Miért nem újdonság a Trump-Zelenszkij találkozó? Miért kimagasló a személyiségek jelentősége a politikában? Rajnai Gergely blogbejegyzése ezekre a kérdésekre keresi a választ.
A Trump-Zelenszkij találkozó után szinte mindenkinek volt véleménye arról, hogy mi is zajlott le az Ovális Irodában: a geopolitikai találgatásoktól a stíluselemzéseken keresztül az apokaliptikus víziókig mindenféle reakcióval találkozhatott a nagyérdemű. Ilyen sokkoló eseménynél ez el is várható, azonban egy, a helyzetet kicsit távolabbról vizsgáló szempont kimaradt az eddigi nézőpontokból: ez pedig a személyiségek szerepe a politikában; pedig ez sokat megmagyaráz abból, hogy mit is láttunk Washingtonban, és arra is választ adhat, hogy mi várható a jövőben.
A független Ukrajna létrejötte épp a rendszerváltás időszakához, a ’90-es évekhez kötődik. Ez a korszak egyben a liberális demokrácia terjesztésének csúcspontja is volt, amikor a politológusok, politikusok, a gazdasági elit és az értelmiség körében is hatalmas népszerűségnek örvendett az a nézet, hogy a nyugati demokráciák intézményeinek meghonosításával az egész világot (de legalábbis Európát) békés, kapitalista és Nyugat-vezette egységgé lehet alakítani. A „történelem vége” néven elhíresült nézőpont szerint a személyek jelentősége a politikában minimális, a folyamatok alakulása az intézményektől függ, amennyiben a megfelelő intézményrendszert kialakítjuk, minden csak egy irányba haladhat.
Az elmúlt harminc év sokszor cáfolta ezt a nézetet. Az intézmények által hozott eredmények társadalmi kontextus szerint egészen eltérő folyamatokat indíthatnak be, és egyáltalán nem mindegy, kik állnak az intézmények élén. Ahogy a Méltányosság Európa alapító atyái sorozata is hangsúlyozza, a vezetők hatása sosem volt elhanyagolható, a liberális demokráciák és a nyugati világrend létrehozása szempontjából pedig mindig is kulcsfontosságúnak bizonyult.
A Trump-Zelenszkij csörte is a vezetők folyamatosan erősödő jelentőségét húzta alá végletesen. Az amerikai intézményrendszer nem változott meg érdemben Trump megválasztásától, a nemzetközi, szerződésekre alapuló intézményes struktúra pedig szinte teljesen ugyanaz, mint volt néhány hónappal ezelőtt. A ’90-es éveket vezérlő filozófia szerint tehát nem nagyon kéne változzon a nemzetközi helyzet, mégis teljesen felfordult azért, mert új személyek kerültek előtérbe.
Zelenszkij és Trump között a személyes viszony nem éppen kedélyes, ez pedig meghatározhatja Ukrajna sorsát. A vezetői viszonyok meghatározó szerepe most közvetlenül került a szemünk elé egy nyilvánosság előtt megtartott találkozó révén, de ez nem jelenti azt, hogy korábban ne lett volna így. Sok elemző állítja azt, hogy ez a találkozó a világpolitika működése tekintetében fordulat, hiszen a szerződések, megállapodások, normák és intézmények helyébe a vezetők személyiségének szeszélye lépett.
Ez az állítás azonban az 1990-es évek tévedésének folytatása: a politikában a személyek mindig meghatározók. A liberális világrend létrejötte, a Szovjetunió felbomlása és így a független Ukrajna létrejötte sem érthető meg a személyiségek szerepének vizsgálata nélkül: Ronald Reagan, Bill Clinton, Mihail Gorbacsov, Borisz Jelcin és még sok más vezető közötti viszony alakulása alapvetően határozta meg, hogyan is alakultak az események akkor. Nem egyszerűen a „bevált intézmények” alkalmazásáról volt szó, hanem a személyes kapcsolatok remekül megágyaztak annak, hogy kialakuljon az akkor véglegesnek tűnő berendezkedés.
Érdekes módon Ukrajna függetlenségéhez arra volt szükség, hogy az amerikai és az orosz (szovjet) vezetők között jó kapcsolat legyen (Gorbacsov Reagannel és Bush-sal, Jelcin Clintonnal ápolt viszonylag jó viszonyt, különösen elődeikhez viszonyítva), most viszont éppen az orosz és az amerikai vezetés közötti javuló összhang az, ami az ukrán érdekeket veszélybe sodorja. Ebből a szempontból a mai helyzet más, mint a ’90-es volt, de abból a szempontból nem, hogy minden reménnyel szemben nem elsősorban az intézményrendszer, a szerződések, szervezetek, apparátusok határozták meg a nemzetközi politika alakulását, hanem a nagyhatalmi vezetők közötti személyes viszonyok.
Amire tehát ráerősített a washingtoni találkozó, az a személyek visszatérése a politika frontvonalába. Emberek közötti viszonyok országok, mozgalmak, ideológiák sorsát döntik el, és ezt a ’90-es évek nézetrendszere is csak elfedni tudta, megszüntetni nem. A világpolitika sorsa tehát nagyon sok tekintetben a személyes viszonyokon dől el. Jó példa erre az is, hogy
a magyar ellenzéki apátiát sem egy intézményi változás, hanem egy személy (Magyar Péter) feltűnése szüntette meg. A társadalom és a politika is a személyekre reagál, az intézmények mögöttük csak másodlagosak tudnak maradni.
Rajnai Gergely
