A szerzőről: Tamás Tibor (1960) közgazdász végzettséggel az utóbbi másfél évtizedben internetes portáloknál szerkesztő, újságíró, publicista. Fő profilja a belpolitika, de az 1999-es jugoszláviai háború, később az afganisztáni, majd a 2003-as iraki háború idején ezekben a témákban is rendszeresen publikált. Újságíróként a kezdeteknél segítette a Méltányosság Kör néven alakuló kezdeményezést, amelyből a Méltányosság Politikaelemző Központ kinőtt.

Az alábbi szöveget a szerző közvetlenül a Méltányosság Projekt Amerika sorozatába írta.

Az Egyesült Államok 2001. szeptember 11-e után minden korábbinál erőteljesebben szembesült azzal a paradoxonnal, hogy – miközben őket követi, irigyli, a szabadság és fejlődés mintájaként elfogadja a világ nagy része – az amerikaiak a legváratlanabb irányokból masszív gyűlölettel szembesülnek, a szellemi-ideológiai Amerika-ellenességtől, a többé-kevésbé spontán tömegmozgalmakon át a magas szinten szervezett erőszakos támadásokig.

Kőrös László itt, a Projekt Amerika vendégkommentárjában a magyar közvélemény sajátos válaszáról írt, amelyet a 2001. szeptember 11-i terrortámadás következményeire adtunk. Úgy rekonstruálja a magyar közhangulatot, hogy sem a hazai jobb-, sem a baloldal nem volt Amerika őszinte szövetségese, különösen az afganisztáni, majd iraki háború ügyében nem – amit az amerikaiak természetesen pontosan láttak, és máig nem bocsátanak meg érte.

A baloldal sajátos helyzetét így látta a Projekt Amerika vendégkommentárjának szerzője: „Döbbenetes élményem viszont, hogy 2002 végére a magyar közvélemény szinte egyetemes ellenszenvvel figyelte a 2001-ben megsebzett óriást. A szocialisták, szocializációjuk (szmájli) folytán örültek, hogy Amerikát, amely Koreától Kubán és Grenadán át egész a rendszerváltás rémületes időszakáig annyi bosszúságot okozott nekik, móresre tanította egy maroknyi őrült mohamedán. Mégsem örülhettek nyíltan, lévén kormánypárt egy NATO-országban…”

Én egészen mást tapasztaltam abban a közegben, amelyben akkoriban mozogtam. Emlékeim szerint azok a baloldali értelmiségiek, akik vezető pozíciókban dolgoztak, következetesen támogatták az Egyesült Államokat, mint „a szabadság megtámadott, harcban álló védőbástyáját”, s ebből következően Amerika szeptember 11-e után indított háborúit is megértéssel fogadták.

Kőrös László a rendszerváltás előtti időszakból megmaradt, de elfojtott Amerika-ellenes szenvedélyeket feltételezett a magyar baloldalról. A kollektív lelki folyamatokat én sem zárnám ki. Természetesen van annak jelentősége, hogy egy politikai elit baloldala, illetve annak középkorú vagy idősebb korosztálya alig néhány évvel korábban még antiimperialista harcot vívott, és a békeharc az amerikai katonai erő elleni tiltakozást jelentette számára. Kőrös Lászlóval ellentétben azonban úgy érzékeltem, hogy ezek a még eleven emlékek nem az Amerika-ellenességet élesztették újra 2001 után, hanem kellemetlen emlékként kísérve a baloldaliakat, lelkifurdalásos állapotot hoztak létre, és túlkompenzálást eredményeztek, legalábbis a felelős pozíciókat betöltő értelmiségiek körében.

Bonyolította a helyzetet, hogy a baloldali mozgalmi hagyományok egyik alapvető jellemzője a háborúellenesség. A retorika szintjén mindenképpen. A nyugati baloldal esetében, amelyhez a rendszerváltás után a hazai baloldaliak igyekeztek újra csatlakozni, a hidegháborús rakétafegyverkezés elleni békemozgalmak emléke különösen eleven örökség. A hazai baloldaliak számára ez megnehezítette a hadba szálló Egyesült Államok támogatását.

Megkönnyítette viszont a baloldal orientációját az a magyar sajátosság, hogy még alig omlottak le az ikertornyok, amikor az akkoriban újraválasztására készülő Orbán-kormány nyíltan antiszemita, szélsőjobboldali szövetségese máris szükségét érezte belerúgni Amerikába. Ha Csurka várt volna néhány napot, akkor az Egyesült Államokat okoló nyilatkozata talán egy jelentéktelen hang maradt volna a világszerte feléledő kórusban. A miépes nyilatkozat sietsége azonban ráirányította az amerikai diplomácia és a lépéskényszerbe került Bush-kormányzat figyelmét a magyar viszonyokra. S amit láttak, az sokkal kínosabb volt, mint egy mindenekelőtt antiszemita retorikát alkalmazó magyar szélsőjobboldali törpepárt otrombasága. A Magyar Köztársaság jobboldali kormányfőjének különös viselkedését, a személyes elhatárolódás elhárítását is látniuk kellett. Ebben a kiélezett helyzetben a hazai baloldal számára egyértelmű volt, hogy Csurkáék antiszemita gyökerű Amerika-ellenességével és a Csurkával összejátszó Orbánnal szemben hol van a helyük a hazai politikára is erős hatást gyakorló új világpolitikai helyzetben.

Amerika és a világ viszonyát nem egyszerű leírni. Kőrös László pontosan megfogalmazta, hogy az amerikaiak képesek feltétlen egységbe forrni, amikor háborúban állnak (a vietnami háború és az ellene kibontakozott hatalmas békemozgalom fontos kivétel volt, de nem tudnánk hasonló sodró erejű mozgalmat felidézni). Szuperhatalomként szinte folyamatosan ebben a helyzetben van az Egyesült Államok. Ilyenkor a külvilág erőit aszerint minősítik, hogy ki hogyan áll hozzá az amerikai ügyhöz. Mindezzel együtt jár egy jogos öntudat mindazzal kapcsolatban, amit az amerikai politikai rendszer, üzleti világ, civilizáció, kultúra ad a világnak. Amerika azt várja ezért a külvilágtól, hogy szeressék – de folyamatosan azzal a sokkoló élménnyel szembesül, hogy a világ legfontosabb országaként, amely mindenhol jelen van valamilyen értelemben, rengeteg gyűlöletet és ellenállást vált ki.

Ebben a bonyolult viszonyban a magyar politikai elit és a közélet szereplői sem fogalmazhatják meg tiszta képletekben Amerikához való viszonyukat.

Ha szeretnél többet megtudni a Projekt Amerikáról látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

Az amerikaiaknak minden témáról, így a bevándorlásról is van véleményük. Akad például zeneszám róla, a Go West a Pet Shop Boys-tól, és Hollywood is gyakran épít a bevándorlási mizériára. A Zöldkártya (Depardieu elbukik a bevándorlási interjún) vagy a Nász-ajánlat (Sandra Bullock ”kanadaiként” sikerrel jár) című vígjátékok sokaknak ismerősek, de láttunk már afrikai Eddie Murphy-t és kelet-európai Tom Hanks-t is. Még a showbiz is előszeretettel lecsap a témára, „A jó hír, hogy a Kongresszus csökkentette az illegális bevándorlást. A rossz hír: a fejes saláta most 300 dollárba kerül!” hangzott el egyszer Jay Leno szájából.

