A választásokat követően az elemzők szájából talán legtöbbet elhangzó mondat, hogy a Fidesz immáron nem teheti meg, hogy csak a saját szavazótáborával foglakozzon. De mit takarhat ez a gyakorlatban?

A magyar politikában ismeretlen fogalom a stratégiai empátia, holott segítségével jobban megérthető a politikai versengés természete, ha úgy tetszik könnyebben, “olvashatunk” az ellenfél gondolataiban. A kifejezés gyakran előfordul a vezetéssel, és a biztonságpolitikával foglalkozó szakirodalomban, legutóbb azonban a Foreign Affairs hasábjain került elő az orosz-amerikai viszony kapcsán, rámutatva arra, hogy az egymásról alkotott mítoszaik miként befolyásolják országaik külpolitikáját. Ahogy a magyar összefoglaló írja, “…azok a mítoszok, amelyeket a nemzetek magukról dédelgetnek, gyakran megerősítik azokat a mítoszokat, amelyeket másokról fogadnak el”. Ebből értelemszerűen következik, hogy ha a nagyhatalmak nem tudnak eleget egymásról, az súlyos következményekhez vezethet. Ellenben saját és mások mítoszainak megértése nem csak jobb helyzetértékelést szül, hanem segíthet előrejelezni a jövőt. De hogyan hasznosítható ez magyar viszonylatban, belpolitikai síkon?

Korábban az ellenzék kapcsán merült fel, hogy ahhoz, hogy változtassanak helyzetükön, muszáj lesz a kormánypárt szavazóihoz is szólniuk. Matematikailag ugyanis lehetetlen abból a pozícióból választást nyerni, hogy nem csak a Fidesztől, de azok szavazóitól is teljes mértékben elhatárolódnak. Nem csoda, hogy a sokféle összefogási kísérletet követően, amikor alkalom nyílt arra, hogy egy új szereplőre szavazhassanak az állampolgárok, nem csak az ellenzék, de nemzeti érzelmű, jobboldali szavazók is kaptak a lehetőségen. Mindez nem egyedi jelenség, ahogyan erről új könyvünkben is írunk, a hosszú ideig uralkodó, úgynevezett domináns pártoknak a leváltásának egyik forgatókönyve az, amikor mind a kormánypárt, mind annak ellenzéke egyszerre bukik, és egy új politikai erő emelkedik ki a romokból. Ez azonban nem automatizmus, olyan forgatókönyv is létezik, amelyben a (kormány)pártok alkalmazkodnak a megváltozott körülménykhez. Ennek kapcsán érdemes megvizsgálni miért fontos, hogy a pártok ne csak a törzsszavazóikhoz szóljanak.

A Fidesz a centrális erőtér és a NER megteremtése óta abból az alapállásból politizál, hogy politikai tábora a nemzeti érdeket fontosnak tartó tömbből áll, és akik ezen kívül állnak, azok a nemzet ellen dolgoznak. Ebből eredően csupán az ellenségképzés szempontjából foglalkoztak velük, mintegy a kontraszt bemutatásaképp. Éppúgy nem szóltak hozzájuk, ahogy az ellenzék sem próbált a Fideszes szavazókhoz szólni. Hosszútávon azonban ez azért nem fenntartható, mert idővel minden politikai rendszert utolér az erózió. Ez ellen csak azon pártok tudnak tenni, amelyek alkalmazkodóképesek, és képesek újra meg újra megújulni, nyitni új szavazók felé (már csak demográfiai szempontok miatt is). Ehhez azonban az szükséges, hogy a pártoknak legyen valamilyen képük politikai ellenfeleikről. Azaz rendelkezniük kell stratégiai empátiával. Érteniük kell, hogyan befolyásolják döntéseiket az ellenfeleikről alkotott mítoszok.

Hogy csak egyetlen példát említsünk a már említett Foreign Affairs cikkből, az oroszoknak az amerikaiakról alkotott képe a liberális nemzetközi rendet pusztán a hataloméhes elit eszközének tekinti. Úgy vélik, hogy a jogállamiságra való hivatkozás a bekebelezés eszköze. Az, hogy ez a hidegháborús logikából építkező mítosz továbbélt napjainkig, azt eredményezte, hogy a tárgyalás nem lehetett eszköz, hiszen megközelítésük szerint az Egyesült Államok csakis a hatalom nyelvén ért. Ezzel szemben az amerikai mítosz Oroszországról egy egyszemélyi gonosz vezető felmutatása köré épül, mivel az amerikaiak abban szeretnének hinni, hogy egy egyén ellen küzdenek, nem pedig nemzetek ellen. Ha abban a hitben vagyunk, hogy Oroszországban nincs belpolitika és az történik amit Putyin akar, akkor nincs más teendő, mint megérteni Putyin személyiségét, és legyőzhetővé válik. Csakhogy ez még Oroszországban sem így van, ami magyarázza többek között az ukrán-orosz háború nemzetközi kezelésének nehézségét is. Egyszerűen nem találkozik a valóság a róla alkotott nyugati képpel. 

A fent említett mítoszok némi variációval felfedezhetőek a Fidesz és ellenzéke között is (és persze még számtalan másik is, amely nem összevethető nemzetközi toposzokkal). Hasonló módon bezárják a pártokat, ezért hosszútávon kontraproduktívak. Ha a Fidesz mítoszaiból az következik, hogy ellenfeleiket egységesen “Soros embereinek” tekintik, akkor érthető a konklúziójuk az, hogy egyedül a harci retorika alkalmazható velük szemben. Ha saját helyzetét kizárólag abból az optikából tudja nézni az ellenzék, hogy le kell győzni Orbánt és akkor minden jó, lesz, akkor érthető, hogy miért nincs egyéb irányú építkezésük, vagy nyitás a Fidesz szavazói felé.

A stratégiai empátia persze nem váltja ki a politizálást, és nem használható ömagában politikai eredmények elérésére. Arra azonban igen, hogy a pártok jobban lássák önmagukat és ellenfeleiket is, optimalizálva politikai válaszaikat. Ehhez szükség volna például megvizsgálni, hogy mennyire érvényesek napjainkban azok a mítoszok, amelyekre építenek a felek? Mennyiben reflektálnak az esetleges változásokra? A Fidesz mítoszai még ma is nagy mértékben a rendszerváltást követő átmeneti időszak alapélményéből építkeznek. Mennyire érvényes ez 2024-ben, tizennégy év folyamatos kormányzás után, egy teljesen átalakult ellenzéki erőtérrel? De ugyanígy, mennyiben helytálló az ellenzék értékelése a Fideszről, akkor, amikor egy új erő három hónap alatt jobban teljesített, mint a régi ellenzék tizennégy év alatt? A helyzetértékelésen és a(z) (ön)reflexión túl felmerül a kérdés, hogy a korábbi elzárkózás helyett hogyan alakíthatóak ki olyan csatornák a szembenálló felek között, amelyek közvetítésével elérhető a másik fél jobb ismerete? A sort még folytathatnánk, az azonban biztos, hogy

Lakatos Júlia