Sorozatunk keretében olykor vendégkommentárokra kérjük fel – főképpen – Amerikában élő, dolgozó barátainkat, ismerőseinket. Első vendégbejegyzésünk szerzője az ismert szociológus, Csepeli György. Jelenleg a Montclair State University Honors Programjában vesz részt, ahol két kurzust tanít: az egyik Archaeology of Anti-Semitism a másik, My 20th Century. Számos tanulmány és könyv szerzője. Ez utóbbiak közül szerinte az 1992-ben megjelent Nemzet által homályosan (angolul megjelent 1997-ben) a legfontosabb. Most jelentette meg a Kossuth Kiadó a (Bíró Judittal közösen írott) Kis emberhatározó című könyvét, s tanítványaival együtt nemrégiben publikált egy kiadványt a magyarországi szülőgyilkosságokról.

Az alábbi szöveget a szerző közvetlenül a Méltányosság Projekt Amerika sorozatába írta:

Carl Schmitt mikroszkópja alatt a politika vírusa félelmetes erejű, pusztító hatású társadalmi bajok okozójának tűnik, mely egyetlen kérdés feltevésére és kegyetlen megválaszolására készteti hordozóit. A kérdés az, hogy „Ki kit győz le? A jelenleg (s a korábban) zajló amerikai elnökjelölti viták nézőit meglepheti, hogy a politika vírusa mennyire megszelídült. A résztvevők udvariasak, barátságosak, semmilyen nyílt agresszivitás nem látszik rajtuk. Állnak a pultjuk mögött, s engedelmesen várják, míg Jim Lehrer, a nemzet 78 éves televíziósa, szót ad nekik. Ha időnként túl is lépik az egy-egy megszólalásra szabott perc-keretet, tréfával, szelíden ütik helyre a zavart.

A látszat persze, mint mindig, félrevezető. A vírus ott van a résztvevőkben, a moderátorban, s közönségben is, mely hallgatagon, láthatatlanul figyeli a vitát. A nézők pontos számát lehetetlen tudni, mivel sokan nem a történés idejében, hanem később, az interneten hozzáférhető felvételről követték nyomon a párharcot. Mert harc volt, kétségen kívül.

Romney és Obama politikai értelemben nem barátok, hanem ellenségek. A két elnökjelölt arca, tekintete, testtartása, kézmozgása egyértelműen jelezte, hogy a barátságosság csak álca, mely mögött a másik által képviselt világnézet teljes elvetése van. A vita célja pontosan az, hogy a világnézetek közötti különbségek kiderüljenek, s a választók egyértelműen tudják, hogy melyik elnökjelölttől mire számíthatnak. Romney előnyben volt, mert Obama négy évi elnöksége bőven hozott annyi nem szándékolt negatívumot, melyeket mind fel tudott hozni, fel is hozott az elnök ellen. Hatásosan megválogatott és előadott személyes történetekkel illusztrálta a reménytelenség, a munkanélküliség, az infláció, a perspektívátlanság és kormányzati pazarlás tüneteit, melyre Obama csak annyit tudott mondani, hogy mielőtt megválasztották, a helyzet még rosszabb volt, s azt Romney párttársa, az ifjabb Bush idézte el. Ő romokat takarított, melyek helyén most épül és készül az új Amerika. Romney másik nagy témája az Obamacare-nek nevezett egészségügyi reform, melyről Obama egyértelműen bebizonyította, hogy biztonságot hoz mindenkinek, akit eddig a megbetegedés réme szorongatott. Romney azt ígérte, hogy visszavonatja ezt az általánosan kötelező egészségbiztosítást elrendelő törvényt, s a jelenlegi viszonyok között keresi majd a megoldást. Amikor Obama arra emlékeztette, hogy a saját államában, kormányzóként egy teljesen hasonló törvényt fogadtatott el az állam törvényhozásával, akkor ügyesen azzal bújt ki, hogy az  ő állama törvényhozásában a demokraták voltak többségben, s ő republikánus lévén mégis képes volt együttműködésre politikai ellenfeleivel, nem úgy mint az elnök, aki erőből nyomta le a kongresszus torkán az Obamacare törvényt.

