránra ezt követően úgy tekintettek, mint a „forradalmi fanatikusok” országára. A kudarcba fulladt mentőakció pedig mind a mai napig kísért a Pentagonban, miként a stratégák fogalmaznak: „Nem kell nekünk még egy Teherán!” (Iránban valójában a vietnámi-szindróma ismétlődött meg ekkor.)

Az Egyesült Államok és Irán kapcsolatát a sérelmeken alapuló bizalmatlanság határozza meg, aminek eredményeként a felek az évtizedek alatt mindig elszalasztották a párbeszédre kínálkozó lehetőségeket. A reformista Khatemi elnök „civilizációk közti párbeszéden” alapuló nyitására[6] a Clinton-adminisztráció csak felszínesen válaszolt, a „birkózó-diplomácia” dacára az Irán elleni szankciók továbbra is hatályban maradtak. A 2001. szeptember 11-ei terrortámadások után előállt helyzetben az iráni vezetés igyekezett együttműködni az amerikai adminisztrációval, így például felajánlotta segítségét az Afganisztánban bajba került katonák kimentéséhez[7] (sőt a merényletek áldozataira emlékezve még virrasztást is tartottak Teheránban). Mindez azonban semmit sem számított, Bush elnök a „gonosz tengelyéhez” sorolta az iszlám köztársaságot.[8] Ugyanakkor Teherán sem rest élből elutasítani az amerikai „békejobbot”, például Obama elnök perzsa újévi köszöntője süket fülekre talált a forradalmi vezetésben.

Az amerikai-iráni szembenállás további eredője-fenntartója a kölcsönös fenyegetettség érzete-képzete. Washington szemében az iszlám köztársaság három évtizedes deviáns magatartásával mindenképpen kiérdemelte a „Törvényen Kívüli” címkét: támogatja a nemzetközi terrorizmust, semmibe veszi az emberi jogokat, valamint tömegpusztító fegyverek beszerzésére törekszik.[9] Hasonlóképp, Teherán az Egyesült Államokban még mindig a „Nagy Sátánt” vizionálja, az afganisztáni és iraki háborúk kapcsán az USA érdekeit szolgáló közel-keleti neokolonializmusról beszél, az ország köré vont amerikai katonai gyűrűt látva és az erősödő háborús retorikát hallva pedig attól tart, hogy ő lesz a következő célpont.[10] Az amerikai erőfölényt és a bizonytalan regionális környezetet látva Teherán választása ezért az elrettentés fokozására esett. E tekintetben pedig (észak-koreai mintára) a nukleáris opciót gondolják a legjobb eszköznek, ami Washington féken tartásával garantálhatja a forradalmi rezsim továbbélését.[11]

A kölcsönös ellenségesség ugyanakkor egyfajta kellék is, amely a hatalom megtartásához, vagy éppen a stratégiai pozíciók megőrzéséhez szükségeltetik.[12] A teheráni vezetés a „külső ellenség” mítoszát fenntartva biztosíthatja a rendszer támogatottságát. Az Egyesült Államok remek bűnbak, amennyiben a társadalmi gondokért az amerikai pop és szex-kultúrát, a gazdasági nehézségekért az igazságtalan washingtoni szankciópolitikát, a regionális instabilitásért és az etnikai kisebbségek lázongásáért pedig az agresszív amerikai külpolitikát lehet okolni – s ezzel elhárítani magának a rendszernek a hibáját és a vezetőnek a felelősségét. De Washington szintén „profitálhat” az iráni rezsim jelentette fenyegetésből, hiszen azt egyfajta hivatkozási pontként használva lehetősége nyílik arra, hogy növelje katonai jelenlétét a számára stratégiailag oly fontos térségben, ahol az iráni nukleáris veszélyen túl olyan kihívásokkal is szembe kell néznie, mint a Kínai Népköztársaság növekvő jelenléte és erősödő befolyása.[13]

Az USA-ban az elnökválasztásra készülődve mindkét jelölt karakteres Irán-politikát vázolt a szavazó polgárok elé: Obama a megkezdett úton folytatná tovább a diplomáciai és gazdasági nyomásgyakorlást, Romney ezzel szemben a katonai jelenlét fokozásáról és a fegyveres erő szükségességéről beszél.[14] Valójában azonban bárki is lesz az elnök, aligha várható komolyabb elmozdulás a washingtoni Irán-politikában, vagyis nem lesz konvencionális háború az Iszlám Köztársaság és az Egyesült Államok között. Irán megerősödése kétségkívül zavarja az amerikai vezetést, de lehetőségei igen korlátozottak: egyfelől az afganisztáni és iraki háborúkat követően az amerikai közvélemény nem kíván egy harmadik hadjáratot; másfelől a pénzügyi és gazdasági válság közepette az amerikai költségvetés sem bírna el egy újabb pénzelnyelő konfliktust; végezetül a nemzetközi közösség támogatása-segítsége sem biztosított; hovatovább Irán kemény „katonai” dió, amennyiben „igazi bevehetetlen hegyvidéki erődnek számít”.[15]

