Kínáltak már fel valamilyen értékes tárgyat egy árverésen? Akármilyen furcsának tűnhet, a politikatudomány egy megközelítése szerint a válasz minden, korábban politikai szavazatot leadó ember esetében igen – és a látszat ellenére április 8-án minden magyar választópolgár is valójában egy árverésre vonul be a szavazófülkébe.
Miért is tekinthető a választás árverésnek? A gondolat a neves közgazdász, Gordon Tullock 1965-ös cikkéhez nyúlik vissza, és azon a felismerésen alapul, hogy a kormányzáson nem igazán lehet osztozkodni: a választás győztese rendszerint a kormányzás minden aspektusát irányítja, nem kell osztoznia a közhatalmon senkivel.
Kivéve, ha koalíciós kormányzásról beszélünk, de ez az eset csak „eredménytelen árverés” (amikor egyetlen szereplő sem szerez többséget, senki sem nyerte el a licitre bocsátott tárgyat) során jöhet szóba, így tulajdonképpen „hiba a rendszerben”. A megosztott vezetés egyébként is ritkán hatékony, hiszen, ha a vezetők különböző irányba húznak, akkor voltaképpen nem haladunk semerre.
Az ilyen, feloszthatatlan termékeket (mint amilyen pl. egy értékes műkincs, amit egyszerre csak egyvalaki birtokolhat, ha feldarabolják, elveszíti az értékét) a közgazdaságtan szerint rendszerint árverésre bocsátják, és aki a legmegfelelőbb ajánlatot teszi, azé lehet ez a feloszthatatlan áru.
A választások éppen erre szolgálnak: lebonyolítják a licitháborút egy feloszthatatlan termékért, jelen esetben a kormányzásért. Április 8-áig a magyar pártok és jelöltek mind megteszik licitjeiket egy értékes műkincsért, jelen esetben Magyarország vezetéséért. Mi, választók pedig a másik oldalon találjuk magunkat: mi kínáljuk fel ezt a kincset árverésre. Végignézzük a különböző liciteket, és eldöntjük, melyik a legkedvezőbb számunkra és az ország jövője szempontjából. A probléma csak az, hogy a licitek között rangsorolni nem olyan egyszerű, mint egy műkincs esetében – a licitálók nem egy-egy számot nyújtanak be, amik közül könnyen ki lehet választani, hanem valami komplexebb, többdimenziós ajánlatot, amit minden választó szubjektíven ítél meg. A licitek ideális esetben kirajzolják a licitáló politikai szereplők politikai vízióját – ezt megismerhetjük nyilvános megnyilatkozásaikból, programjaikból, vitáikból, korábbi tevékenységükből és eredményeikből. Sajnos a magyar választók nincsenek könnyű helyzetben, hiszen a magyar politikai térből kiszorultak a viták, a programok jelentősége is csökken, korábbi politikai teljesítménye pedig szinte csak a jelenlegi kormánypártoknak lehet, hiszen a többi szereplő vagy nagyon régen (szocialisták), vagy soha nem bizonyíthatott vezető szerepben. Az már csak hab a tortán, hogy sok politikai szereplőnek nincs is igazán víziója, így tulajdonképpen nem is igazán licitál, mégis ott van a szavazólapon.
A licitekről tehát nem tudunk eleget, de a döntés a mi kezünkben van – mienk a műkincs, amire oly sokan (jelen állás szerint akár 40 párt) pályáznak. Érdemes nem úgy felfogni a kampányidőszakot, mint zavaró közjátékot, ahol a politikusok zaklatnak minket, hanem úgy, mint azt a rövid periódust, amikor megtudhatjuk, ki mit licitál, így elengedhetetlen része ez a közéletnek, hiszen licitek nélkül nincs árverés.
Rajnai Gergely