Komolyabbra fordítva a szót, pár nap múlva a választóknak erről a kérdésről is dönteniük kell. Régóta nincs konszenzus, és sok szavazók többsége talán fel sem méri a téma fontosságát. Ha egyetlen szóval akarnánk kifejezni a kialakult helyzetet, talán ez lenne az: jogfosztottságban. A szó, amelyre immár a 20-as évek óta a legtöbb Amerikába vágyó gondol, ugyanis azóta megszűnt a szabad bevándorlás. ¹ A mintegy 140 évig fennálló nyitott bevándorlási politika hozzájárult Amerika felemelkedéséhez, ezt elvitatni nem lehet. Gondoljunk csak bele, mi lett volna, ha pl. már az 1800-as években is ilyen szigorú lett volna a törvény: könnyű belátni, népessége és roppant ereje jóval kisebb lenne.

A törvénykezéstől mindenki elvárhatná, hogy a jog a jogegyenlőséget hangsúlyozza, ne a jogfosztottság állapotát őrizze meg. Sok amerikai elfelejti, hogy szinte mindenkinek az őse valahonnan külföldről érkezett. Az első időszakban éppen Európából, ahonnan ma is sokan próbálnának szerencsét a tengerentúlon. Ha tehetnék. Jelenleg ugyanis négy út létezik: rokoni kapcsolat (elenyésző embernek lehetséges), házasság, munkavállalás/befektetés (kevés kvóta és szigorú feltételek) és vízumlottó. ² Csak azt felejtik el, hogy sokáig nem csak kivételesen tehetséges kutatók (ráadásul itt feltétel a nemzetközi hírnév is!), dollármilliomosok vagy valamiféle lottónyertesek hazája volt Amerika. Hanem a szorgalmas átlagemberek tömege, akik kétkezi munkával naggyá tették az országot. Most pont nekik nincs vagy nagyon kevés esélyük van ugyanerre. Pedig a letelepedést tervezők manapság is ugyanolyanok, mint akik például 100 évvel ezelőtt sikerrel próbálkoztak. Persze sok minden változott azóta: hajó helyett repülővel és napok helyett órák alatt utazhatunk, de egyvalami maradt: az új életet kezdők elszántsága.

Sokan vannak, de elegen?

Felmerülhet a kérdés, hogy a 20-as évek óta miért nem fékeződött a népesség növekedése. A válaszban óriási ellentmondás ütközünk: európai szemmel furcsa lehet, hogy 14 másodpercenként nő a lakosság a becslések szerint. ³ Az amerikai termékenységi ráta nem indokolja ezt, a növekedés fő oka az elsősorban családi alapú bevándorlás, elsősorban Latin-Amerikából és Ázsiából. Szintén érthetetlen, hogy egy fejlett állam miért nem elsősorban a munkavállalói és befektetői migrációt ösztönzi (most a minimum feltétel 1 millió dollár, ami bőven szelektálja a jelentkezőket), amelyre pedig több lehetősége lenne. Számos alkalommal emelte fel szavát emiatt több vállalat vezetője, pl. Bill Gates. ⁴ Úgy tűnik azonban, hogy még a legsikeresebb vezetők sem tudják meggyőzni Washingtont erről.

Az idei elnökválasztáson a Gates által is szorgalmazott bevándorlási reformról aránytalanul kevés szó esik. Bár mindkét párt programja elismeri a reform szükségességét, a republikánusok részéről például csak az amerikai egyetemeken, bizonyos reáltudományokban diplomázott külföldiek kaphatnának zöldkártyát. Ismerve az előző republikánus elnököket, ez aligha hihető forgatókönyv (gondoljunk csak Romney deportálásokról szóló véleményére). A kihívó elnökjelölt egyszerre utasítaná ki az illegális bevándorlók jelentős részét, egyben semmilyen megoldást nem nyújtana a legálisan letelepedni kívánók nagy részének. E két lépés ugyanis nem működik, valószínűleg ezt Romney is tudja. Hiszen nullához közelítő bevándorlással Amerika sem lesz versenyképesebb, és ha az akar maradni, emelnie kell legalább a kvótákon.

Kormányoktól függetlenül, sajnos régóta ez a politika jellemző: sokan még mindig a 90-es években beadott letelepedési kérelmükre várnak, akik azóta lehet, hogy teljesen más élethelyzetbe kerültek. Sok kérelem végletesen elhúzódott, a várakozók száma milliós nagyságú. A demokraták oldalán ugyancsak sokáig nem történt jóformán semmilyen előrehaladás, mégis Obama kisebb lépései pozitív irányba mutatnak: a deportálási eljárásban figyelembe veszik, ha az illegálisan tartózkodó személynek van családi kötődése amerikaival (beleértve az azonos neműeket is), és nem jelent veszélyt az országra. ⁵ Ilyenkor leállítják az eljárást, nagyobb hangsúlyt fektetve a bűnözők kiutasítására. Az elnök támogatja azt a törvényt is, amely a hadseregben vagy felsőoktatásban részt vett illegális migránsoknak jelentene megoldást, ha gyermekkorukban kerültek az országba (DREAM Act). ⁶  Látható tehát, hogy a kormányzat utolsó évében elindult némi irányváltás, amely folytatódhat győzelme esetén. Egy lassú folyamat, amely egyaránt garanciát nyújt a migráció biztonságosságára (főleg republikánusok kritizálták emiatt az elnököt), miközben elmozdul egy nyitottabb bevándorláspolitika felé. Persze nemcsak Obamán múlik (sőt, rajta a legkevésbé!), hanem nagyrészt kétpárti összefogáson.

Hogy mi történne akkor, ha nem lenne reform? Egyrészt az üzletemberek befektetései elmaradnának, így a magasabb munkanélküliségű övezetekben a vállalkozások száma sem nőne. Az 1 millió dolláros feltétel egyáltalán nem szükséges a kisebb üzletek beindításához, könnyen lehetne változtatni rajta.  Erre a hazai munkahelyeket féltők sem mondhatnak semmit, hiszen amerikai munkaerőt foglalkoztatnának. Az Egyesült Államok a külföldiek körében még mindig első számú célország, ezt a hatalmas előnyt dobja el magától akkor, ha nem változtat a közeljövőben politikáján. A képzett munkavállalókért folyó versenyben pedig könnyen hátrébb kerülhet, miközben már munkaerőhiánnyal küzd egyes ágazatokban. Nyugat-Európa, Ausztrália és Kanada már eddig is milliókkal növelte népességét többek között amiatt, hogy sokan Amerika helyett választották otthonuknak az említett államokat. Itt vissza is juthatunk egy ellentmondáshoz: míg Európából nézve, az USA rendkívül gyorsan reagál költségvetési válságban, katonai beavatkozásban, addig egy bevándorlási reformot évtizedekig halaszt. Ez nemcsak a következő négy év feladata lesz majd. Hatása pedig hosszútávon hozzájárulhat a fejlődéshez. A reform valószínűsége kérdéses, de az amerikai társadalom az elmúlt években több problémát is megoldott: megtörtént az egészségügyi reform, a válságot követő munkanélküliség csökkenése vagy az irányultságukat nyíltan vállaló melegek hadi szolgálatának engedélyezése is, ezek mind bizakodásra adhatnak okot.

 1          http://library.uwb.edu/guides/usimmigration/1921_emergency_quota_law.html

2          http://travel.state.gov/visa/immigrants/types/types_1326.html

3          http://www.census.gov/population/www/popclockus.html

4          http://afp.google.com/article/ALeqM5i48NxIEq0z3_TAoLLNgxIghOPCxA

            http://www.informationweek.com/bill-gates-says-immigration-education-re/206903144

5          http://cnsnews.com/news/article/dhs-immigration-cases-family-relationships-now-include-long-term-same-sex-partners

6          http://www.barackobama.com/immigration

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa

Ha szeretnél többet megtudni a Projekt Amerikáról látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

Vajon milyen módon él egymás mellett ma egy demokrata és egy republikánus? Milyen a trendi életmód a mai Amerikában? Vendégkommentárunk szerzője Borbély Judit, aki 2003-ban, a Nyugat-Magyarországi Egyetem Apáczai Csere János karán szociálpedagógusként végzett. Férjével 2008 szeptembere óta élnek Los Angelesben, ahol Judit egy nyelviskolában dolgozik. Szubjektív kép a mai Amerikáról.