Teherán regionális hatalma az elmúlt évtizedben jelentősen erősödött, s mindez Washington kárára következett be. Irán felemelkedését, vagy ha úgy tetszik, az Egyesült Államokra jelentett fenyegetését azonban hiba lenne túldimenzionálni, mivel az lényegében a történelmi folyamatok szerencsés együtt-hatásnak köszönhető csupán: egyfelől a regionális környezet megváltozásának, másfelől pedig az olaj-árak emelkedésének.[16] Előbbi a természetes ellenségektől szabadította meg Teheránt, utóbbi pedig az elrettentésre és kapcsolatépítésre felhasználható pénzösszegeket növelte meg. Csakhogy mindezek ellenére az USA még mindig komoly ellensúlyt képez Iránnal szemben, ráadásul, és ez talán sokkal lényegesebb, maga az iszlám köztársaság számos belső problémával is terhelt. A rendszer támogatottsága folyamatosan csökken a megfiatalodott és szekularizálódott társadalom körében, az ország gazdaságának mélyrepülése miatt pedig fokozatosan növekszik a lakosság frusztrációja, miközben persze kiéleződnek az iráni politikát (amúgy is jellemző) frakció és személyi harcok.[17] (Röviden, áll a bál Iránban.)

Az amerikai-iráni szembenállást összességében egyfajta hidegháborús versengéshez lehet hasonlítani, amennyiben a felek egyfelől (mint ahogyan eddig is) megpróbálják elkerülni a közvetlen fegyveres összecsapást, hiszen a totális háború sem Teheránnak, sem pedig Washingtonnak nem áll érdekében, másfelől azonban igyekeznek titkos akciókkal, áttételes háborúkkal, illetve diplomáciai és gazdasági nyomásgyakorlással gyengíteni-ellehetetleníteni a másik felet.[18] Teherán Irakban és Afganisztánban szorongatja az Egyesült Államokat, és a Hormuzi-szoros blokádjával riogat, Washington pedig Szíriában próbál fogást venni Iránon, valamint kiterjedt nemzetközi szankciópolitikával („a dollár súlyával és erejével”) kísérli meg sarokba szorítani az iszlám köztársaságot.[19]Az amerikai-iráni hatalmi birkózásban most (a riál válságát látva) az Egyesült Államok van kedvezőbb pozícióban (erőben), de a geopolitikai realitások hosszabb távon mindenképpen Iránnak kedveznek. Ráadásul nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a „törvényen kívüli őrült mollák” uralta iszlám köztársaság nagy „túlélőnek” számít.

Tom Bako a Székelyföldről immigrált az Egyesült Államokba a középiskola befejezése után. Politikatudományi tanulmányait a towsoni egyetemen végezte, Baltimore mellett. Egy kis felsőoktatási reformmal foglalkozó nonprofit szervezetnél irányít kutatási és gyakornoki programokat Washington, DC-ben. A Potomac túloldalán, Alexandria, VA-ban él feleségével és fiával.

Az alábbi szöveget a szerző közvetlenül a Méltányosság Projekt Amerika sorozatába írta.

Az előző vendégposztomban szóltam a Heritage Foundation erőteljes neokonzervatív, új-Wilsoniánus beállítottságáról, ami az amerikai külpolitikát illeti. Az alábbi bejegyzés arról a konszenzusról szól, amely a mainstream politikai spektrumot átfödve, úgy demokrata, mint republikánus általános támogatottsággal, fenntartja az Egyesült Államok intervencionista külpolitikáját.

