A szerző Mendrey László, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének elnöke

A rendszerváltást követő két évtizedben közmegegyezés volt a politikai élet szereplői között az oktatás irányítás prioritásaiban. Ezek közé tartozott a világnézeti semlegesség, az oktatás minél szélesebb kiterjesztése, az első diploma megszerzésének ingyenessége, s többek között a tanszabadság biztosításának evidenciája.

Természetesen mindegyik kormányzat nagy hangsúlyt helyezett a kérdés forszírozott megjelenítésére, de a választások után néhány hónappal kénytelenek voltak tudomásul venni a mindenkori gazdasági helyzet prioritásait, azaz a minden választási ciklus előtt – törvényszerűen  –  kialakult pozitív várakozás nagyon gyorsan fordult a negatív „aha” élménybe, azaz „ezek sem különbek a másiknál”. A mindenkori megszorítások azonban megkímélték a tanszabadságot, nem érintették az iskolaszerkezetet, s igyekeztek megóvni a pedagógus álláshelyeket. Mindezek azzal a következménnyel jártak, hogy a köz és felsőoktatás a folyamatos forráskivonások következtében egy olyan negatív spirálba került, melynek „eredményeként” a fenntartó önkormányzatok jelentős többsége ellehetetlenült, a mindennapi oktató nevelő munka feltételei – jellemzően a közoktatásban  –  rendkívül megnehezedtek. Az, hogy a közoktatás nem állt le, az a benne dolgozó pedagógusok áldozatvállalásának köszönhető. Azoknak, akiknek bérszínvonala mélyen a nemzetgazdasági átlag alatt található, aminek említésekor kísérletet sem érdemes tenni az összehasonlítást illetően a magyarországi értelmiség átlagkeresetét, vagy az uniós átlagbéreket illetően.

Napjainkban olyan dinamikusan változó világban élünk, ahol a szénhidrogén kincsek már fogyóban vannak, és ahol egyre szűkebb az energetikai értelemben vett mozgástér. Részben ezért is szükségszerűek a szakpolitikai agytrösztök működése, melyek igyekeznek a legjobb és legésszerűbb megoldásokat felkínálni a felmerülő problémákra. Hazánkban az agytrösztöknek nincs olyan múltja, mint Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban, ahol több mint 100 éves történelmi tapasztalattal rendelkező intézeteket is találhatunk. Többek között ezért is fontos nyomon követnünk, és tanulnunk a tevékenységükből.

Az Oxford Institute for Energy Studies a nyolcvanas évek első felében alakult brit tudományos kutatóintézet, mely azt tűzte ki célul, hogy energetikai oldalról vizsgálja a gazdasági, társadalmi és politikai kérdéseket, mindezeket a teljes szellemi függetlenség szem előtt tartásával. Ezért az intézet egy non-profit egyesületként van bejegyezve, melynek tagjai két csoportra oszthatóak. Az egyik csoportot az Oxford Egyetem és további három főiskola alkotja, név szerint: St Antony’s, St Catherine’s, és a Nuffield, míg a másik oldalt különböző kormányszervek, állami intézmények, nemzetközi és regionális szervezetek, és különböző nációk képviselői adják. 

A teljes elemzés itt olvasható

Miért olyan a Fidesz, amilyen, és lehetne-e más? Ennek a kérdésnek a lényegig hatoló, és a lehető legteljesebb megválaszolására vállalkozott a Méltányosság Politikaelemző Központ legutóbbi nagyelemzésében, melyben igyekeztünk feltérképezni és megérteni a magyar jobboldal karakterét, követett politikai vonalvezetésének mélyebb motivációit, illetve rekonstruálni azt a gondolati magot, amelyből cselekvései erednek.

A teljes tanulmány itt olvasható

A kultúráról sokat beszélünk, de nagyon keveset tudunk arról, hogy milyen szerepet szánnak neki az európai integrációs folyamatokban. Hiányérzeteinkre választ adhat a holland székhelyű The European Cultural Foundation (Európai Kulturális Alapítvány) tevékenysége is, mely szervezet azon munkálkodik, hogy minél jobban megerősödjön az Európai Unió belső kohéziójához elengedhetetlen összeurópai identitástudat. 

Európai Kulturális Alapítvány (ECF)

Az 1954-ben Genfben létrehozott független alapítvány közel 60 éve működik Európa-szerte. Alapítói a svájci filozófus, Denis de Rougemont, az európai közösség megalkotója, Robert Schuman, és a holland Bernát herceg, akinek elnöksége alatt költözött az alapítvány mai székhelyére, Amszterdamba. Az alapítók hittek abban, hogy a kultúra képes elejét venni a háborús konfliktusoknak, és segíthet a második világégés utáni újjáépítésben. Az európai államok növekvő egymásrautaltsága gazdasági, politikai és társadalmi szempontból pedig csak segítette az alapítvány azon célját, hogy a kultúra segítségével egy nyitott, befogadó és demokratikus társadalom jöjjön létre az öreg kontinensen.

