A tegnapi nap során sor került egy várva várt találkozóra, ahol Gyurcsány Ferenc meghívására az ellenzéki pártok összeültek megtárgyalni valamit. Azt ezen bejegyzés írásának pillanatában egész pontosan nem tudni, hogy mit, mert a felek egy része a választási sikerhez vezető utat, másik része pedig az esetleges sikert követő menetrendet szeretné kijelölni. Mindenesetre a hangsúly mindenképpen bizonyos technikai kérdéseken volt (ki hol és kinek a javára lép vissza, ki mit hajlandó ezért feladni), mélyenszántó politikai kérdésekről szó sincs.

Az egyik legfontosabb különbség a jelenlegi kampányban a korábbiakhoz képest, az az igyekezet, amivel a pártoktól független szervezetek próbálják buzdítani az állampolgárokat a szavazásra, illetve segíteni nekik abban, hogy kire szavazzanak. Idén gomba módra szaporodnak az ilyen kezdeményezések, amelyek azért fontosak, mert Magyarországon ritkák az ilyen, úgynevezett közvetítő intézmények.

Az amerikaiak elnökkultusza köztudomású. Az Egyesült Államok népének elnökképéhez hozzátartozik az is, hogy az elnöktől elvárják, válsághelyzetben álljon a hadsereg élére, és vezesse népét a „gonosz” legyőzésére. Az amerikai filmek táplálják az elnökök hadvezéri szerepével kapcsolatos kultuszt. Ha eltekintünk a háborús elnökök (Lincoln, Franklin D. Roosevelt) személyével foglalkozó életrajzi filmektől, a fiktív elnököket szerepeltető akciófilmek és sci-fik is gazdagon élnek az elnöki tisztség militarizálásával. 

Nemsokára hozzászólok majd a Replika című társadalomtudományi folyóirat-vitájához, amely a „Mi a magyar” kérdése körül forog. Ilyen címmel 1939-ben jelent meg kötet, amelyben a korszak nagy nevei írtak, többek között Babits Mihály is. Március 15-e kapcsán különösen érdekes az említett folyóirat vitaindítóját író tudós következtetése: a „nemzeti habitus a mélymúltból származik”.

A nemzeti ünnepek, és ezen keresztül a nemzeti történelem, fontos politikai események. Nem csak Magyarországon, hiszen a világ minden országában a politikusok szeretik magukat és cselekedeteiket beállítani úgy, mint az adott ország legendás arcainak örökösei. Amikor az Egyesült Államokban az Alapító Atyákra, vagy Magyarországon Kossuth Lajosra hivatkozik egy politikus, azért teszi ezt, mert ezek az emberek már konszenzusos figuráknak számítanak: mindenki egyetért abban, hogy tetteik helyesek voltak (még akkor is, ha a korban vitatott politikusok is voltak). Ha a párhuzam megállja a helyét a választók szemében, a politikusnak nyert ügye van, hiszen máris közkedvelt emberrel azonosítják.

A legjobb tanács, amit idén adhatunk március 15-el kapcsolatban, az az, hogy meg se kíséreljenek Budapesten autóval közlekedni. Menet menet hátán, tüntetés, ellentüntetés, és persze a szokásos családi sokadalom szerte a városban. Ha a közlekedési tippen túlmenően is mondani kéne valamit, akkor két dolgon érdemes az ünnep kapcsán elgondolkodni. Egyrészt azon, hogy mára annyira fragmentálttá vált, hogy szinte összeérnek a különböző rendezvények, másrészt, azon hogy mire érdemes figyelni ezeken a rendezvényeken, milyen szemmel nézzük a közvetítéseket, ha netán arra vetemednénk, hogy szép sorban mindet végignézzük.

A Good Will Hunting című film állásinterjú-jelenete hűen példázza a legjobb amerikai filmes hagyományt: a kíméletlen politika- és gazdaságkritikát, amelyet minden amerikai filmben különböző mértékben tetten érhetünk (bár sokszor az európaiak nem értik az utalásokat).