A külpolitikai és nemzetbiztonsági vita az amerikai közéletben gyakorlatilag két igen befolyásos táborra oszlik. Az egyik oldalon a liberális-humanitárius intervencionisták vannak, akik általában (bár nem mindig) a demokrata pártot tartják természetes otthonuknak; a másikon az állítólagos “amerikai értékeket”—szabad választások, demokrácia, piacgazdaság—a szuronyok élével promotáló neokonzervatívok, akik gyakran (de nem minden esetben—lásd pl. Joe Lieberman volt demokrata, ma független connecticuti szenátor példáját) republikánusok. A novemberi elnökválasztás két jelöltje, Obama elnök és Romney kormányzó, jó példák a két tábor ecsetelésére. Bár Obama egyik fontos kampányeleme 2008-ban éppen az volt, hogy békepárti jelöltnek tüntesse fel magát a vérszomjas, két háborút folytató, hadifoglyokat kínzó neokon republikánusokkal (abban az esetben John McCain szenátorral) szemben, három és fél éves kormányzása mást mutat:

- ígéretével ellentétben nem zárta be a kubai Guantánamo börtönt, és nem függesztette fel a Bush-érabeli katonai törvényszékeket, amelyek a normális civil szövetségi igazságszolgáltatáson kívül ítélik el a terrorizmussal vádolt hadifoglyokat;

- bár az iraki háborút “befejezte,” Afghanisztánban megemelte az amerikai haderők jelenlétét, és radikálisan növelte a pilótanélküli Predator és Reaper drone-okkal való légitámadásokat Pakisztán északnyugati területein, Yemenben, és más helyeken;

- kongresszusi felhatalmazás nélkül hadműveleteket indított a líbiai forradalmárok megsegítésére Muammar Gaddafi diktátor ellen.

Ilyen szempontból nem sok gyakorlati különbség van a Bush-Cheney és az Obama-Biden adminisztrációk közt, ami a nemzetbiztonsági politikát illeti. Ezt egyébként az is illusztrálja, hogy Obama az adminisztrációja első két évében megtartotta az utolsó Bush-kori védelmi minisztert, Robert Gates-t. Amikor pedig a CIA fejét, Leon Panettát nevezte ki Gates utódjául, a CIA élére az iraki hadműveletek és a közel-keleti hadműveletekért felelős U.S. Central Command volt parancsnokát, a népszerű Petraeus tábornokot helyezte.

Ennek fényében nehéz Romney kormányzónak és neokonzervatív tanácsadóinak “jobbról előzni” az Obama-kampányt külpolitikai kérdésekben, és ez a Biden-Ryan alelnöki vitában is megmutatkozott: Biden jogosan kérdezte meg Ryan-től: egész pontosan mit tennének, ami különbözne az Obama-külpolitikától? Újabb háborúkat indítanának, pl. Szíriában vagy Iránban?

Mi áll emögött a militáns globális intervencionizmus mögött?

Az amerikai politikai diskurzusban, főleg a konzervatív/republikánus oldalon, gyakran hallani az “American exceptionalism” kifejezést, amely magyarra legpontosabban talán “amerikai kivételesség”-ként fordítható le. Ez egy sokrétű, történelmileg mély jelentés(eke)t hordozó fogalom, amelynek az alapvető gondolata így jellemezhető: az amerikai nemzet egy, a történelem vagy isteni Gondviselés által kivételessé tett entitás, amelyet nem a hagyományos vér-és-rög típusú kötelékek tartanak össze, hanem a Függetlenségi Nyilatkozatban megfogalmazott általános politikai alapelvekbe vetett hit. Mivel az élethez, szabadsághoz, vagy egyenlőséghez való jogok természetüktől fogva univerzálisak és nem csak egy népcsoportra vonatkoznak, az amerikai népnek az egyedi sorsa az, hogy a világgal megismertesse és elfogadtassa őket (egyesek szerint akár szükséges vérontás, “collateral damage” árán is).

A módszerek különbözhetnek—egyesek nemzetközi intézményeken (mint pl. az Egyesült Nemzetek vagy a Világbank) keresztül, mások az amerikai szuverenitás és unilateralizmus jegyében szeretnek dolgozni; egyesek a diplomáciát, mások az erőt tartják pótensebb eszköznek—de a cél alapjaiban ugyanaz: az amerikai világrend fenntartása, a demokrácia és a szabad piacok promoválása világszerte. Mindez a mindenkori regnáló adminisztráció párthovatartozásától független, és

A globális intervencionizmus első látásra sokszínűnek tűnő, de valójában fölöttébb egyhangú kakofóniája kizárja a harmadik tábort, amelyet gúnyolódásképpen “izolacionistának” szoktak becézni—bár a legtöbben, akik ebbe a táborba tartoznak, visszautasítják a vádat és egyszerűen a béke, a mérséklet, a nemzeti (és nem a globális) érdek védelme híveinek tartják magukat, és alapelvük, hogy az Egyesült Államok ne üsse bele mindenbe az orrát, amibe nem muszáj. A nonintervencionista és békepárti tábort a mainstream politikában olyan személyek képviselik, mint a hamarosan nyugdíjba vonuló texasi képviselő, Ron Paul, vagy a fia, a Kentucky-t képviselő Rand Paul szenátor a republikánus oldalon, illetve az ohioi Dennis Kucinich demokrata képviselő, aki egyébként a magyar-amerikai kongresszusi caucus társelnöke is. Ők azon kevesek közé tartoznak, akiknek van merszük megkérdőjelezni a “kivételesség” külpolitikáját, azt a kimondatlan alapelvet, hogy Amerikának “minden versenyben van lova,” és a feltételezést, hogy a szó szoros értelmében vett nemzetbiztonság azonos lenne a világrend és számos más ország (főként Izrael) védelmével.

