A hatalomba visszatérő washingtoni elit szerint Trump veresége a demokrácia diadalának világos bizonyítéka a populizmus felett. Amennyiben megvizsgáljuk, hogy a trumpizmus sikerének hátterében milyen tényezők álltak, akkor viszont azt láthatjuk, hogy a populizmust még korai lenne temetni.

Donald Trump hatalomból való távozásával sokan már temetik a populizmust, mondván a járvány rámutatott arra, hogy egy ilyen valós veszély esetében nem működik az az identitáspolitikára épülő narratíva, amely csak a kitalált ellenségek legyőzésében tud sikereket felmutatni. Az Egyesült Államokban a győztes oldal ennek megfelelően a demokrácia győzelméről beszél, és nemzeti megbékélést hirdet, visszatérést a régi kompromisszumokon alapuló kormányzáshoz. Egy egyre bizonytalanabbá és az átlagember számára érthetetlenebbé váló világban azonban továbbra is igaz marad az, hogy egy karizmatikus vezetőben való hit elégítheti ki leginkább a biztonság és a világban való eligazodás érzése iránti vágyat. Minél nagyobb lesz ez a jövővel kapcsolatos szorongás, annál inkább igényelni fogják választók tömegei egy erőskezű vezető iránymutatását.

A populizmushoz már korábban is az volt a fősodorbeli politika hozzáállása, hogy az maga a probléma, ma azonban minden korábbinál jobban látszik, hogy csak a problémák egyik tünetéről van szó, amely ha nem kezelik magát a betegséget, akkor újra és újra fel fogja ütni a fejét. Ráadásul mivel minél jobban elnyomnak és tiltanak egy bizonyos dolgot, annál inkább megerősítik azt a felszín alatt, így ezek a fellángolások egyre erősebbé válnak ahelyett, hogy megszűnnének. A bizonytalanság érzete pedig egyre inkább csak fokozódik, ahogyan a társadalmat összetartó hitek és narratívák többé már nem fedik a valóságot. Jó példa erre az Egyesült Államokban az „amerikai álom” ideája, amely mind a mai napig azt hirdeti, hogy háttértől függetlenül el lehet érni a vágyott életszínvonalat, amennyiben valaki keményen dolgozik, ha pedig ezt valaki nem éri el, akkor nyilvánvalóan magában kell keresnie a probléma okát. A globalizáció azonban élesen kettéosztotta a társadalmat azokra, akik magasabb képzettségűek, mobilisak, és jelentős tőkével rendelkeznek, miközben az ipari társadalom munkássága szépen lassan a prekarizáció (a tervezhető jövedelmet és szociális védőhálót garantáló állandó munka hiánya) útjára lépett, amely folyamatot a legkeményebb munkával sem lehetnek képesek ellensúlyozni. A helyzet pedig csak tovább fog romlani a számukra már az elkövetkező néhány évben: a World Economic Forum kalkulációja szerint 2025-re az összes munkakör felét már robotok fogják végezni, amely újabb alacsonyabb képzettségű tömegeket fog a nyomorba taszítani, akik a politikától fogják várni a problémáik megoldását. Amennyiben a politikai elit nem lesz képes tanulni az elmúlt négy évből, hanem úgy térnek vissza a hatalomba, ahogyan a Bourbonok („semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek”), akkor őket is el fogja sodorni a történelem vihara.

Márpedig egyelőre az látszik, hogy a hatalomba visszatért elit az elmúlt négy évet inkább egyszeri kisiklásnak tekinti, mintsem rendszerszintű problémák megnyilvánulásának. A vidéki, konzervatív szavazókat nem lehet megnyerni identitáspolitikai intézkedésekkel, csak az állam jelentős segítségével, mert különben kiürülnek ezek a területek, a fiatalok fokozatosan elvándorolnak, és végül lényegében halott vidékké válnak. Már nemcsak a fentebb említett ipari munkásságot fenyegeti a lecsúszás: egy állásból immár egyre inkább lehetetlen fenntartani azt a középosztálybeli életszínvonalat, amelyet a rendszer kívánatosnak tart, és amelyről való lecsúszás a kudarccal egyenlő a társadalom szemében. Ennek megfelelően egyre inkább hódítanak a sharing economy vállalatok (ld. Uber) által kínált pénzkereseti lehetőségek, amelyeket a korábbi szabadidő rovására lehet gyakorolni az életszínvonal fenntartása érdekében. A munka így már annyi időt vesz el az átlag választópolgár életéből, hogy nincs energiája és kedve követni a közélet történéseit, hanem legfeljebb a közösségi médiából tájékozódik, ott fogyasztja a napi politikával kapcsolatos legfrissebb információkat, ahogyan ezt minden más témával kapcsolatban már megszokta. Ennek a gyakorlatnak a tömegessé válása pedig kiváló táptalaja a populista politikusok előtérbe kerülésének (ld. Trump és a Twitter kapcsolatát). A koronavírus-járvány hosszú távú gazdasági következményei pedig csak még inkább fel fogják gyorsítani az egyenlőtlenségek növekedését, amelynek a jelei már most is világosan látszanak. (ld. a tőzsde szárnyalását a reálgazdaság súlyos válsága közepette). A korábban megkezdődött folyamatok kerülnek alapvetően felgyorsításra: állandó munkaerő helyett részmunkaidős és szabadúszó munkatársak preferálása a hatékony munkavállalói érdekérvényesítés ellehetetlenítése érdekében. Amit a kormányok és a munkáltatók kínálnak: életfogytig tartó tanulás és továbbképzés, amely Mark Fisher szavaival élve a végnélküli perhalasztás logikáját tükrözi, a külső felügyeletet a belső ellenőrzéssel váltva fel.

Azt sem felejthetjük el, hogy a washingtoni politika sem fog egyik napról a másikra megváltozni, a beiktatás napján látható szép gesztusok fontos republikánus politikusok részéről a Kongresszusba visszatérve azonnal a múlt homályába vesznek és a cél újra a másik politikai oldal politikájának ellehetetlenítése, amely a teljesen eltérő világképből ered (ld. ami az egyik oldalon a józan észből következő lépés, az a másikon egy elítélendő politikai döntés). Ebből is csak az játszódik, hogy a populizmust életre hívó problémák (egyenlőtlenségek növekedése, a politikai elit döntésképtelensége stb.) továbbra is fennállnak, így a járvány lecsengése után minden bizonnyal nem a populizmus hanyatlásának, hanem egy új hódító hadjáratának lehetünk szemtanúi az Egyesült Államokban, illetve szerte a világon. Amennyiben ezekhez a körülményekhez igazodva

Vermes Ádám