Tom Bako a Székelyföldről immigrált az Egyesült Államokba a középiskola befejezése után. Politikatudományi tanulmányait a towsoni egyetemen végezte, Baltimore mellett. Egy kis felsőoktatási reformmal foglalkozó nonprofit szervezetnél irányít kutatási és gyakornoki programokat Washington, DC-ben. A Potomac túloldalán, Alexandria, VA-ban él feleségével és fiával.

Az alábbi szöveget a szerző közvetlenül a Méltányosság Projekt Amerika sorozatába írta.

Az előző vendégposztomban szóltam a Heritage Foundation erőteljes neokonzervatív, új-Wilsoniánus beállítottságáról, ami az amerikai külpolitikát illeti. Az alábbi bejegyzés arról a konszenzusról szól, amely a mainstream politikai spektrumot átfödve, úgy demokrata, mint republikánus általános támogatottsággal, fenntartja az Egyesült Államok intervencionista külpolitikáját.

A külpolitikai és nemzetbiztonsági vita az amerikai közéletben gyakorlatilag két igen befolyásos táborra oszlik. Az egyik oldalon a liberális-humanitárius intervencionisták vannak, akik általában (bár nem mindig) a demokrata pártot tartják természetes otthonuknak; a másikon az állítólagos “amerikai értékeket”—szabad választások, demokrácia, piacgazdaság—a szuronyok élével promotáló neokonzervatívok, akik gyakran (de nem minden esetben—lásd pl. Joe Lieberman volt demokrata, ma független connecticuti szenátor példáját) republikánusok. A novemberi elnökválasztás két jelöltje, Obama elnök és Romney kormányzó, jó példák a két tábor ecsetelésére. Bár Obama egyik fontos kampányeleme 2008-ban éppen az volt, hogy békepárti jelöltnek tüntesse fel magát a vérszomjas, két háborút folytató, hadifoglyokat kínzó neokon republikánusokkal (abban az esetben John McCain szenátorral) szemben, három és fél éves kormányzása mást mutat:

- ígéretével ellentétben nem zárta be a kubai Guantánamo börtönt, és nem függesztette fel a Bush-érabeli katonai törvényszékeket, amelyek a normális civil szövetségi igazságszolgáltatáson kívül ítélik el a terrorizmussal vádolt hadifoglyokat;

- bár az iraki háborút “befejezte,” Afghanisztánban megemelte az amerikai haderők jelenlétét, és radikálisan növelte a pilótanélküli Predator és Reaper drone-okkal való légitámadásokat Pakisztán északnyugati területein, Yemenben, és más helyeken;

- kongresszusi felhatalmazás nélkül hadműveleteket indított a líbiai forradalmárok megsegítésére Muammar Gaddafi diktátor ellen.

Ilyen szempontból nem sok gyakorlati különbség van a Bush-Cheney és az Obama-Biden adminisztrációk közt, ami a nemzetbiztonsági politikát illeti. Ezt egyébként az is illusztrálja, hogy Obama az adminisztrációja első két évében megtartotta az utolsó Bush-kori védelmi minisztert, Robert Gates-t. Amikor pedig a CIA fejét, Leon Panettát nevezte ki Gates utódjául, a CIA élére az iraki hadműveletek és a közel-keleti hadműveletekért felelős U.S. Central Command volt parancsnokát, a népszerű Petraeus tábornokot helyezte.

Ennek fényében nehéz Romney kormányzónak és neokonzervatív tanácsadóinak “jobbról előzni” az Obama-kampányt külpolitikai kérdésekben, és ez a Biden-Ryan alelnöki vitában is megmutatkozott: Biden jogosan kérdezte meg Ryan-től: egész pontosan mit tennének, ami különbözne az Obama-külpolitikától? Újabb háborúkat indítanának, pl. Szíriában vagy Iránban?

Mi áll emögött a militáns globális intervencionizmus mögött?