Az alábbi szöveget a szerző közvetlenül a Méltányosság Projekt Amerika sorozatába írta.

Az elmúlt években egyre többet hallani politikusokat és újságírókat úgy vélekedni, hogy az Egyesült Államokat növekvő belső egyet nem értés, polarizáció, és instabilitás jellemzi. Sokat beszélnek erősödő osztálykülönbségekről, vallási, politikai, társadalmi és etnikai ellentétekről.

Elemzők szerint a jelenlegi Kongresszus polarizáltabb politikai ideológiáját tekintve, mint akármelyik elődje volt. A legkonzervatívabb liberálisok is liberálisabbak, mint a legliberálisabb republikánusok.

A köznapi emberek úgy vélekednek, megszűntek, vagy megszűnőben vannak a politikai párbeszédek, és már csak olyanokkal kezdeményeznek ilyen jellegű beszélgetéseket, akikről tudják, hogy velük azonos nézeteket vallanak.

Véleményem szerint, szinte lehetetlen, hogy ez a – méretét, lakosságszámát és nemzetiségét tekintve hatalmas – ország, mely földrajzilag és gazdaságilag is ennyire változatos, ne legyen sok szempontból megosztott. Így politikailag is az.

Az ország nagyvárosai önmagukon belül is ellentmondásosak: különböző szegény- és gazdag negyedek, etnikailag különböző, kínai, koreai, zsidó, arab városrészek vannak – ezen részek között nagyon kicsi az átjárás lehetősége. Az itt élők lakóhelyüktől távol eső munkahelyeken találkoznak egymással, ahol kínosan ügyelnek a politikai korrekt nyelvezet megtartására. Nem ritka eset, hogy ezekben az elszeparált negyedekben, kulturális közösségekben születő emberek úgy nőnek fel, hogy az angol csak a második nyelvük, mert a mindennapokban elboldogulnak a spanyollal, jiddissel, koreaival vagy kínaival.

A politikai megosztottság az ország történelmében mindvégig jelen volt. Sokan úgy tartják, hogy erre a leglátványosabb példa a 19. század második felében zajló polgárháború volt.

A 20. században a legjelentősebb kivétel a megosztottság alól a II. világháború utáni időszak és az ötvenes évek, a „Golden Era”. Politikai nézeteltérések természetesen akkor is voltak, de a nemzetet egységbe kovácsolta a Szovjetunió és a kommunizmus elleni félelem és az atomháború réme. A legfontosabb politikai kérdésekben (külpolitika, az izolációra való törekvés, a gazdaság fejlesztése, fegyverkezés) egységes volt a két oldal, nem véletlen hogy ezt az időszakot a masszív gazdasági növekedés jellemzi. Ez volt az aranykor, legalábbis azoknak a szerencséseknek, akik nem a déli államok színes bőrű polgárainak születtek.

Az USA politikai polarizációja a hatvanas évektől kezdődően felerősödött, a korszak jellemzői – mint polgárjogi küzdelmek, feketék jogaiért való harc, vietnámi háborúval járó tömeg demonstrációk, diáktüntetések – mind tovább erősítették a megosztottságot. A nyolcvanas évek elejétől a két oldal közti szakadék még inkább áthághatatlan ideológiai távolsággá nőtte ki magát. A robbanásszerűen fejlődő, egyre szabadabb és szubjektívebb média térnyerése még tovább fokozta a társadalmi csoportok közti feszültséget.

Amíg a hatvanas években híreket mindössze három országos csatorna közvetített, amelyek pontatlan, félrevezető tájékoztatásért, netán manipulálásért szigorú büntetésre, eltiltásra számíthattak, addig a csatornák szerkesztői igyekeztek az eseményeket meglehetősen egyforma tárgyilagossággal közölni. 

Manapság a kábeltelevízió és internet világában a választék végtelen, mindenki maga dönt, hogy melyik hírcsatornát nézi, milyen könyveket vesz, melyik újságra fizet elő. Más képet kap a valóságról az, aki információit a CNN-ből, Air America-ból, New York Times-ból szerzi, és mást az, aki a Fox News-t, New York Postot, vagy Chicago Tribune-t követi. A hírek alapján, mintha két különböző világ rajzolódna ki előttünk.

Az amerikai média nem elfogulatlan, hanem szubjektív és a pártokhoz erősen kötődő. Élhetnek polgártársaink úgy, hogy csak az egyik világnézetet követve tudomást sem vesznek a politikailag más csoportok véleményéről. Az elfogultságra kiváló példa a 2012. január 25-én a The Washington Post-ban főcímen megjelenő, Chris Cilizza es Aaron Blake cikk, “Obama, a mindenkori legmegosztóbb elnök” címmel. Az írás alapja a Gallup intézet pár nappal korábban ismertetett tanulmánya volt, melyet minden évben elkészítenek és a pártok elégedettségét méri az elnök év folyamán végzett munkájáról. A cím szándékosan félrevezető volt, mert akik megnézték a közreadott statisztikát, látták, hogy a tíz legpolarizáltabbnak mért évből hatban George W. Bush volt az elnök, épp ezért fontos és kiemelkedő szerepet kap a választások idején az alelnöki és az elnöki viták vezetőjének személye. A sajtó mindig értékeli a moderátorok teljesítményét, tárgyilagosságát. Már a kiválasztásuk is a két párt közötti politikai megegyezés kérdéséé.

Az államok közti politikai különbségek egyik hétköznapi jellemzője szintén a televíziózáshoz kapcsolódik. Míg Kaliforniában a nyilvános helyeken (edzőterem, bank, váróterem) elhelyezett televíziókban jellemzően a CNN látható, addig Texasban a Fox News. Ez a háttér televíziózás, folytonos jelenlét befurakszik a mindennapokba, így is befolyásolva egy egész állam politikai arculatát.

Ide költözésünk előtt is tudtam, de itt szembesültem vele a valóságban, hogy az USA-ban demokratának vagy republikánusnak lenni nem egyszerűen politikai meggyőződés kérdése, hanem fogalmazhatnánk úgy is, hogy inkább életérzés és életforma. Elsősorban kulturális környezet, iskola, egyetem vagy családi tradíció alapján formálódik ki az emberek politikai véleménye. Kaliforniában úgy tűnik, hogy a fiatalok és a középnemzedék között divat (trendi) demokratának lenni.

Az önmagukról alkotott kép szerint ők inkább városiasabb életmódot folytató, műveltebb, a környezetvédelem és a nemzetközi folyamatok iránt aktívan érdeklődők csoportja, ez meg is jelenik fogyasztási szokásaikban, például a kisméretű, hibrid autók használata, bio élelmiszerek előtérbe helyezése stb. a demokraták sztereotípiáikban viszont a republikánusok műveletlen vidékiek, kisvárosiak, netán nagyvárosi elvakult vallási csoportok tagjai. 

Természetesen a másik oldalnak is megvannak a maguk sztereotípiái, például Arnold Schwarzenegger, volt kaliforniai kormányzó 1988-ban, a demokrata jelölteket „nőies férfiak” gyülekezetének minősítette. A legborúlátóbbak szerint ezek az előítéletek és a média egyre mélyebben polarizáló hatásának köszönhetően a két politikai oldal között a szakadék választásról-választásra tovább mélyül, és végül a felek képtelenné válnak a párbeszédre.