Bár az “amerikai kivételesség” és az aktív külpolitika mindig is része volt az amerikai történelemnek ilyen vagy amolyan formában, az tagadhatatlan, hogy a 2001. szeptember 11-i tragédia megerősítette az Amerika szerepét a világ színpadán aktív, preemptív szereplőként látók kezét. A Heritage Foundation például, amely 1996-ban még hevesen kritizálta a neokonzervatív értelmiségiek, Bill Kristol és Robert Kagan, gondolatát, miszerint Amerika egy “jótevő hegemón” és annak is kell lennie, mára teljesen átvette az aktív intervencionizmus neokon mantráját. (A másik nagy konzervatív agytröszt, az American Enterprise Institute, pedig eleve a neokonzervatív beállítottságúak főhadiszállásaként szolgált.)

Hogy egy mérsékelt nonintervencionista politika mennyire lesz népszerűbb a jövőben, amint az amerikai népnek egyre inkább elege lesz a rengeteg pénzbe és amerikai emberéletbe kerülő háborúkból, az csak a jövő titka—de egyelőre ez az alternatíva nem lesz a realisztikus opciók közt a novemberben szavazók számára, és a konszenzus maradni látszik.

A gazdasági válság, az iraki háború „kísértete” és a globális erőviszonyok változása az utóbbi években igencsak újrakalibrálta az amerikai külpolitikát. Mit tegyen hát egy Nobel-díjas elnök, akinek a béke „reklámarcaként” kell lavírozni országát a világpolitikai konfliktusok vizén? A spin doctori válasz egyszerű. Legyen nagyon taktikás. Barack Obamának pedig nem kellett kétszer mondani. Miközben meglepően sok elemet átvett előde külpolitikai eszköztárából, mégis képes volt helyreállítani Amerika nemzetközi elfogadottságát. Hogyan tudta négy év alatt elfeledtetni Barack Obama a Bush-korszak külföldi megvetését? Javarészt az „Obamiánusok” segítségével. A furcsa név nem valami titkos társaságot takar, kilétük pontosan kiderül James Mann nemrég megjelent „The Obamians” című könyvéből, amelyben a szerző megpróbálja megmagyarázni az Obama-kormány világnézetét. Mit miért csinálnak? Milyen motivációk rejlenek intézkedéseik mögött?

A könyvben Mann megvizsgálja az elnök külpolitikai tanácsadóinak elképzeléseit és azon eseményeket, amelyek formálták, formálják őket, egyben kitér Barack Obama saját változó nézeteire is Amerika világpolitikai szerepét tekintve. Egyáltalán nem rutintalanul, hiszen korábban már a Bush-kormányról is írt hasonló könyvet, és ahogyan akkor is, most is bennfentes interjúkra alapozta meglátásait. E szerint Obama politikusi tevékenységét leginkább külpolitikáján keresztül lehet megérteni. Egészen pontosan az e téren ügyködő tanácsadók egy új generációján át, akiket „Obamiánusoknak” keresztelt el. Az ebbe a körbe tartozó Ben Rhodes, Mark Lippert és Dennis R. McDonoughnak olykor nagyobb szerepe van a döntéshozatalban, mint a hivatalos nemzetbiztonsági tanácsadónak vagy Hillary Clintonnak. Az elnök ugyanis minden találkozójuk előtt, után, ezzel a szenátori időszaka óta vele levő közvetlen tanácsadói körrel konzultál. Ez nem meglepő. Korábban már írtunk arról, hogy Obama „introvertált” elnök, akiről köztudott, hogy csak a legszűkebb bizalmi körével tarja a kapcsolatot. Velük azonban szívesen jár akár kosárlabdázni vagy nyaralni is. Épp ezért érdekes, hogy egy könyv megszólaltatja ezeket a rendkívül közeli kapcsolatokat. S, hogy miben különböznek elődeiktől?

