A svéd társadalom és a politikai osztály mindig híres volt az adaptivitásról, és arról, hogy képes gyorsan reagálni az új kihívásokra, képes viszonylag hamar politikai hagyományt váltani (ami Magyarországon döcögve halad). Egy svéd tudós, kémiai Nobel-díjas, bizonyos Svante Arrhenius mondhatja magának a dicsőséget, hogy a 19. század végén először vetette fel, hogy a légkörbe jutott szén-dioxid melegíti a tengereket. Arrhenius a maga korában, egy paraszti túlsúlyú társadalomban élve, mikor Svédország éppen csak botladozott a gyáriparosodás útján, persze nem sejthette, hogy a szén-dioxid emisszió milyen óriásira nőhet majd nyolcvan-száz évvel később. Csak a tömeges jólét beköszöntése után, a posztindusztriális társadalom kiépülésével vált, válhatott ez komolyan veendő problémává Svédországban és másutt is.

A teljes elemzés itt olvasható

A bal-liberális ellenzéki táborban megkezdődnek az egyeztetések a leendő összefogásról és az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltjéről. Érdekes módon a bal-liberális közvélemény gyors megállapodást és a viták lezárását szeretné. A Méltányosság épp ellenkezőleg: a viták "kinyitását" és egy amerikai típusú "kiválasztódási" kampányt tartana szükségesnek. Akár az ellenzék jelöltjei közötti tv-vitákkal.

A teljes elemzés itt olvasható

Nyugati példák segítségével már bizonyítottuk, hogy a kohézió milyen fontos szerepet játszik abban, hogy egy társadalom milyen sikerrel képes megszervezni a gazdaságot és az államot. Írtunk már a kultúra, azon belül is a filmek kohéziós erejéről, de most az Európát és Magyarországot sújtó június eleji – rekord vízállást hozó – dunai árvíz okán érdemes a természeti katasztrófák hatásait is elemeznünk, ugyanis nem állítunk kevesebbet, mint hogy akár az árvízi védekezés is lehetne az a pont hazánkban, ami mentén egy széleskörű társadalmi és politikai összefogás jöhetne létre, továbbá fejlődhetne a tanulóképességünk is. 

Míg a nemzeti ünnepek alkalmával is egymástól kilométerekre ünneplő pártokról számol be a média, addig az árvízi védekezés napjaiban több kép és beszámoló is bizonyítja, hogy a politikai elit tagjai egymás mellett állva segédkeztek a munkálatokban. Az összefogás módját és mértékét nyilván sokan és sokszor fogják még elemezni. Ugyanakkor meg kell azt is vizsgálnunk, hogy a katasztrófáknak és az abból fakadó összefogásnak lehetnek-e hosszú távú következményei a politikára és a társadalomra nézve. Tanulhatunk-e, és képesek vagyunk-e tanulni a minket ért megrázkódtatásokból?

A teljes elemzés itt olvasható

Nem volt még olyan miniszterelnöke Magyarországnak, aki annyira határozottan véleményt nyilvánított volna az Európai Unió ügyeiben, mint éppen Orbán Viktor. Noha ez a jelenség már a 2011-es első félévi magyar uniós elnökség idején megmutatkozott, de igazából 2013 első félévében bontakozott ki. A magyar kormányfő sorra járni kezdte az európai fővárosokat, előadásokat tartott Brüsszelben, Bilbaóban, Stockholmban Európa jövőjéről, vagy az egyik portugál televíziónak fejtette ki a véleményét ebben az ügyben. 

Orbán Viktort azt sem feszélyezi különösebben, hogy nem egy nagyhatalom vezetője, akinek több esélye volna Európa-politikája kivitelezésére, mint az uniós mércével kisebb (bár nem a legkisebb) országok közé tartozó állam kormányfőjeként. Megszólalásaiból azonban az következik, hogy ő az európai uniós ügyeket hazai belpolitikai ügyeknek is tekinti – és nem pusztán abból a célból, amelyet oly gyakran szeretnek emlegetni, hogy ezzel belpolitikai megfontolásoknak tesz eleget. Hanem azért is, mert az EU-hoz való 2004-es csatlakozás óta az országunk szuverenitása jelentős korlátokba ütközik, számos jogalkotási kérdésben a magyar szervek (és persze más tagállami szervek) helyett az EU szervei mondják ki a döntő szót. Ha a kérdést így nézzük, már nem is olyannyira meglepő, hogy Orbán nem pusztán elszenvedője, de alakítója is kíván lenni az Unión belüli folyamatoknak, amelyek amúgy is jelentősen befolyásolják az ország sorsát. Ő nem elégszik meg azzal, hogy az Unión belüli magyar diplomáciai kar uniós szakpolitikákban egyeztetéseket folytat – az EU politikai irányvonalát is befolyásolni akarja, és a nyugati médiaszereplései, előadásai azt mutatják, hogy a nyugati közvéleményre is hatni kíván. Ebben is markánsan különbözik elődjeitől, akiknek nem volt ilyen ambíciójuk. Ez persze rögtön felveti annak a kérdését, hogy ez a törekvés sikeres lehet-e. 