Sokan vannak persze, akik az ország polarizáltságát nem látják ennyire kétségbeejtőnek. Morris P. Fiorina-Samual J Abrams-Jeremy C. Pope: “Kulturális háború. Az amerikai polarizáció mítosza” című könyvében kimerítően foglalkozik ezzel a kérdéssel. Szerintük ez a téma a 2004-es elnökválasztás után került be a köztudatba, amikor a választások éjszakáján Amerika partvidéke kéken, az ország közepe pedig vörösen izzott. Az országban kialakult polarizációs szorongásért elsősorban a médiát, és a politikai elitet hibáztatják. Szerintük még a legnagyobb érzelmeket megmozgató kérdésekben is (abortusz, és egyneműek házassága) a kiegyensúlyozott nézeteket vallók vannak túlnyomó többségben, de az ő véleményükkel szemben a szélsőséges nézeteket vallók jól felhasználhatók politikai célokra, ezért a média kifejezetten a szélsőségeket mutatja be és hangsúlyozza, így segítve egy-egy párt politikai üzenetét.

Az igazság valahol a két véglet között lehet. Az ország valóban polarizált, de a legtöbb állam önmagában nagyjából homogén, erre már korábban utaltam. Az alapvető alkotmányos keretekben továbbra sincs vita, a morális alapértékeket mindkét fél hasonlóan ítéli meg (például a patriotizmust), és ez döntően befolyásolja az egyének politikusokról kialakult képét. Az emberek nem félnek nyíltan megvallani politikai nézeteiket: matricákat ragasztanak az autójukra, kis táblákat tesznek a házuk elé és Obamás vagy Romney-s kitűzőkkel járnak az utcán, facebook-on is nyíltan vállalják politikai és vallási hovatartozásukat.

Ne felejtsük el, hogy az ország politikai berendezkedésének köszönhetően az elnök személye és az országos politika az egyes emberek hétköznapi életére sokkal kevésbé van hatással, mint Európában. Az alkotmányos értékek és a köztársasági eszme megkérdőjelezése a közösségből való kizárást vonná magával.

XXX

2008 őszén költöztünk az Egyesült Államokba, ez az ősz volt a választások és a gazdasági válság kezdete. Kézzel fogható volt a feszültség, az emberek rajongtak Obamáért, óriási volt a várakozás és a lelkesedés. Csodát vártak. Az iránta érzett rajongás sokkal többrétű volt, mintha csak egyszerű politikusról lett volna szó. Benne volt minden, hogy nyolc év után újra liberális jelöltnek van esélye, hogy afroamerikai, fiatal, jó megjelenésű, de benne volt ebben a rajongásban a kibontakozó válság réme is, a bizalom, hogy Ő a megoldás a várható problémákra.

Ehhez képest, mára már erősen csitult az Obama-láz, meg itt a híresen liberális Kaliforniában is. Már nem hiszik, hogy ő megoldja a megoldhatatlant. Nem mondanám, hogy csalódottak, inkább csak leszálltak a földre, elfogadták, hogy a válság csak lassan és szívós munkával oldható meg, és valószínűleg több elnökön és cikluson át tart.

Az egész ország hasonló tapasztalaton ment keresztül az elmúlt években, a nagyon szoros választási előrejelzések legalábbis ezt mutatják, és egyre jobban a gazdaság, a mindennapi élet gyakorlati kérdéseire adott válaszok alapján döntenek.  A válság talán jó arra, hogy oldódjon a politikai polarizáció és az ideológiák szerepe csökkenjen, és előtérbe kerüljön, hogy a válság megoldására a jelöltek milyen utat ajánlanak.

Források:

http://www.washingtonpost.com/blogs/the-fix/post/obama-the-most-polarizing-president-ever/2012/01/29/gIQAmmkBbQ_blog.html

http://www.gallup.com/poll/152051/Obama-Faces-Challenging-Election-Climate.aspx

http://en.wikipedia.org/wiki/Girlie_men

Morris P. Fiorina-Samual J. Abrams-Jeremy C. Pope: Culture War? The myth of the polarized America, 2nd eddition, 2006. New York, Pearson Longman

Ha szeretnél többet megtudni a Projekt Amerikáról látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

„az egész regényben nincs egyetlen boldog ember sem”

 A szerzőről: Kőrös László (1958) Képzettsége szerint magyar-latin szakos tanár, pályája első felében külpolitikai újságíró volt, jelenleg fordításaiból él. Több mint hetven kötetet fordított magyarra, köztük Kesey, Vonnegut, Konrad Lorenz, Goldziher Ignác, Karl Jaspers, Orwell, Naipaul, J. K. Galbraith, Leonard Cohen munkáit.

Az alábbi szöveget a szerző közvetlenül a Méltányosság Projekt Amerika sorozatába írta.

Írók mindig összehasonlíthatatlanul többet tudnak emberekről és országokról, mint a pszichológusok vagy a politológusok, mindenesetre érthetőbben mondják. Én jól jártam: tizennégy éves voltam – már túl egy amerkai alapszerzőn, Mark Twain-en – amikor elkezdtem olvasni Vonnegutot. Azóta egyre differenciáltabban látom (nem mondom, hogy alaposan értem is), az országot, ahová csak az én tágabb családomból is vagy huszan vándoroltak ki, úgyhogy akár bele is ragadhattam volna valamiféle, épp ez okból  közhelyszerű Amerika-képbe. Felnőttként jó egynéhány könyvet fordítottam magyarra, mégpedig nagyrészt amerikaiakat. Szerzőik, márhogy a legjobbak, igen határozottan és tudatosan reflektálnak hazájuk történetére és állapotára, ami már csak azért sem kerülhette el a figyelmemet, mert kamaszkori nagy élményeim közé számítom Steinbecket és Wildert, az amerikai hőskor megéneklőit.

Fordítottam Vonnegutot, Erskine Caldwellt, Ken Keseyt, egyik amerikaibb, mint a másik, kegyetlenül hitelesek. Keserűséggel és elragadtatással tölti el őket szülőhazájuk; alighanem ez egy-egy nép valamennyi jó írójának természetes alapállása. Minden ország életében az emberi állapot nyilvánul meg, értelemszerűen a mondott hatással.

Máshonnét nézve láthatjuk Amerikát Eldorádónak vagy földi pokolnak, már tudniillik, ha csak ennyi rálátást engedünk magunknak. Döbbenetes élményem viszont, hogy 2002 végére a magyar közvélemény szinte egyetemes ellenszenvvel figyelte a 2001-ben megsebzett óriást. A szocialisták, szocializációjuk (szmájli) folytán örültek, hogy Amerikát, amely Koreától Kubán és Grenadán át egész a rendszerváltás rémületes időszakáig annyi bosszúságot okozott nekik, móresre tanította egy maroknyi őrült mohamedán. Mégsem örülhettek nyíltan, lévén kormánypárt egy NATO-országban… A jobboldal még nagyobb bajban volt; ők kiállhattak volna a harcra készülő, nyilvánvalóan nem balos nagyhatalom mellett, de nem tehették, ha egyszer a kormányzó utódpárt, tetszik, nem tetszik, rákényszerült ugyanerre. A bizarr helyzetből következően alig akadt például újságíró, aki mert volna arra a következtetésre jutni, hogy Afganisztán, majd Irak inváziója stratégiai, politikai és gazdasági szükség, ennélfogva elkerülhetetlen. Maszatoltak, a jobboldalon pedig még ennél is csúfabbul viselkedtek.

