Az uniós külpolitika egyik alapkövévé kezdi kinőni magát az a gondolat, hogy “jobban oda kell figyelni másokra”, meg kell hallgatni azokat, akiket az európai törvényhozás érint, és figyelembe kell venni aggályaikat. Elvben lehetetlen ezzel vitatkozni, vannak, akik mégsem értenek egyet ezzel. Mi velük vitatkozunk.

Mégis mi baj lehet abból, ha az Európai Unió reszponzívabb tagállamai, és egyéb partnerei igényeivel szemben? A Carnegie Europe elemzője, Richard Youngs szerint az, hogy többek között szembe megy az Unió által meghírdetett stratégiai autonómia elvével. Leegyszerűsítve, amikor jobban figyelembe veszik mások igényeit, elvárásait, akkor nem lehet keményen fellépni saját érdekeik védelmében.

Youngs szerint nem csak arról van szó, hogy nem világos, hogyan működne ez a gyakorlatban, hanem, hogy ez a megközelítés nem kínál semmi újdonságot, jelenleg is számtalan eszköz áll az Európai Unió rendelkezésére, hogy megvalósítsa ezt (pl. a fejlesztési források eddig is a helyi igényeknek igyekeztek megfelelni). Véleménye szerint az Unióval szembeni konfliktusok forrása nem onnan ered, hogy az EU “nem figyel eléggé”, hiszen a helyi hangok sokszor ellentmondásosak, és kevés támaszt nyújtanak a tekintetben, hogy melyik álláspontot fogadja el érvényesnek az Európai Unió.

Ha a kormányokra hallgatnak, az sok esetben azt jelentené, hogy kompromisszumot kellene kötnie az EU-nak a stratégiai autonómiáját érintő kérdések kapcsán, valamint visszavonulót fújnia a demokráciavédelem és az emberi jogok melleti kiállás, illetve a klímaválsággal kapcsolatban kitűzött célok (pl.European Green Deal) terén. Ha a nem kormányzati szervezetek (NGO-k) igényeire hallgatnak, akkor épp ellenkezőleg, keményebben kellene fellépnie az Uniónak a fent említett kérdések kapcsán. Hogyan feleljen meg az Unió mindezen elvárásoknak? Főleg akkor, ha már amúgy is tudják, az EU-ban mit szeretnének a helyi aktorok? Több pénzt, kevesebb számonkéréssel, és politikai-ideológiai elvárással, hosszabb időszakra. Youngs arra jut, hogy a “figyelmes Európát” jobban össze kell egyeztetni a “geopolitikai Európa” célkitűzéseivel, és inkább az európai stratégiai érdekek képviselését kell előtérbe helyezni a megváltozott globális környezetben.

Ez a hozzáállás azért is érdekes, mert pont Youngs képviselt korábban olyan álláspontot, amely egy megértőbb, rugalmasabb hozzáállást javasolt a nem nyugatos demokráciák esetében. Kvázi azt javasolta, hogy értsük meg, miben mások, mint a Nyugat, figyeljünk jobban oda az igényeikre. Ezzel szemben, amikor ma azt tanácsolja az Európai Uniónak, hogy az “úgyis tudja már” mit gondolnak ellenfelei, akkor azt a hibát követi el, ami ellen korábban érvelt. Összekeveri mások meghallgatását, mások igényeinek megismerését és megértését, az azokkal való egyetértéssel. Miért jelentene automatikus meghátrálást az Unió részéről, ha megismeri partnereik igényeit, még akkor is, ha azok adott esetben szembemennek saját alapértékeikkel, érdekeikkel? Miért jelentene automatikus többlettámogatást a civil szervezetek számára, ha az Unió részéről kikérik a nem kormányzati szereplők véleményét? Ez pont a gyuribácsizós, Soros-ügynöközős kormányzati támadásokat erősítené meg.

Korábban írtunk a stratégiai empátia fogalmáról, ami arra szolgál, hogy ellenfeleinket reálisabban lássuk, jobban értsük cselekvésük. A megértés ez esetben sem feltétlen egyetértést jelent. Amikor arra az álláspontra helyezkedünk, hogy nincs új a nap alatt, mindent tudunk a másikról, akkor napról-napra stratégiai hátrányba kerülünk azon szereplőkkel szemben, akik folyamatosan igyekszenek megismerni partnereiket. Ha másért nem, mert az aktorok folyamatosan változnak, így tudásunk, főleg ilyen jelentős geopolitikai átalakulások közepette, rohamosan veszít gyakorlati hasznosíthatóságából.

Félreértjük ellenfeleinket, ha azt hisszük mindent tudunk róluk, nincs más dolgunk, mint saját érdekeinket képviselni. E tekintetben a szelektív hallás hibájába esünk, amikor csak azt halljuk meg, amit amúgy is hallani szeretnénk.

Lakatos Júlia