A teljes elemzés itt olvasható

2012. szeptember 22-én 179. alkalommal nyílt meg a világ legnagyobb sörfesztiválja, az Oktoberfest a Theresienwiese nevű mezőn, az 1850-ben felállított Bavaria-szobor vigyázó tekintete alatt. Minden év szeptemberében a müncheni Oktoberfest első hordóját a müncheni polgármester veri csapra, amit 12 ágyúlövés követ. Ezután a polgármester mindenkinek békés ünnepet kíván, majd átnyújtja az első korsót a bajor tartományi miniszterelnöknek. De vajon mit mondhat ez a hagyomány a mai Magyarországon? Bármilyen meglepően hangozzék is, a bajor példa megmutatja, hogyan lehetne áthidalható a vidék-főváros ellentét. Nem másképpen, mint az ünnepség szelleme révén. Sajnálatos módon az ünnepek – például március 15-e – nem az önfeledt szórakozás egyesítő érzésének, hanem a politikai szónoklatoknak a jegyében telnek.

Gyűlölt nagyvárosok

Konzervatív vidék és kozmopolita nagyváros ellentéte végighúzódik az európai történelmen. Nem csak a „bűnös Budapest” jelszó létezik – amelyet a publicisztikában már évtizedekkel korábban megalkottak, mielőtt ez Horthy szájából 1919-ben elhangzott volna –, emellett beszéltek bűnös Londonról, bűnös Párizsról, bűnös Amszterdamról, bűnös Rómáról, nem beszélve a bűnös New Yorkról. Amióta világ a világ, a nagyvárosok népszerűtlensége éles ellentétben van politikai és gazdasági jelentőségükkel. A falvak népe számára a nagyváros a legrégebbi idők óta úgy jelent meg, mint egy óriás gyomor, amelyik mindent elnyel: a mezőgazdasági árut éppúgy, mint a városban szerencsét próbáló fiatal legényeket és lányokat. Falun feltételezték, hogy a nagyvárosban másként beszélnek az emberek, másként hisznek, ha hisznek egyáltalán bármiben is.

A teljes elemzés itt olvasható

Miközben Magyarországon a kormányzat lassan lezártnak tekinti a felsőoktatás átalakítását, a nyugati világban az elmúlt években kezdett el kibontakozni egy új felsőoktatási forradalom. Ez az átalakulás nagy valószínűséggel hamarabb fogja újraindítani a diskurzust a  felsőoktatásról, mint ahogy azt a kormányzat szeretné, ráadásul a nemzetközi folyamatok sok tekintetben szembemennek a jelenlegi kormányzó pártok szándékaival.

A felsőoktatás 21. századi forradalma nem szól másról, mint arról, hogy a zene, könyv és filmipar után a főiskoláknak és egyetemeknek is szembe kell nézniük az internet által elindított folyamatokkal. Ezek a folyamatok azonban nem megújítják a jelenlegi „hagyományos” feloktatási struktúrát, hanem meg is haladják azt, hiszen létrejön egy új üzleti modell, melynek alapja a nyílt online kurzusok, azaz MOOC-k (massive online open courses) és kifejlődik az oktatási szolgáltatások nemzetközi kereskedelme.

A teljes elemzés itt olvasható

A szerző dr. Gulyás Gergely országgyűlési képviselő (Fidesz)

Magyarország új alkotmányát az Országgyűlés több mint 2 éve fogadta el és majdnem másfél éve lépett hatályba. A magyar társadalom jelentős része nagy valószínűséggel értetlenül tekint arra az indulatokkal és szélsőséges állításokkal teli vitára, amely az alkotmány elfogadása óta  e tárgykört érintően is a közélet részévé vált. Ebben az értetlenségben azonban nem tájékozatlanság, hanem bölcsesség tükröződik vissza. A választópolgárok nagy része nem érti, hogy miért hangozhatnak el a lehető legdurvább vádak egy olyan alaptörvény kapcsán, mely a közjogi rendszer szerkezetében alapvető változást nem idézett elő.  Azon kisebbség számára, aki viszont részt vesz az alaptörvénnyel kapcsolatos eszmecserében, a nézetkülönbségek egyre világosabban politikai szimpátia által meghatározott hitvitává váltak. A hitvitában pedig már nincs jelentősége a tényeknek.