Nem tették bölcsen, ha van olyan, hogy „amerikai ideológia” (és nem csak propaganda létezik), tudható: a hadban álló Egyesült Államok szentség, és az amerikai többség elvárja, hogy mindenki így is tekintsen rá.  Időbe telik, míg elfelejtik nekünk a reakcióinkat. Világos, hogy Washingtonból nézvést „a világmindenség segge lyuka” (© by Vonnegut) vagyunk, és hogy azt küldik ide nagykövetnek, aki nem tud jobb helyet kibrusztolni magának, de még ezeknek a külügyéreknek a viselkedése is mutatja, hogy úgy, ahogy vagyunk, orrolnak ránk. Különösen a jobboldalra.

Azt hiszem, ez – háborúik támogatásának nemzetiminimum-szerepe – az amerikai amerikai eszmeiség sarokpontja. Kétlem, hogy az ottani többség ne tekintené szimpla hazaárulásnak a 22-es csapdáját Joseph Hellertől, a másodlagos források (film, irodalom, tévé) úgy mutatják, hogy aki egyenruhában van, ipso facto hazafi-hérosz, akkor is, ha Amerika háborúiban egyébként a hetvenes évek óta önként bevonult hivatásosok harcolnak.
Vonnegut Az ötös számú vágóhídban nem ilyen hősöket szerepeltet, itt-ott be is tiltották a könyveit. Ezért is, de azért is, mert honfitársait györkértelen, kiszolgáltatott, nem túlságosan fegyelmezett és igen krisztusiatlan (önző) embereknek ábrázolja. Akik viszont nagyrészt úgy tudják magukról, hogy derék, összetartó, istenfélő, szabad, az egész világnak példát nyújtó nemzet.
A másik nagy mítosz az amerikai szabadság, amely ugyan talán a világon a legmegalapozottabb efféle intézmény, de a gyakorlatban beleértetik a híd alatt alvás, illetve egymás kíméletlen kifosztásának szabadsága is.
A magam részéről az előző bekezdésben szereplő állítás remekbe szabott foglalatának tartom Ken Kesey regényét, az Olykor egy nagy ötletet. (Nagy munka volt, jó munka volt, a szakmából is rengeteget tanultam, míg lefordítottam.) Ha mármost ebből a könyvből akarnám kimutatni, mi teszi nemzetté, pláne valaminő lelki közösséggé az amerikaiakat, be kell látnom, hogy az egész egyetlen hatalmas ellenpélda. D. H. Lawrence-nek az amerikai lélekről nem tudom milyen apropóból megfogalmazott mondata óta gyanakodhattam volna, hogy így van, eszerint ugyanis „Az önlelkétől megcsömörlött ember magányos és gyilkos hajlamú”, aminthogy valószínűleg Vonnegut sem véletlenül idézi többször is Thoreautól, hogy „az emberek hatalmas többsége csendes kétségbeesésben éli életét”.

Kesey történetének külső keretét egy favágósztrájk alkotja, amelynek során a sarokba szorított kitermelő cég az egyik főhős, Hank Stamper vállalkozásától kér és kap segítséget.  A regénynek ez a szála az, amely a legtöbbet mond az újvilági társadalom és a lelkek dinamikájáról, az egész könyv egyébként szellemesen átdolgozott Oresztész-Hamlet-história. Sietek hozzátenni, hogy e művét Kesey ’61-ben írta, tehát ha komisz akarok lenni, azt is mondhatom, hogy azóta Oregonban bizonyára minden rendbe jött, de hát tudjuk, hogy a dolgok lassan jönnek rendbe; mi már itt nem haragszunk a mongolokra, de az amerikai négerek például még nagyon sokáig nem fogják megbocsátani a rabszolgaságot.

Az Olykor egy nagy ötlet Kesey életművében a Krisztus-regény Kakukkfészket követi (egyszerűsítés tőlem, a magyar kiadás címe köszönőviszonyban sincs az eredetivel, lásd még: Zabhegyező). McMurphy története sokkal nagyobb siker volt, aki elég tehetséges egy új Evangéliumhoz, tarol. (V.ö.: A félkegyelmű, Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater, etc.).

Ebben a könyvben egyedül a félelem teremt valamiféle, jóllehet meghasonlott közösséget az emberek között, azazhogy még a gyűlölet és az irigység is… A sztrájkoló favágók gyűlölik Hank Stampert (pionír-famíliájával együtt), amiért saját érdekeit nézve fütyül az egész városra, és mindenáron – unokaöccse és apja élete árán is – kihasználja, hogy elvégezheti helyettük a munkát. Gyűlölik egymást, mert gyávák és tétovák, gyűlölik és irigylik a vezetőiket. (N.B. Wolfe-nak van egy „A gyűlölet múzeuma” c. munkája.) Él bennük némi nosztalgia a hősies „régi favágó- és bérharcosidőkkel” kapcsolatban, Keseytől azonban azt is megtudjuk, hogy azok igencsak komisz idők voltak, robot, ínség, a mostaninál jóval kegyetlenebb létharc, vérre menő osztályharc.

Ha jól látom, az egész regényben nincs egyetlen boldog ember sem, azazhogy: az egyik Stamper-unokaöcs az, de ez alighanem független mindenféle társadalmi vagy egyéni beágyazottságtól, ő alkatilag az. Elgondolhatnánk, hogy boldogságának forrása evangéliumi, ú.n. „újjászületett” keresztyénsége, csakhogy Kesey nemigen rejti véka alá, hogy a vallás, amely beragyogja e hős amúgy is napsugaras életét, afféle bazári szekta, a prédikátor pedig, aki a dolog lelke, valószínűleg valamiféle kétes gyalogszent, csak éppen nem sportcsarnokban, hanem egy cirkuszi sátorban predikál. (Szektája neve: a „Metafizikai Tudomány Pünkösdi Egyháza”. Ügyeltem, hogy a Christiant mindenütt keresztyénnek fordítsam, követve a hazai, vízválasztószerű, dacos szóhasználatot.) A Hegyi Beszédnek az a mondata, hogy „Nem szolgálhattok a Mammonnak is, az Istennek is”, úgy tűnik, efféle kisegyházi körökben még nyomtalanabbul sikkad el, mint abban a másik közegben, amelyet igen sokatmondóan a „telhetetlen papzsák” kifejezés jellemez. Hogy azonban ne az egész Evangéliumot dobjam ki az ablakon, megemlítem: amikor Vonnegut egyik hősétől – akit a nagyszerű munkásmozgalmárról, Eugene W. Debbsről mintázott – a bíró megkérdi, hogy Harvardot járt voltaképpeni polgár létére miért áll ki a szegények és az elesettek mellett, azt feleli: „Talán a Hegyi Beszéd miatt”.

Kesey a Kakukkfészek után „a mindent” akarta megírni, ezen belül a teljes Amerikát is, tehát nagyon odafigyelt, miket állapít meg róla. Vagy félszáz, de talán ennél is több esetben írja le az Amerika, amerikai szavakat, amelyekhez gyakran valamilyen általános érvényű megállapítás is tartozik. Ritka, hogy e szavak valamilyen valóságos lelki-szellemi-eszmei egységet jelölnének. Hank Stampert – a két főszereplő egyikét, a rezonőr-főhős bátyját – az író egészen bizonyosan az ország megtestesítőjének tartja és ábrázolja: kemény, önző, szinte tökéletesen részvétlen, egyébként azonban mindenkinél mindenben különb. (Koreában kommandósként szolgált, és nem akad, aki ökölharcban legyőzné, stb., lásd a Kakukkfészek McMurphyjét, a másik ökölvívót, aki egy kínai hadifogolytáborból is kitört.) Hank lelkének állócsillaga a függetlenség, az, hogy hazája törvényeinek értelmében a legvégsőkig védheti mindenfajta jogát és érdekét. Mint mondja, ha megtámadják az országot, harcol érte, ha Kalifornia támadja meg Oregont, harcol Oregonért, ha Oregon és a szülővárosa kerülnek szembe, ő az utóbbi, Wakonda oldalán küzd… és így tovább, egészen a magányos, már csak önmagáért tusázó harcos komor képéig.