Az Obamiánusok számára a Clinton-korszakban még oly fontos vietnámi háború már történelem, szemük előtt azonban még ott lebeg a „2002 szindróma”. Ugyan nem félnek már a tengeren túli harctól, de nem is tudják elfelejteni az iraki háború presztízsveszteségét. Ennek a tudásnak birtokában habár előálltak olyan újszerű ötletekkel, mint az afganisztáni jelenlét fokozása, vagy az iráni párbeszéd kezdeményezése, mégis, mivel kevés tapasztalatuk volt a kormányzásban az elődeiktől való elhatárolódás ellenére gyakran mégis a „nagy öregek” tanácsaira szorultak. Talán ezért érzik sokan, hogy nem vált valóra a Barack Obama által 2008-ban ígért „változás”. Amit sokan tehetetlenségnek vagy szürkeségnek látnak, azonban felveti részünkről a kérdést, hogy Amerika – a maga sajátos világpolitikai helyzetében – folytathat-e ténylegesen demokrata vagy republikánus külpolitikát? Létezik-e még személyes, felismerhető „arcéle” a politikának? Egy egyszerű példával illusztrálva, ha történetesen 2001-ben a szeptember 11-i terrortámadások idején demokrata elnök lett volna, más lett volna a reakció, és ha igen fundamentálisan más, vagy csak arányaiban?  Ez azért is érdekes, mert Barack Obama az utóbbi négy évben többször is bizonyította, hogy Nobel béke díja ellenére, nem riad vissza akár az erő alkalmazásától sem.

Mann egészen odáig megy miszerint Obama előde lábnyomaiba lépve szintén reálpolitikusként kezdte kormányzását. Kormányzása kezdetén Irán esetében kifejezetten erőt és határozottságot akart mutatni. Habár ez nem bizonyult túl sikeresnek az arab tavasz már lehetőséget nyújtott számára, hogy egyszerre legyen idealista (a demokratikus változás propagálása) és realista (Hoszni Mubarak lemondásra való felszólításával támogatást szerezve egy az Egyesült Államok számára stratégiai jelentőséggel bíró országban.) Mindazonáltal Obama sokkal visszafogottabban látja Amerika szerepét a világpolitika színpadán, mint előde vagy republikánus kihívója Mitt Romney. Nem csak a válság utáni belső megújulásra koncentrál, hanem már előre készül arra az időre, amikor Amerika esetleg nem lesz képes világpolitikai egyeduralkodóként viselkedni. Ben Rhodes, nemzetbiztonsági tanácsadó szerint politikájukkal nem Amerika hanyatlását szeretnék „lemenedzselni”, hanem időt nyerni még 50 év nagyhatalmi dominanciához. Furcsa kettősség ez ahhoz képest, hogy az európaiak többsége Barack Obamát választaná, ha szavazhatna.

Ahhoz, hogy megértsük Obama bonyolult egyensúlyozását tudnunk kell, milyen tényezők befolyásolják Amerika külpolitikai szerepét. Globális dominancia vagy hanyatlás vár rájuk? Továbbra is világcsendőri szerep vagy az első világháborút követő távolságtartás fogja őket jellemezni? Csak kettő azon létfontosságú kérdések közül, amelyek befolyásolják az Egyesült Államok és a világ jövőbeli sorsát. A vita pedig messze nincs lezárva. A globális gazdasági válság csak olaj volt a tudományos, publicisztikai vitákra, amelyek folynak a témában. Még akkor is, ha ezekből lényegében semmi nem jut el hazánkba. A könyv azonban itt már rég elengedte az olvasó kezét. Bár messze nem ad mindenre magyarázatot, hozzásegíti az olvasót ahhoz, hogy belelásson a politikacsinálás boszorkánykonyhájába és ez több mint, amit bármely politikával foglalkozó magyar könyvtől várhatunk. Idehaza elképzelhetetlen ugyanis, hogy Orbán Viktor, Gyurcsány Ferenc vagy Mesterházy Attila vezető tanácsadóiról, háttér embereiről írjanak. Pedig szükség volna rá. Azzal, hogy a könyv feltárta mi rejlik a regnáló elnök külpolitikai filozófiája mögött, hozzájárul ahhoz is, hogy Amerika világpolitikai szerepét is jobban megértsük. Ha ugyanis Amerika csak „egyféleképp” tud viselkedni, felvetődik még egy kérdés. Hogyan viszonyuljon hozzá környezete? Számukra is korlátozott a mozgástér? Vajon mennyire létezik külpolitikai „szabad akarat”? Talán ismerősen cseng ez a kérdés Magyarország számára is. S hogy mindez miért fontos? Egyáltalán, miért kell, hogy érdekeljen minket, mi a választások kimenetele? Pontosan azért, mert nem tudjuk kivonni magunkat a világpolitika alól. Amerika sorsa kihat hazánkra is. Ha belpolitikai problémáinkba temetkezve csukott szemmel járunk a világban, ne csodálkozzunk, ha előbb utóbb falakba ütközünk.

