“Szokatlannak tűnhet, hogy a magyar miniszterelnököt egy nyugati vezető ennyire baráti hangulatban fogadja” fogalmazott a hvg.hu Emmanuel Macron és Orbán Viktor találkozója kapcsán. Ha azonban valakitől szívességet várunk, vagy szeretnénk meggyőzni valamiről, szinte biztos, hogy nem az a sikerhez vezető legrövidebb út, hogy hűvös fogadtatásban részesítsük. De akkor mi a titka a szívélyes viszonynak a protokollon túl?

A fenti megközelítés abból indul ki, hogy vannak az európéer, nyugati politikusok, akik legfeljebb valami mély megvetéssel fordulhatnak “autoriter” partnereikhez. Mintha szerepük az Unió nevű óvoda rakoncátlan gyermekeinek rendszabályozása lenne. Csakhogy a politika nem így működik. Habár valóban létezik egyfajta hierarchia az Európai Unión belül, a tagállamok hivatalosan egyenrangú partnerek, amelyek igyekszenek együttműködni, illetve támogatást szerezni elképzeléseikhez. Persze lehetne azt mondani, hogy Macron viselkedése mögött valamiféle ösztönző és büntető (carrot and stick) stratégia rejlik, ez azonban figyelmen kívül hagyja azt az űrt, amelyet Angela Merkel hagyott maga után a már említett informális uniós hierarchiában. 

Angela Merkel képessé vált országának érdekei szerint formálni az Uniót. Az uniós tagállamok vezetői közül nincsenek azonban olyan sokan, akik hasonló ambíciókkal rendelkeznének. Emmanuel Macron és Orbán Viktor speciel közéjük tartozik. Különbségeik ellenére sok tekintetben szót értenek, mivel hasonló módon közelítik meg az uniós politikacsinálás lényegét. Ezt két pontban lehet megragadni. Egyfelől az tudja formálni az Európai Uniót, aki vezetőként viselkedik, nem pedig végrehajtóként. Másfelől, aki vezetői ambícióval rendelkezik, annak nem elég saját nemzetének jövőjéről képet alkotnia, hanem vízióval kell rendelkeznie az Unió geopolitikai újrapozícionálásáról is. Nem tudjuk pontosan mi hangzott el a két vezető találkozóján, de annyi biztos, hogy a találkozó nem jött volna létre akkor, ha csak a francia félnek lennének elképzelései az Unió ideális viszonyulásáról a migrációhoz, az ukrán-orosz háborúhoz, és még sorolhatnánk.

Nyilván egy nagyobb és erősebb nyugati tagállam könnyebb helyzetből indul az Európa meghatározásért vívott versenyben. Orbán Viktornak nincsenek is illúziói ezen a téren, gondoljunk csak arra, amit nemrég svájci előadásában mondott: “Természetesen tudjuk a helyünket. Tízmilliós ország. Azt szoktam mondani, hogy érdekes dolgokat mondhatunk. Fontosakat nem.” Érdekesség gyanánt azonban egy alternatív Európa-modellt dobott be, mintegy válaszul a “vezetetlenség” válságára. Igaz, a magyar miniszterelnök az erős vezető vs. bürokraták uralma kérdését még az Angela Merkel előtti időkre vezeti vissza, az alapító atyákig, és a Jacques Chirac, Helmut Kohl nevével fémjelzet nagy politikus nemzedékig.

Emmanuel Macron annyiban hasonlóan gondolkodik a vezetés kérdéséről, hogy fontosnak tartja az európai gondolat újrafogalmazását, hogy az az ígéret, amelyet az alapító atyák tettek a világ felé a második világháború borzalmait követően, napjainkban is érvényes maradjon. Ehhez szintén egy újféle európai stratégiát gondolt el, amit sokan amiatt bíráltak, mert “napóleonisztikusnak” tartották, hogy elsősorban a francia érdekeket tartotta szem előtt, ráadásul nem a klasszikus föderalizáció irányába vitte volna Európát, hanem inkább az egyéni megállapodások kieszközölése felé. Az Orbán Viktor által is hivatkozott stratégiai autonómia, azaz a nagyobb európai függetlenség és szuverenitás gondolatát sokan inkább Franciaország mozgástér bővítéseként értelmezik. Szuverenizmusát kritikusai az euro-atlanti kapcsolatot fenyegetőnek tartják, csakúgy, mint Orbán Viktor esetében. A nagy kérdéseken túl, az uniós biztonságpolitikai stratégia, a nukleáris energia szerepe, vagy akár az innováció fontossága mind olyan technikai kérdések, amelyben szintén közel állnak álláspontjaik.

Ha innen nézzük kapcsolatukat, találunk az érdekeken és az udvariasságon túlmutató közös pontokat.

 Lakatos Júlia