*

Kóda: ez itt esszé-féle, azaz kísérlet, kérem, kezeljék ennek megfelelő elnézéssel.

Lehet ugyanis, hogy igazából még azt sem fogtam fel teljesen, hogy Amerikában pillanatnyilag egy mulatt belpolitikus elnök* és egy mormon külpolitikus elnökjelölt pályáznak a legfőbb végrehajtó hatalomra. Pedig utóbbi érint is valamelyest, azokat a rokonaimat ugyanis, akik a múlt század első felében az Egyesült Államokban haltak meg – egy anya és hét gyereke például tüdővészben – a mormonok azóta megkeresztelték a maguk vallására, aminthogy például a néhai Simon Wiesenthal szüleit is.

Gondolták volna, hogy négy és fél percbe belefér egy egész kampány esszenciája? A harmadik, és egyben utolsó elnök-jelölti vita legfontosabb momentuma kétségkívül a záró nyilatkozatok voltak. A számtalan külpolitikai részletkérdésen túljutva, a jelöltek még egyszer utoljára mélyen belenézhettek több mint 60 millió amerikai néző szemébe és elmondhatták, miért pont az ő víziójuk viszi előbbre Amerikát.

Mielőtt azonban előre szaladnánk, érdemes röviden áttekinteni a viták hátterét. Miközben Bob Schieffer a vita moderátora, aki 43 éve foglalkozik a washingtoni történésekkel, kevéssel az adás előtt azt nyilatkozta, hogy sosem tapasztalt még ilyen pártpolitikai megosztottságot Amerikában, az is feltűnő, hogy a 90-es évek óta nem esett ennyire kevés szó a vitákban az ideológiákról, és ennyire sok szó a szakpolitikákról. A gazdasági válság kétségkívül rányomta bélyegét mindegyik vitára, de talán a külpolitikaira leginkább. Lényegében akkor is belpolitikáról beszéltek, amikor külpolitikai kérdéseket fejtegettek. A külföldi szemlélő talán itt érezhette leginkább, hogy sorsa, bárhol is legyen a világon, az amerikai gazdaság fellendülésétől függ. Ha konfliktuszónában él, azért, ha fejlett kereskedő országban, azért. Senki nem tud szemet hunyni az amerikai kihívások felett. Ha valami miatt érdemes Magyarországról (is) figyelni az amerikai választásokat, ezért érdemes. Mindkét jelölt keze meg volt kötve ígéretek tekintetében, egyetlen dologban tudtak versenyezni, ki tudja hitelesebben képviselni a változtatásra való képességet. Habár a trend azt mutatja, hogy általában újraválasztják a hivatalban levő elnököket, kétségtelen, hogy Barack Obama elnöksége alatt, a 30-as évek óta nem látott válságot élt át az ország. A kormányzati tapasztalat így egy kompetens menedzseri képpel harccol és a verseny két héttel a választások előtt még mindig rendkívül szoros. 

Barack Obama fő gondolata Amerika jövőbeli világpolitikai szerepéről az Egyesült Államok megerősítésére épült. Eszerint fontos a szabadság és demokrácia védelme külföldön, de az utóbbi tíz évben az Egyesült Államok folyamatosan nemzetépítési feladatokat vállalt Irakban és Afganisztánban, miközben megfeledkezett a nemzetépítésről odahaza. Itt az idő, mondta, hogy saját magunkat építsük, ugyanis csak akkor tud Amerika vezető szerepet vállalni a világban, ha előbb saját háza táján tesz rendet. Oktatással, munkahelyteremtéssel, kiszámítható energiapolitikával, ahogyan ezt már korábbi vitákban is hallhattuk. Mitt Romney ezzel szemben a fokozott amerikai szerepvállalást hangsúlyozta, miközben igyekezett differenciálni magát a Bush korszak máig kísértő örökségétől. Mint mondta, Amerika nem kérte a „világcsendőr” szerepét, a feladat, hogy fenntartsa és terjessze a békét világszerte, mégis rámaradt. Ez viszont azt igényli, hogy Amerika erős legyen. Itt szőnyeg alatt visszakanyarodhatott belpolitikai programpontjainak ecsetelésre, ami lehetőséget adott arra, hogy szembeállítsa Obama külpolitikai tapasztalatát saját gazdaságpolitikai sikereivel. Már csak azért is, mert amerikaiként, mi több, elnökjelöltként, a legtöbb külpolitikai kérdésben nem foglalhatott markánsan más állást, mint a jelenlegi elnök. Oszama bin Laden elfogásával, vagy a líbiai szerepvállalással nem tud vitatkozni. Az amerikai érdek legfeljebb árnyalatbeli különbségeket enged e tekintetben, például a republikánusok és demokraták közötti vitában arról, hogy mennyi pénzt kapjon a hadsereg a közösből. Ezt a magas labdát Obama nem is hagyta veszni, többször is megjegyezve, hogy örül, hogy vitapartnere, ha kicsit megkésve, de végre egyetért vele.

S hogy a nemzeti sorskérdések diszkrét - külpolitikai köntösbe öltöztetett - körbetáncolása után milyen útravalót hagytak a jelöltek a még ingadozó szavazóknak? Mi volt a bizonyos „mindent eldöntő” négy perc tartalma? Nos, Obama szerint az utóbbi négy évben jelentős előrelépéseket tettünk, hogy kilábaljunk abból a politikából, ami két elhúzódó háborút, sosem látott deficitet és a legrosszabb gazdasági válságot eredményezte a nagy világgazdasági válság óta. Romney kormányzó ehhez a politikához akar visszatérni, neki azonban más víziója van Amerika számára. Mint mondta, sok mindenen keresztülment már a nemzet, de összetartással mindig talpra álltak. Ha további négy évre megtiszteli az amerikai nemzet a bizalmával azért fog küzdeni, hogy Amerika továbbra is a világ legnagyobb nemzete legyen. Romney hasonlóan emelkedett hangnemben kérte a választók támogatását. Ő optimista a jövő miatt. Békét szeretne látni és szeretné felpörgetni a gazdaságot. Barack Obama politikájával szemben, ami lassan „görög sorsra” juttatja az országot, ki fogja egyensúlyozni a költségvetési hiányt és jó útra téríti Amerikát, mert ebben van tapasztalata. Ehhez azonban olyan elnök kell, aki képes együttműködni az ellenzékkel is. Washingtont újra kell egyesíteni, együtt kell működni a jó demokratáknak, a jó republikánusokkal és egy erős vezetővel tovább kell vinni a remény, szabadság és lehetőség fáklyáját.    

Valljuk be, ezek, mind szép és megrendítő szavak. Legszívesebben, azonnal importálnánk beszédíróikat, ha nem a politikusokat magukat is. Kétségkívül Magyarországnak is jót tenne némi optimizmus kölcsönbe, vagy akár örökbe is. Nagyon „amerikai”, a sötétben is a napfényre váró beszédek voltak ezek. A négy és fél perc legjobb, „legamerikaibb” mondata azonban mégis Bob Schieffer, a CBS veterán tudósítójától származott, aki szokásos szlogenjével köszönt el: „Mint mindig, ezeknek a vitáknak a végén, édesanyám szavaival bocsájtom önöket útjukra. Menjenek szavazni! Nagynak és erősnek érzik magukat tőle!”  Bölcs asszony. Akárki is kerül ki győztesként ugyanis a versenyből, hiába a kampánystratégák verejtékével és az adományozók nem kevés pénzével, mégis az állampolgárok akaratával és ereje által kerül hatalomra. Beszélhettek a jelöltek kilencven percen át az Egyesült Államok szerepéről, mégis leginkább ez Amerika lényege.