Az amerikai politikai diskurzusban, főleg a konzervatív/republikánus oldalon, gyakran hallani az “American exceptionalism” kifejezést, amely magyarra legpontosabban talán “amerikai kivételesség”-ként fordítható le. Ez egy sokrétű, történelmileg mély jelentés(eke)t hordozó fogalom, amelynek az alapvető gondolata így jellemezhető: az amerikai nemzet egy, a történelem vagy isteni Gondviselés által kivételessé tett entitás, amelyet nem a hagyományos vér-és-rög típusú kötelékek tartanak össze, hanem a Függetlenségi Nyilatkozatban megfogalmazott általános politikai alapelvekbe vetett hit. Mivel az élethez, szabadsághoz, vagy egyenlőséghez való jogok természetüktől fogva univerzálisak és nem csak egy népcsoportra vonatkoznak, az amerikai népnek az egyedi sorsa az, hogy a világgal megismertesse és elfogadtassa őket (egyesek szerint akár szükséges vérontás, “collateral damage” árán is).

A módszerek különbözhetnek—egyesek nemzetközi intézményeken (mint pl. az Egyesült Nemzetek vagy a Világbank) keresztül, mások az amerikai szuverenitás és unilateralizmus jegyében szeretnek dolgozni; egyesek a diplomáciát, mások az erőt tartják pótensebb eszköznek—de a cél alapjaiban ugyanaz: az amerikai világrend fenntartása, a demokrácia és a szabad piacok promoválása világszerte. Mindez a mindenkori regnáló adminisztráció párthovatartozásától független, és

A globális intervencionizmus első látásra sokszínűnek tűnő, de valójában fölöttébb egyhangú kakofóniája kizárja a harmadik tábort, amelyet gúnyolódásképpen “izolacionistának” szoktak becézni—bár a legtöbben, akik ebbe a táborba tartoznak, visszautasítják a vádat és egyszerűen a béke, a mérséklet, a nemzeti (és nem a globális) érdek védelme híveinek tartják magukat, és alapelvük, hogy az Egyesült Államok ne üsse bele mindenbe az orrát, amibe nem muszáj. A nonintervencionista és békepárti tábort a mainstream politikában olyan személyek képviselik, mint a hamarosan nyugdíjba vonuló texasi képviselő, Ron Paul, vagy a fia, a Kentucky-t képviselő Rand Paul szenátor a republikánus oldalon, illetve az ohioi Dennis Kucinich demokrata képviselő, aki egyébként a magyar-amerikai kongresszusi caucus társelnöke is. Ők azon kevesek közé tartoznak, akiknek van merszük megkérdőjelezni a “kivételesség” külpolitikáját, azt a kimondatlan alapelvet, hogy Amerikának “minden versenyben van lova,” és a feltételezést, hogy a szó szoros értelmében vett nemzetbiztonság azonos lenne a világrend és számos más ország (főként Izrael) védelmével.

Bár az “amerikai kivételesség” és az aktív külpolitika mindig is része volt az amerikai történelemnek ilyen vagy amolyan formában, az tagadhatatlan, hogy a 2001. szeptember 11-i tragédia megerősítette az Amerika szerepét a világ színpadán aktív, preemptív szereplőként látók kezét. A Heritage Foundation például, amely 1996-ban még hevesen kritizálta a neokonzervatív értelmiségiek, Bill Kristol és Robert Kagan, gondolatát, miszerint Amerika egy “jótevő hegemón” és annak is kell lennie, mára teljesen átvette az aktív intervencionizmus neokon mantráját. (A másik nagy konzervatív agytröszt, az American Enterprise Institute, pedig eleve a neokonzervatív beállítottságúak főhadiszállásaként szolgált.)

Hogy egy mérsékelt nonintervencionista politika mennyire lesz népszerűbb a jövőben, amint az amerikai népnek egyre inkább elege lesz a rengeteg pénzbe és amerikai emberéletbe kerülő háborúkból, az csak a jövő titka—de egyelőre ez az alternatíva nem lesz a realisztikus opciók közt a novemberben szavazók számára, és a konszenzus maradni látszik.