Trump közelmúltbeli kijelentései arra hívják fel a figyelmet, hogy a politikában semmi sincs végleg lezárva. Rajnai Gergely blogbejegyzése.

Donald Trumpot még be sem iktatták elnökként, máris hatalmas külpolitikai hullámokat csap felvetéseivel, kijelentéseivel. Előbb Grönland, majd Kanada megszerzéséről beszélt, de közben sok más mellett kitért arra is, hogy a Mexikói-öböl lehetne inkább Amerikai-öböl (elvégre az USA és Mexikó között helyezkedik el). Az első reakció – ahogy Trump megnyilvánulásainál gyakran történik – meghökkenés volt világszerte: a legtöbben teljesen irreálisnak tartották a felvetéseket, és nem csak azért, mert kis esélyük van megvalósulni, hanem azért is, mert az ilyen lépések felvetése is szokatlan. Mielőtt ezen az alapon egyszerűen lesöpörjük ezeket az állításokat, érdemes elgondolkozni azon, hogy még ha nem is valósulnak meg, mit is jelentenek a világpolitika közeljövője szempontjából, mert igenis egy nagy trendfordulóba illenek bele.

Önmagában az is érdekes, hogy meglepőnek tartunk ilyen jellegű kijelentéseket. A történelem során gyakran jelentették be területi igényüket, terveiket politikai vezetők; az ilyesfajta állítások egészen hétköznapinak számítottak. Az 1945-ben kialakított, majd a Szovjetunió bukásával hegemónná váló világrend azonban stabilizálta az országhatárokat, ezek átrajzolása, ami korábban viszonylag gyakran megtörtént, egyszerűen lekerült a játéktérről, nem lehetett erre vonatkozó követeléseket megfogalmazni, hacsak nem új, vagy éppen felbomló államokról volt szó.

Ez nem jelenti azt, hogy az országok nem próbálták a világban zajló folyamatokat a saját előnyükre átalakítani, csak új eszközök váltak elfogadottá. Az aktív katonai beavatkozások, területszerzések nagyon ritkává váltak, és sokkal inkább a kereskedelempolitika, a diplomáciai nyomásgyakorlás és a kulturális befolyás növelése kerültek előtérbe. A „kemény hatalom” (hard power) helyére a „puha hatalom” (soft power) került, a földrajzra alapuló külpolitika, azaz a geopolitika pedig elfelejtődött.

Ezt a változást az évtizedek során annyira megszoktuk, hogy a keményebb eszközökről a közvélemény szinte teljesen el is feledkezett. Az országhatárok befagytak, néhány újonnan függetlenné váló nemzeten kívül tulajdonképpen 1991 óta ugyanúgy néz ki a világtérkép, ami történeti összevetésben szinte hihetetlen. A világ vezetői pedig már nem is beszélnek arról, hogy ezeken a határokon bármit is lehetne alakítani.

Vlagyimir Putyin beszéde az Ukrajna elleni háború bejelentésekor, és az ezt követő katonai beavatkozás során megtörte ezt a több évtizedes trendet. Ezt követte Kína egyre agresszívabb kommunikációja Tajvan kapcsán, és úgy tűnik, a Trump-kormányzat is egyre inkább gondolkozik geopolitikában. Az, hogy egy nagyhatalomnak (de akár kisebb országoknak is) vannak geopolitikai érdekei, és ez akár határokat is átrajzolhat, újra téma lett a nemzetközi politikában – de ezzel nem történt semmi új, sőt, az 1990 előtt bevett eszköztár egy része került vissza politikába, egyelőre a diskurzus szintjén.

Azt még természetesen nem látjuk, hogy a geopolitika visszatérésének milyen konkrét következményei lesznek. Értelemszerűen a régi minták visszatérése vezethet kifejezetten rossz végkimenetelhez is, ahogy attól sokan tartanak Trump és Putyin szándékai kapcsán is. A politológia fő célja azonban a folyamatok megértése, ehhez pedig mindig a legmegfelelőbb keretben kell néznünk az eseményeket, akkor is, ha az időnként aggasztó párhuzamokat is felvet.

Amire a geopolitika visszatérése, és egyébként Donald Trump beszédeinek és politikájának komoly része is rámutat, az az, hogy nem szabad úgy tenni, mintha a politika bizonyos elemei, megközelítései annyira elavultak, hogy már sosem lesznek relevánsak. Sokszor épp régebbi, 20-30 vagy akár 100 éves elméletek és mintázatok segítenek megérteni a jelenkort.

Rajnai Gergely