Elvi jelentőségű volt a vita abban, hogy milyen legyen az állam és a piac viszonya. Romney a kevés, ám erős szabályozás, a piaci szereplőket lehető legszabadabbra engedő verseny hívének mutatkozott, s joggal hivatkozott üzletember mivoltára, mely telis-tele van sikerekkel. Obama láthatóan az állami beavatkozás híve, projektjei, melyeket felsorolt, sok-sok milliárd költségvetésből származó dollárba kerülnek.

 A politikai értelemben vett ellenséges viszonyt a két jelölt nemcsak a külsődleges udvariassággal, hanem a témák azonosságával is leplezte. Mindketten felső fokon dicsérték az amerikai népet, elhivatottságát, magabiztosságát, hitét. Mindketten aggódtak a középosztályért, miközben egymást vádolták a középosztály tönkretételével.  Obama vetette fel az iskolarendszer színvonalának javítását, s Romney alig talált szavakat, melyek mások lettek volna mint Obama szavai, amikor az iskolázás fontosságáról beszélt. Mindkét jelölt azt ígérte, hogy végez a költségvetési deficit növekedését eredményező közpolitikával.

A tematikák azonossága azonban nem fedhette el a két jelölt politikai világnézete közötti alapvető és mélyreható különbséget. Obama nem ígért adócsökkentést, Romney viszont igen. Amikor Obama felvetette, hogy nem lehet egyszerre adócsökkentést ígérni és a társadalmat, beleértve a gazdaságot költségvetési pénzből növekedési pályára segíteni, akkor Romney azt válaszolta, hogy az adócsökkentés révén kiesett összeg az adófizetés rendszerének megváltoztatása révén visszatérül, a befolyt adó összege nem kisebb. Romney azt ígérte, hogy spórolni fog, s mindjárt rá is mutatott a kormányzati pazarlás jelenlévő fő haszonélvezőjére, Jim Lehrer-re, aki a közpénzből támogatott, egyetlen nézhető amerikai televíziós csatorna, a PBS „anchor”-ja volt évtizedeken át. Obama nem reagált erre az őrült ötletre, miként nem hozta fel azt sem, hogy Romney pár hónappal ezelőtt egy titokban rögzített hangfelvétel tanulsága szerint az amerikai társadalom 47 %-át eleve leírta, mondván, hogy úgy sem fizetnek adót, s ezáltal ha akarják, ha nem, Obama szavazói.

Carl Schmitt vírusa végig ott volt a színpadon. Romney-ban a vírus heveny formában akkor jött elő, amikor erkölcsi dimenzióba fordította kettőjük párharcát, önmagát és az általa képviselt világnézetet a „Jó” oldalán láttatva. Obama politikai pillanata pedig akkor jött elő, amikor a társadalmi igazságosság bajnokaként lépett fel, támadva a leggazdagabbakat, akik sorába Romneyt is sorolta, megvádolva még azzal is, hogy „közép-és kisvállalkozónak” hazudja magát.

Vita azonban nem volt. A résztvevők újra meg újra elismételték, amit a maguk programja szempontjából fontosnak tartottak. A „süketek párbeszéde” zajlott. A vitának álcázott színjáték célja nem a saját tábor előtti jó szereplés, nem a másik tábor meggyőzése, hanem a középre húzódó, döntésében bizonytalan választói tömeg elérése volt. Ez a vita csak az első volt. Most következik az alelnökjelöltek vitája, mely után lesz elnökjelölti vita.

A vitát követően végzett közvéleménykutatások egyértelműen Romney-t hozták ki győztesnek, akit a nézők dinamikusabbnak, meggyőzőbbnek láttak, mint Obamát, aki fáradt, kelletlen, erőltetett benyomást keltett. Romney megnyert egy csatát. A háborúnak azonban nincs vége.