Joe Biden vs Paul Ryan

Jelencsik Márk

Az elnökválasztási versenyfutás egy igazibb, valósabb szeletét mutatta meg csütörtök este Joe Biden és Paul Ryan. Ők nem azok a történelmi politikusok, akiknek a nevét minden amerikai kisgyereknek meg kell majd tanulnia az iskolában. Nem is azok, akikre a kampánystáb stratégiákat épít, és akik miatt elsősorban elmennek szavazni az emberek. Ők azok a háttéremberek, akik nem csak a párton belül, de a Kongresszusban is megharcolták már politikai csatáikat. Joe Bidenre ez különösen igaz, hiszen minden mozdulatán, hangsúlyán, sőt, ezerdolláros mosolyán is látszott: vérbeli politikus. Paul Ryan már egy másik generáció, hozzá jobban illik a „manager image”, és minden szaván érződött, hogy kiváló segítője Mitt Romneynak. Igazi politikai csatát láthattunk, mindkét fél saját programpontjait ismételgette addig, amíg lehetőség nem adódott odaszúrni a másiknak. Szerencsére mindig csak verbálisan.

A vitákat gondozó bizottság ezúttal Kentucky államba vitte a jelölteket, akiket az adaneville-i Centre Collegeben ültettek le egymással. Az est háziasszonya és a vita moderátora Martha Raddatz, az ABC News elismert külügyi tudósítója volt. A szokásos pénzfeldobás után kiderült, hogy a vitát Joe Biden kezdheti, ennek követeztében pedig a végső zárszót Paul Ryan képviselőtől hallhatjuk majd.

A vita alapvetően kilenc témakörre épült. A kül- és belpolitika kérdéseit tagoltan tárgyalták a felek, ám mivel Martha Raddatz a Bengáziban történt eseményekkel kapcsolatban tette fel első kérdését, érdemes a külpolitikai álláspontok vizsgálatával kezdeni.

Líbia, Irán, Afganisztán és Szíria. Ezek az országok kerültek szóba, leginkább az itt végbement fegyveres konfliktusok és az amerikai haderők részvétele miatt. Tekintve, hogy az Államokban elképesztően fontos kérdés a hadsereg és az ország világhatalmi szerepe, az alelnökjelöltek egymást túllicitálva próbálták bebizonyítani saját külpolitikai álláspontjuk sikerességét. Joe Biden mielőbb kivonulna Afganisztánból, nem sürgetné a beavatkozást Irán esetében, a szíriai konfliktust pedig még csak kommunikációs fiaskónak sem nevezné. Ryan mindenben ellent mondott, kivéve az afganisztáni kivonulást, ahonnan ő sem bánná, ha elhajózhatnának az amerikai hadtestek, de csak akkor, ha erre valódi lehetőség kínálkozik 2014-ben.

A belpolitika komolyabb kihívások elé állította a mindenre megfelelni kívánó jelölteket. Paul Ryan sziporkázhatott a munkahelyteremtés kérdése kapcsán, míg terelnie kellett a többletadókkal kapcsolatban. Joe Biden védhette az Obama-kormány egészségbiztosítási- és nyugdíjpolitikáját, sőt, bedobta a politikusok utolsó mentsvárának számító mondatot is: Egy újabb négy éves felhatalmazással már végképp mindent egyenesbe hoznak majd.