Finta László bejegyzése:

Az amerikai filmipar kimeríthetetlen témája az elnöki intézmény. Akár tévésorozat, akár nagyjátékfilm, az Egyesült Államok elnöke, akár valós, akár kitalált személyről szól a mozgókép, csaknem mindig hős: megmenti és átformálja a világot, mindenütt mindenki szívesen fogadja, a nőkkel szemben előzékeny, vonzó, a politikai küzdelmekben többnyire tiszta kezű, és – Richard Nixon esetében – még bukásában is nagy formátumú egyéniség. Bejegyzésünk néhány adalékkal szolgál annak megértéséhez, hogyan formálta Hollywood a XX. században mindinkább egy választott uralkodó tisztségére emlékeztető elnökséget.

      Közismert, hogy Ronald Reagan politikai karrierjét többek között filmszínészi múltja alapozta meg. Megnyerő fellépése, gesztusai, kellemes orgánuma gyakorlott színészre vallottak, aki Hollywood-i másodhegedűs évei és kaliforniai kormányzósága után 1981-től nyolc éven át játszhatta élete főszerepét. A Reagan-jelenség azonban korántsem volt előzmény nélküli. 1956-ban Cecil B. De Mille filmmogult bízták meg a légierő tisztjelölti egyenruhájának megtervezésével. 1971-ben Nixon elnök olyan egyenruhába öltöztette a Fehér Ház őrségét, amelyet a filmvászonról lestek el. Az elnökök körében máig rendkívül népszerű Fred Zinnemann Délidő (1952) című westernfilmjének hőse, Will Kane seriff (Gary Cooper). Kane gyakorolja az ököljogot, de bír valamiféle határozott erkölcsi értékrenddel, amely jókora szálka a megalkuvó polgárok szemében. Hadleyville városa látszatra idilli hely. Fiktív helyszínt látunk, amely egyúttal modellértékű is. Magát az Amerikai Álmot, a tisztességes és kemény munkából iparkodó tehetős állampolgárok otthonát jeleníti meg, amely a cselekmény során az ott élők romlottsága révén lassanként darabokra hullik; nem csoda, hogy elkél egy hős, aki megmenti a közösség becsületét. Az 1970-es évekre egy másik illusztris elnök-kedvenc színész, John Wayne valóságos nemzeti hős lett, mert olyan filmekben játszott, amelyek a hagyományos amerikai erényeket magasztalták fel. Milliók meggyőződésévé vált, hogy politikai felfogását és magánemberi viselkedését Wayne, a magánember, azonos azokkal a figurákkal, akiket eljátszott. Ronald Reagan hivatali idejében az elnököt, mint közembert már meg sem lehetett különböztetni a magánember elnöktől: szerep és színész kölcsönösen formálták egymást. 

      Az Egyesült Államok elnöke azonban nem mindig hős: Oliver Stone Nixon (1995) című életrajzi drámája ragyogó érzékkel mutatja be Richard Nixon politikai karrierjét, kezdve a kisvárosi republikánus héjával, aki demokrata nagyágyúkat tesz tönkre a negyvenes évek végének antikommunista hisztériája idején; a kisembert, aki gátlástalan eszközökkel gáncsolja el ellenfeleit mind magasabbra törve, ám akiből nem hiányzik ama képesség sem, hogy akár a legnagyobb elnökök sorába emelkedjen. Bukása paradigmatikus értékű: hivatali hatalmával visszaélve megsértette az alkotmányt, ezzel aláásta az elnöki intézménybe és az egész politikai rendszerbe vetett két évszázados közbizalmat. Nixon elnök hübrisze minden hivatali utódja számára figyelmeztetés, milyen árnyalatnyi a különbség alkotmányos és alkotmányellenes politikai machinációk között, s hogy milyen mélyre lehet zuhanni a hatalom csúcsairól.

      E filmek és szerepmodellek Magyarország számára is szolgálhatnak mondanivalóval. Beszédes tény, hogy hazánkban nemigen forgattak politikusokról szóló életrajzi filmet. Ha kísérleteztek is ilyesmivel – példaként említhető Kovács András A Vörös grófnő című filmje, amely legalább annyira szól Károlyi Mihályról, mint Andrássy Katinkáról –, főhőseik szinte kizárólag „készen kapott”, statikus figurák, akik jobbára monolit kőszoborként állnak előttünk. Az amerikai filmek kitűnően leképezik az amerikaiak optimista haladás-hitét. S habár e hit sem áll vitán felül, a filmek hősei nem csupán elindulnak a nagy köztársaság egyik kis porfészkéből a messzi Washingtonba, hanem ők maguk is jellemfejlődésen (vagy éppenséggel romláson) mennek keresztül. A politikusokról szóló filmek, konfliktusaik bemutatása abban a tekintetben is példaértékű, ahogyan neveli az állampolgárokat: Az elnök emberei című tévésorozat nem csak az Egyesült Államok intézményrendszerével ismerteti meg a nézőket, hanem lehetséges magatartásmintákat is közvetít, s ezt a nevelő hatást nem lehet eléggé becsülni egy olyan politikai közösségben, mely tagjainak gondolkodását egyre jobban eluralja a mozgókép világa.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa

Szabó Andrea az ELTE-n végezte szociológiai és politikatudományi tanulmányait. Politikatudományból doktorált. Fő szakterülete az ifjúságkutatás. Egyik kitalálója és három hullámon keresztül vezető kutatója az „Ifjúság” nagymintás ifjúságkutatási sorozatnak. Szerkesztője és szerzője többek között azArctalan (?) nemzedék, a Részvétel, képviselet, politikai változás, az Ifjúság2000, az Ifjúság2004, és az Ifjúság2008 köteteknek. Az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetének munkatársa és az ELTE ÁJK Politikatudományi Intézet adjunktusa.

Az alábbi rövid, szinte vázlatszerű kitekintés az amerikai fiatalokról a Méltányosság Politikaelemző Központ „Projekt Amerika” elnevezésű kutatási programjának felkérésére született. Az elemzés igyekszik néhány szociológiai vizsgálat alapján összefoglalni, hogy milyen fontosabb, érdekesebb – esetleg már a 2012-es elnökválasztást is befolyásoló – tendenciák zajlanak az amerikai fiatalok körében. (A fiatalok elnökválasztással kapcsolatos attitűdjeiről lásd egy friss elemzést Fiatalok és a regisztráció).

Az Amerikai Egyesült Államokban – hasonlóan az európai országokhoz – tízévente tartanak kötelező, az Alkotmányban rögzített népszámlálást. A 2010. április 1-ei névleges időpont szerint 74,18 millió 18 éven aluli fiatal élt az Egyesült Államokban, ami a 10 évvel ezelőtti népszámláláshoz képest 2,6 százalékos emelkedést jelent.[1] Az amerikai népesség 24 százaléka tartozik a 18 éves vagy annál fiatalabb korcsoportba. Érdemes megemlíteni, hogy különösen magas, 5 százalékot meghaladó az 5 éven aluliak arányának a növekedése, azonban még így is az amerikaiak átlagéletkorának folyamatosan emelkedését mérik a statisztikusok (35,3 évről 37,2 évre). Mindemellett 10 év alatt drámaian változott az Amerikai Egyesült Államok etnikai összetétele. Hogy csak egy fontos példát említsek: vannak olyan államok – ahol egyébként gyorsult az elmúlt években népességnövekedés és a születésszám is –, ahol a latin/hispán népesség aránya a teljes népesség majd 40 százalékát teszi ki, Új Mexikóban pedig már meghaladja a 45 százalékot is.[2] Vagyis egy érdekes, változó a kialakult politikai státus quo-ra bizonyosan hosszú távon is hatást gyakorló korcsoportról van szó, amelyet érdemes több szempontból is megvizsgálni.

