Csery Péter bejegyzése:
Most, az első elnökjelölti vitát követően, az egész világ azt boncolgatja, hogy melyik jelölt nyerte a denveri szópárbajt, amely csak az Egyesült Államokban 67 millió TV-nézőt ültetett kanapéjára, a közösségi médiában pedig rekordszámú kommentelőt vonzott. Mivel a korábbi blogbejegyzésünkben már részletesen kiértékeltük az „összecsapást”, így ezúttal az események másik, mögöttes dimenziójára igyekszünk rávilágítani. A pörgő politikai show közepette ugyanis hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni, hogy a felkészítő háttérmunkának legalább akkora, ha nem nagyobb szerepe van a sikerben/kudarcban, mint a jelöltek pillanatnyi egyéni teljesítményének. Ezt a gondolatot továbbgörgetve viszont érdekes kérdések merülhetnek fel: pontosan kik készítik fel a jelölteket a sorsdöntő szerepléseikre, kik tervezik meg kampánystratégiájukat, kik befolyásolják a gondolkodásukat? Egyszerűbben: kik azok a kevesek, akik Obama és Romney fülébe súgnak, és amit mondanak, az nem megy ki a másik fülükön?
A sok kérdésre egyszavas választ adhatunk: agytrösztök. Az elnökjelöltek ugyanis „csak” a jéghegy csúcsai, a politikai színpad „sztárjai”, mellettük sokszereplős, kiterjedt agytröszt-hálózatok működnek, amelyek nem csupán hatalomba segíthetik a jelölteket, hanem ami talán ennél is fontosabb, ott is tarthatják őket. A think-tankek szerepe pont ezért nem lebecsülendő: munkájukkal alapjaiban meghatározzák a jelölt által követett politikai irányvonalat, amelyet értékeken alapuló ideológia térben helyeznek el, valamint a szakpolitikák révén befolyásolják a későbbi kormányzás karakterét is.
Nem véletlen, hogy a Méltányosság felismerve ezen szervezetek politikai jelentőségét, külön rovatot szentel honlapján a külföldi agytrösztök ismertetésének, melyben felhívja a magyar közönség figyelmét a think-tankek politika-, és társadalomfejlesztő funkcióira. Ennél a pontnál érdemes megjegyeznünk, hogy az agytrösztök világa egyáltalán nem egyenlő a háttérben megbújó „tanácsadók” és befolyásgyakorlók átláthatatlan, önérdekkövető és gyakran korrupcióba hajló világával, amely sokunknak ismerős lehet. Épp ellenkezőleg, általánosságban elmondható, hogy a tudományos szféra és a gyakorlati politika világát összekapcsoló agytrösztök átláthatóan végzik tevékenységüket, szakértelmüket egy előre jól körülhatárolt nyilvános cél, misszió szolgálatába állítják, s véletlenül sem akarnak másnak látszani, mint amik.
A think-tankek transzparens működésének köszönhetően pedig pontos információink vannak arról, hogy melyek azok a szervezetek, amelyek egyik vagy másik jelölt oldalán kulcsszerepet játszanak a mostani kampányban. A kihívó Mitt Romney sikerén olyan nagy múltú intézmények munkálkodnak, mint az 1919-ben Herbert Hoover (későbbi elnök) által alapított közpolitikai profilú Hoover Institution, az 1973-ban létrehozott tekintélyes Heritage Foundation, valamint a 24 éve működő Center for Security Policy. Fontos látni, hogy ezen agytrösztök régóta igazi politikaformáló tényezőnek számítanak a konzervatív térfélen, hiszen mind a három hagyományosan rendkívül közel áll a mindenkori republikánus jelölthöz/elnökhöz. Ezt jól példázza, hogy a Hoover Institution tagja például a rendkívül befolyásos George P. Schulz, aki a Nixon-, és a Reagan-adminisztráció idején munkaügyi miniszter, pénzügyminiszter majd külügyminiszter is volt, vagy, hogy a Bush-kormány mellett a Heritage olyan történelmi jelentőségű projekteknél „bábáskodott” mint a Sivatagi Vihar stratégia, vagy az USA posztszovjet politikájának kialakítása. A harmadik említett agytröszt, a Center for Security Policy, pedig népes szakértői stábjával az egész világra kiterjedően kutatja és vizsgálja az USA-ra leselkedő potenciális veszélyeket, amelyek később komoly biztonsági kihívássá válhatnak. A szervezet szakértelmét a legmagasabb szinteken is elismerik, tagjai a biztonságpolitika területén gyakran töltenek be magas rangú kormányzati pozíciókat.
Látható tehát, hogy Mitt Romney mögött olyan kivételes szellemi tőke állt össze, amelyhez hasonlóval talán egyetlen másik politikus sem dicsekedhet a glóbuszon. Kivéve egyet: Barack Obamát. A demokrata jelöltet sok kisebb agytröszt mellett két óriás a Center for American Progress (CAP), valamint a Center for New American Security támogatja. Az első éppen a Heritage baloldali „ellensúlyaként” hozták létre a demokraták 2003-ban és irányításában számos vezető kormányzati tisztségviselő vállalt szerepet, nem beszélve Bill Clinton ex-elnökről. A think-tank jelenlegi elnöke John Podesta pedig, aki korábban a Clinton-stáb első embere volt, legendás befolyással rendelkezik az Obama-adminisztráció politikájára. Összességében elmondható, hogy a CAP Obama elsőszámú szellemi-ideológiai műhelye, és ennek a „politikai boszorkánykonyhának” elévülhetetlen érdemei voltak a 2008-as demokrata győzelemben, illetve alapjaiban befolyásolja a mostani kampánystratégia legapróbb elemeit is. Mindazonáltal amikor az amerikaiak számára létfontosságú biztonságpolitikai kérdések merülnek fel, akkor Obama elsősorban a Center for New American Security szakértői stábjára hallgat, amit jól tükröz, hogy az agytröszt alapítói, Michele Flournoy és Kurt M. Campbell– immáron kormányzati pozíciókból– komoly ráhatással bírnak az elnök külügyi és biztonságpolitikai stratégiájára.
Obama tanácsadói teamjéről egyébként nemrég James Mann, a Los Angeles Times korábbi szerzője írt átfogó könyvet „The Obamians” címmel, amelynek érdekfeszítő tartalmáról a későbbiekben külön bejegyzésben fogunk szólni.
A fentiekből leszűrhető, hogy az elnökválasztási küzdelmet, akár az agytrösztök „háborújaként” is jellemezhetnénk, ahol a szakértelem két eltérő ideológia prizmáján keresztül feszül egymásnak. Ezzel együtt fontosnak tartjuk rögzíteni, hogy a think-tankek világa igen sokszínű, számos olyan szervezet is létezik, amely ideológiailag nem elkötelezett, hanem függetlenül végzi tevékenységét a különféle társadalmi célok megvalósításáért, s nem vesz részt direkt módon a választási küzdelmekben. Azonban az biztos, hogy az agytrösztökre idehaza is érdemes lenne nagyobb figyelmet fordítanunk, hiszen ha meg akarjuk érteni az amerikai politikában zajló folyamatokat, akkor nem elég a felszínt kapargatni, s az elnökjelölteket önmagukban szemlélni, mintha üres térben mozognának. A vezető politikusok ugyanis főként a pártpolitikai agytrösztök által generált politikai térben léteznek, s legalább annyira függenek tőlük, mint a think-tankek a jelöltektől.