A teljes elemzés itt olvasható

Régóta folyik egy polémia a médiában, hogy Magyarországon van-e igény liberális politikára, és milyen nagyságrendben vannak liberális szavazók. A Republikon Intézet nemrégen megjelent tanulmánya szerint a népesség harmada tekinthető liberálisnak. Ezt a kedvező képet lerontja, hogy a liberális szavazók nem alkotnak egységes egészet, hanem három, markánsan eltérő karakterű rétegben jelennek meg. A szerzők önbevallás szerint liberálisokat, kapitalistákat és emberi jogi liberálisokat különböztetnek meg. Bár módszertanilag vitatható a felosztás (egy kategóriát önbevallás, kettőt szakpolitikai és attitűdbeli állásfoglalások alapján alakítottak ki, két külön skála alapján), de figyelemreméltó, hogy a tanulmány sugallja a liberális politika önmegújításának szükségességét. 

A Republikon Intézet tanulmányának újszerűsége, hogy figyelmeztet a liberális szavazótábor megosztottságára. Egyáltalán, lehetővé teszi, hogy vitatkozzunk azon: mit jelent ma liberálisnak lenni? Mi a liberális gondolkodás? Ez kulcsgondolat a liberális politikai erő megújításában.

A teljes elemzés itt olvasható

Ezzel a bejegyzéssel véget ér a Méltányosság Politikaelemző Központ Alaptörvény-blogsorozata. Bár a Fidesz-féle közjogi rendszer kiépítése nagyjából lezárultnak látszik, az Alaptörvénnyel és Magyarország új alkotmányjogi struktúráját övező vita természetesen nem érkezett a végére.

Nem véletlenül kapta a blogsorozat a nevét: Alaptörvény mellette - és ellene. Jól látható volt, hogy a közéletben a második Orbán-kormány időszakában nem pusztán szakmai-politikai viták, hanem erőteljes indulatok, érzelmi kitörések is kísérték az Alaptörvényt. Erőteljes ellenkezés, és – érdekes módon – mintha kevésbé erőteljes igenlés határozza meg a vitákat. A Fidesz kormányoldal által létrehozott rendszert nemegyszer gazdag jelzőkkel illetik: autokrata, elnyomó, demokráciacsökkentő, önkényuralom, merev, melegellenes… Emellett a kritikusok politikai szabadságjogokat, a hatalommegosztás elvét is számon kérik a Fideszen, a kritikáknak tehát elméleti kiindulópontjai is vannak. A jobboldal elsősorban nem alkotmányos intézményekben, vagy kategóriákban gondolkozik: a közjogi rendszer számára eszköz – igaz, nagyon fontos eszköz – víziójának megvalósítására, egy keresztényi, nemzeti közép-és felsőosztályra épülő, a tradíciókra is építkező Magyarország megvalósítására. Az igazi érzelmi támogatás elsősorban ennek a víziónak szól, amelyet az Alaptörvény hivatott védeni.

A történelem nem bővelkedik az ír-magyar kapcsolatokban, holott a két nép története és lelkialkata sok tekintetben hasonlóságot mutat egymással. Mindkét nép Európa perifériáján helyezkedett el. Az írek már régóta ápolták a keresztény kultúrát, amikor a magyarok Géza fejedelem és Szent István vezetésével megindították az Európához való csatlakozás című projektet, amelyik, az utolsó ötszáz év vargabetűitől eltekintve, ma is tart. Bár nem kell túlértékelni a középkori magyar elit Európa-vízióját, mert valójában számára Európa ténylegesen a Német-római Császárságot, Franciaországot és Itáliát, vagyis Nagy Károly Frank Birodalmának utódállamait jelentette, kevésbé Angliát és Hispániát, és még kevésbé Írországot és Skandináviát, amellyel igen korlátozottak voltak a kapcsolatok. 

Nem csoda, hogy a történelemtanításban ma sem hangsúlyos az ír történelem, holott az számunkra is tanulságokkal járhat. Mindkét nép hosszú időre elveszítette függetlenségét, amelyet csak a 20. században sikerült visszanyerniük. Csakhogy a független nemzetállam területe nem fedte le az etnikai és nyelvi-kulturális közösséget, így az irredentizmus lángja itt is, ott is magasra csapott.

A teljes elemzés itt olvasható