A vita lement, a jelöltek sok trükköt bevetettek egymás ellen, a nézők pedig magukra maradtak a legfontosabb kérdésekkel. Miért lenne jobb alelnök Paul Ryan mint Joe Biden? A közgazdász végzettségű Ryan komoly háttérstábbal dolgozik együtt azon, hogy megválasztása esetén talpra állíthassa az Egyesült Államok gazdaságát. Új szereplőként bizonyos, hogy szüksége lenne egy kis időre, hogy megszokja az alelnöki bőrfotelt, de ha be akarja tartani választási ígéreteit, sok teendője lesz. Lendületes, tettre kész politikusnak tűnik, ezt az oldalát a vitában is megmutatta. Szintén kiütközött azonban tapasztalatlansága és a szabályokhoz való, sokszor hátrányos ragaszkodása is. Nem úgy Joe Biden, akinek minden válaszában volt ravaszság, rutin és tapasztalat. Ez egyébként a személyiségéből is fakadhat, mert ismeretes, hogy mindig is nagy sportember hírében állt. Azt mondják, az egyetemen is inkább focizott, minthogy a vizsgákra készült volna. Eszköztára széles, jó taktikusként mindig tudta, hol kell közbeszólni vagy egyszerű halandzsának nevezni Ryan érvelését. Ellentétes karakterek, ugyanúgy, ahogy elnökjelöltjeik. Látszott a vitában, hogy Biden erőskezű, öreg rókaként képes egyben tartani a hátországot, amíg Obama elnök képviseli az Egyesült Államokat. Ryan ennek tökéletes ellentéte lenne, ám Mitt Romneyval ők is egész csapatot alkotnak. Romneyt praktikus figurának állítják be, így hozzá is jól illik a kreatív ötletességet sugalló Ryan. Pláne, hogy Paul Ryanen látszik, megfelel neki a helyettesi pozíció, míg Biden habitusa és korábbi karrierje alapján önállóan is biztosan megállná a helyét. Alelnök esetében pedig erre is gondolni kell, mert ha szükséges, neki kell az elnök helyébe lépni.

Egyvalami azonban biztos. Bármilyen párost választ az amerikai lakosság, profi politikusokat juttatnak majd pozícióba. De valójában nem is személyeket, hanem jövőt választ most Amerika. A 2008-ban indult válságért nem hibáztathatja senki az Obama-kabinetet, ám volt négy kerek évük, hogy legalább bizonyos szegmenseket megtámogassanak. Mitt Romney és Paul Ryan kilábalást, új attitűdöt és változásokat ígér, ami vonzó lehet sokaknak. És hogy ki a győztes? A profi és rutinos Biden rettentően jól manipulálta a hallgatóságot. A fiatalos és kissé tapasztalatlannak látszó Ryan pedig őszinte hangvételével volt megnyerő. A válaszok alapján dönteni nem lehet, a személyes varázs megítélése pedig szubjektív dolog.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ gyakornoka

Tom Bako a Székelyföldről immigrált az Egyesült Államokba a középiskola befejezése után. Politikatudományi tanulmányait a towsoni egyetemen végezte, Baltimore mellett. Egy kis felsőoktatási reformmal foglalkozó nonprofit szervezetnél irányít kutatási és gyakornoki programokat Washington, DC-ben. A Potomac túloldalán, Alexandria, VA-ban él feleségével és fiával.

Az alábbi szöveget a szerző közvetlenül a Méltányosság Projekt Amerika sorozatába írta.

Mielőtt részletezném a három rendhagyó hónapot, amit a Heritage Foundation-nél töltöttem 2010 tavaszán, hadd szóljak egy pár szót magamról bemutatkozásképpen. Életem első 18 évét székely szülővárosomban, Sepsiszentgyörgyön éltem le, és pár hónapra a sikeres érettségim után költöztem az Egyesült Államokba, egyetem végett. Négy évvel később befejeztem a politikatudományi tanulmányaimat Towson University-n, Maryland második legnagyobb állami egyetemén, miközben boldogan el voltam jegyezve életem szerelméhez, aki ma a feleségem (két nappal az első heritage-i napom előtt esküdtünk).

A Washington, DC-beli Heritage Foundation gyakornoki programja, a Young Leaders Program, országunk fővárosának egyik legnagyobb létszámú és -presztízsű lehetősége karrierjük kezdetén lévő fiatal konzervatívok számára. A program három trimeszterre oszlik--tavasz, nyár, és ősz--a nyári program lévén a legnagyobb és legkompetitívebb (hiszen olyankor szokott a legtöbb egyetemista vakációs lehetőségek után nézni). Nekem a 2010 tavaszi programba volt szerencsém bekerülni, amikor is 2009 késő őszén tudatták velem, hogy januártól májusig részt vehetek az akkori B. Kenneth Simon Center for American Studies (ma Center for Principles and Politics) munkásságában, mint fizetett “research intern” (kutatási gyakornok). Végül három hónapot töltöttem gyakornokként, 2010 január-április közt, mielőtt a program lejárta előtt megkaptam az első teljes normájú állásomat a kis felsőoktatás-reformpárti nonprofitnál, ahol jelenleg is dolgozom.