A rendszertranszformációt követően Magyarországot is elárasztották a hollywoodi filmek, amelyek – legalábbis azok, amelyek a fiatalokról vagy a fiataloknak szólnak – meglehetősen egyszerű és kevéssé változó sémákkal dolgoznak. Ezek középpontjában a Siker áll, amelyet vagy a sporttal, vagy különböző művészeti tevékenységgel, vagy jobb tanulással, vagy a kemény munkával esetleg a boldogság megtalálásával, a fiatalnak minden áron el kell érnie. Az amerikai filmipar instant üzenete: „Valósítsd meg önmagadat, és légy boldog!”

De a szociológiai felmérések alapján megfelelnek-e ezeknek a sémáknak az amerikai fiatalok?

A szociológiai vizsgálatok azt mutatják, hogy az amerikai fiatalok számára az iskolarendszeren kívüli önmegvalósítás egyáltalán nem olyan egyszerű. A gazdasági világválság ugyanis több szempontból is talán a legsúlyosabban éppen az amerikai ifjúságot érintette.

1. 1.      Munkavállalás

Hivatalos statisztikák szerint 2012 júliusában 4 millió munkanélküli volt a 16–24 éves korosztályon belül, ami 17,2 százalékos munkanélküliségi rátát jelentett. Az elnökválasztás szempontjából is fontos információ, hogy bár önmagában ijesztően magasnak tűnik a fiatalok munkanélküliségi rátája, mégis 2009 óta ez volt a legkedvezőbb júliusi adat.[3] Az amerikai fiatalok egyébként 14 éves korukban kapnak először munkavállalási engedélyt, így életük viszonylag korai szakaszában megtanulják a munkavállalás fontosságát és anyagi hasznát. Azt, hogy az amerikai fiatalok közhangulata nem teljesen felel meg az elvárásoknak az is jelzi, a 18–25 évesek mindössze háromtizede elégedett azzal a pénzzel, amelyet jelenleg keres, és többségük abban reménykedik, hogy majd a jövő hozza meg számukra a boldogulás lehetőségét. Az Egyesült Államok egyetemistái körében 2012 elején készített online kutatás egyébként azt mutatta, hogy a fiatalok számára a legkívánatosabb „álommunkahelyek” elsősorban az IT-, vagy a pénzügyi-tanácsadó szektorban találhatók. A 100 munkahelyet tartalmazó lista első három helyén ugyanis infokommunikációs illetve médiacégek, míg az első 10 hely többi pozícióján – egy kivételtől eltekintve – kizárólag pénzügyi-tanácsadó cégek találhatók. Ízelítőül a legáhítottabb három munkahely sorendben, a Google, a második az Apple, a harmadik pedig a Walt Disney Company (American Student Survey) Kérdés, hogy ez azt jelenti-e, hogy a nagy Amerikai Álom a fiatalok számára nem más, mit egy stabil pénzügyi hátterű nagy cégnél való elhelyezkedés, egy biztos és kiszámítható nyújtó karrierpálya és jövőkép?

A fenti „álommunkahely” sorrend persze egyáltalán nem véletlen. Az amerikai fiatalok döntő többsége ugyanis egészen korai gyermekkorától online módon él és gondolkodik, szinte „kütyü-függő”. 2012 tavaszán két médiakommunikációval foglalkozó cég is készített reprezentatív vizsgálatot az amerikai tizenévesek médiafogyasztásáról. Ebből például az derül ki, hogy a középiskolások és a főiskolások 90 százaléka több mint 30 órát (!) tölt az interneten egy hét alatt.[4] 93 százaléka emailezik, ugyanennyiüknek van mobil telefonja, és 90 százalékuk Facebook-ozik. Ez utóbbi esetében még plasztikusabb az az adat, mely szerint több mint a felük naponta kétszer is megnézi Facebook profilját, sőt számosan arról számoltak be, hogy a napjuk úgy kezdődik (majd úgy fejeződik be), hogy ránéznek a Facebook oldalukra, és megnézik az emailjüket. Egytizedük még az iskolában, tanítás alatt is folyamatosan online él, azaz a mobiltelefonján mailezik, Facebook-ozik. Ezek után lehet-e azon csodálkozni, ha 100-ból 18 fiatal egyenes úgy nyilatkozott, hogy megszűnne a világgal való kommunikációja, ha megszűnne a kedvenc közösségi oldaluk. Egy másik hasonló vizsgálat szerint az amerikai fiatalok egyötöde lényegében okostelefonfüggő, nincs olyan hely, ahová ne vinnék magukkal, állandóan SMS-eznek, Twittereznek és Facebook-oznak (lásd Common Sense Media Research Study). Ráadásul döntő többségük lényegében nem tudja elképzelni a világot infokommunikációs eszközök nélkül. Ez a fajta függőség pedig éppúgy kihat a nyelvhasználatra és a nyelv fejlődésére, mint általában a világról való gondolkodásra. Szociológusok szerint, ezt a korosztályt leginkább a közösségi oldalakon keresztül lehet megszólítani, egy a korábbiakhoz képest egyszerűbb, közérthetőbb nyelvezettel megfogalmazott üzenetekkel.

1. 2.      Devianciák

A gazdasági és a politikai válságjelenségek egyik bizonyítható következménye a szorongásos megbetegedések számának az emelkedése és ezzel párhuzamosan a különböző deviáns magatartásformák növekedése. Az amerikai járványügyi hatóság kutatóinak 2012 nyarán közzétett jelentése szerint a dohányzásellenes mozgalom élharcosának számító Amerikai Egyesült Államokban 2009 és 2011 között érdemben már nem csökkent tovább a dohányzó fiatalok száma. A főiskolások 23,2 százaléka, a középiskolások 7,1 százaléka dohányzott, ami legalábbis az első csoportban statisztikailag nem releváns elmozdulás, és voltak olyan csoportok – a fekete bőrű fiatalok – ahol nemhogy csökkent volna a dohányzók száma, hanem érdemi emelkedésről beszélhetünk. A dohányzás mellett ugyanakkor sokkal súlyosabb a helyzet drog- és az alkoholfogyasztást tekintve. Egy amerikai fiatalokkal foglalkozó intézmény adatai szerint a 13–18 évesek 15 százalékát tekinthetjük alkoholbetegnek, 16 százalékát pedig drogfüggőnek. A felmérések szerint 14 éves korukban szívják el az első füves cigarettát, és 12 éves korukban isznak először alkoholt, azaz egyre korábbi időszakra kerül az első „élmény” időszaka. Mindamellett az amerikai fiatalok többsége a kannabisz származékokat kevéssé tartja egészségre ártalmas szernek, mint a dohánylevélből készített termékeket.

****

Ebből a sok adatból és információból sokféle „amerikai fiatalok”-kép bontakozik ki, amely nem vág egyértelműen egybe a hollywoodi sikerfilmek által sugallt sikeres és boldog amerikai fiatal archetípusával. Lehet, hogy az Amerikai Álom már nem is olyan izgalmas, a válság hatására újra a biztonság, a kiszámíthatóság lesz a legfontosabb érték, és persze kérdés, hogy – ha már ezzel kezdtem az elemzésemet ezzel is fejezem be –, az amerikai filmipar, hogyan reagál erre a változásra? Az óriási kasszasikert hozó tinédzser sztorikon túl az amerikai fiatalok életének nehézségei újra csak a rétegfilmek „vájt fülű” nézőihez jut el (hogy csak két klasszikust említsek: Egy kosaras naplója; 8 mérföld)?