Vasárnap Karácsony Gergely bemutatta árnyékkormánya egy részét, amelynek tagjai szép sorban, néhány percben összefoglalták elképzeléseiket saját tárcáik munkájáról, ha megnyerik az április 8-ai választást. A tárcavezető-jelöltek bemutatkozása után pedig a miniszterelnök-jelölt úgy összegzett, hogy íme, itt a csapat, amely már nem csak „nemet” tud mondani, hanem „igent” is.

Kínáltak már fel valamilyen értékes tárgyat egy árverésen? Akármilyen furcsának tűnhet, a politikatudomány egy megközelítése szerint a válasz minden, korábban politikai szavazatot leadó ember esetében igen – és a látszat ellenére április 8-án minden magyar választópolgár is valójában egy árverésre vonul be a szavazófülkébe.

2005-ben, még amikor a Méltányosság csak egy laza értelmiségi csoportosulás volt, a szervezet felajánlotta az akkori pártok miniszterelnök-jelöltjeinek, hogy segítenek megrendezni a választási vitát. Legmerészebb gondolatunkban sem gondoltuk volna, hogy 2018-ban, még mindig napirenden kell tartani a témát. Azt meg végképp nem, hogy a helyzet nem hogy nem javul, hanem egyenesen romlik.

1972 óta számos amerikai film álmodott fekete bőrű elnököt a Fehér Házba. Az ilyen jellegű filmek 90%-a a jövőbe kihelyezett katasztrófafilm vagy sci-fi, vagy akciófilm. A 2003-ban forgatott Államfőnök című szatíra azonban az akkori jelenben játszódott. A filmben a jelentéktelen, fekete bőrű Mays Gilliam egy pártmanőver révén elnökjelölt lesz, majd meg is választják az Egyesült Államok elnökévé.

Egy hónap van a választásig, és most már tényleg minden erről szól. De vajon miről szól ez a kampány? Attól tartok, gyászosan bonyolult válasz adható csak erre a kérdésre. Miközben a kampány látszólag lecsupaszít és leegyszerűsít.

A választások fordulópontot jelentenek egy ország életében. Négy évente véleményt mondhatunk arról, ki vezesse, merre vezesse az országot. Nem csak pártokat, politikusokat választunk tehát, hanem víziót is. De ajánl-e még egyáltalán bárki víziót ma Magyarországon?

Ne higgyük, hogy a multikulturális társadalom kritikája csupán napjainkban kerül jelentősen felszínre, hiszen a probléma már évtizedes viszonylatban is a politikai közbeszéd részét képezi. Azonban a bírálatokat már nem csupán a radikális csoportosulások fogalmazzák meg, hanem a politikai mainstream képviselőinek is szembesülniük kell az akut problémával. A konkrét és a lappangó konfliktusokat viszont a filmnyelvezetével fel lehet oldani, vagyis több értelmezési keretben be lehet mutatni azokat a szorongásokat, amelyek a mindennapi életből, vagy csupán az előítéletekből fakadóan fogalmazódnak meg.