A Simon Center egyedi része a Heritage Foundation-nek, több okból is. A ma önálló, saját Heritage alelnöki poszttal rendelkező kis központ 2010-ben még az Ed Meese volt Reagan-kori igazságügyminiszter által irányított Center for Legal and Judicial Studies alá tartozott. A két részleg egy emelet két szárnyát foglalja el -- míg a CLJS specifikus alkotmány-, civil- és büntetőjogi kérdésekkel foglalkozik, a Simon Center célja az amerikai köztársaság általános alapító elveinek a filozófiai interpretálása, exegézise, mintegy hidat teremtve az amerikai politikai gondolkodás történelme, különböző filozófiai áramlatok, és a konkrét konzervatív szakpolitika közt, amellyel a Heritage többi része foglalkozik. (Heritage fizikai székhelye Capitol Hill-en sem véletlenszerű; a legfontosabb célközönsége alapításától fogva a Kongresszus két háza és a konzervatív-barát képviselők és szenátorok irodái.) Ellentétben a relatíve nagy bel-, kül-, vagy biztonságpolitikai egységekkel, ahol 5-10 gyakornok is dolgozhatott egyszerre, a Simon Centerben csak hárman voltunk gyakornokok a közel 50 fős 2010-es tavaszi csoportból. Amíg a legtöbb egység aktuálpolitikai kérdéseken dolgozott, ahol a napi hírek, kongresszusi események nagyon fontos szerepet játszanak, addig a mi fókuszunk nagyrészt sokkal időtállóbb, filozófiai, történelmi, biográfiai kutatásban érvényesült. Segítettünk például különböző segédanyagok szerkesztésében diákoknak és tanároknak, a Heritage Guide to the Constitution, illetve a Simon Center elnökének, Matthew Spaldingnak legújabb könyve, a We Still Hold These Truths, mellé. Emellett biográfiai anyagokat gyűjtöttünk konzervatív mozgalmi szereplőkről, illetve én magam Lee Edwards hidegháborús és egyéb kutatásának rendszerezésében segédkeztem. Péntekenként átmentünk az egyik képviselőházi irodaépületbe, ahol a Heritage Congressional Fellows program keretén belül különböző konzervatív akadémikusokat, értelmiségieket, közszereplőket hívtunk meg, hogy beszéljenek a kongresszusi irodákban dolgozó fiataloknak az amerikai konzervativizmus filozófiai, történelmi alapjairól.

A Young Leaders Program nagyon jól szervezett, és az érte felelős dedikált koordinátorok tényleg sokmindent tettek azért, hogy egy hasznos és felejthetetlen élményt nyújtson számunkra. A napi munka mellett sok beszéden, kerekasztal-beszélgetésen, konferencián, és egyéb speciális eseményen volt szerencsénk részt venni, és valóban úgy érezhettük, hogy szerves részei vagyunk a Heritage kultúrának és légkörnek. Bár a legtöbb gyakornokkal ellentétben én nem laktam a Heritage által szolgáltatott és menedzselt, egyébként nagyon drága, bentlakásban (hiszen a feleségemmel a gyakornokságom előtt pár nappal költöztönk össze Baltimoreban, ahol ő még egyetemen volt és ahonnan én nap mint nap bejártam DC-be), így is elég alkalom adódott a társaimmal való szocializációra, úgy maradandó barátságok, mint hasznos szakmabeli kapcsolatok kialakítására.

Bár végtelenül hálás vagyok azért a három hónapért, amit a Heritagenél töltöttem, vannak bizonyos hátulütői, amelyeket nem tudok szó nélkül hagyni. Egy olyan agytröszt, amely kimondottan az (amerikai értelemben) liberális, balra hajló szervezetek sikereire való reakcióként jött létre, és amelynek célja egy alternatív konzervatív szakpolitika kidolgozása, mindig is egy ideológiailag vezérelt, valamennyire rigid, doktriner operáció lesz. Aki azzal a reménnyel vagy illúzióval néz a Heritage-re és társaira a jobboldalon, hogy céljuk a nyílt, objektív, “valóság-orientált” kutatás, ellentétben egy konfrontációs, célorientált, valamelyest propagandisztikus beállítottsággal, annak előbb-utóbb ki kell ábrándulnia belőlük. Másodsorban -- és erről szólok bővebben a jövő heti vendégposztomban az “American Exceptionalism” ideológiájáról -- sajnos a Heritage a 2000-es évek elején, a 9/11 tragédiára való válaszként radikálisan eltávolodott a konzervatív mérséklet, a nemzeti érdek és non-intervencionizmus külpolitikájától, teljesen átvéve a Bill Kristol/Project for a New American Century-féle, új-Wilsoniánus, világmegváltó nézeteket, amelyek ma dominálják a (neo)konzervatív diskurzust az Egyesült Államokban. Ezektől eltekintve semmiért nem adnám a rövid időt, amelyet a Heritage-nél töltöttem, és amely úgy a karrierem, mint az intellektuális odüsszeiám szempontjából elengedhetetlen volt.