Évek óta veszélyként emlegetik egyes cseh és szlovák politikai szereplők, ám még nem valósult meg országaikban. Mi az?

Orbanizáció. Ezzel a kifejezéssel írja körül a cseh és a szlovák sajtó, valamint a progresszív, liberális és jobboldali tömörülések azokat a szerintük negatív politikai folyamatokat, amelyek országaik jogállamiságát, alkotmányosságát, piaci- és gazdasági viszonyokat, az Európai Unióval való rendszeres érdek konfliktusokat, és amelyek valamilyen módon hasonlítanak a 2010 utáni magyarországi Orbán-rendszer kiépüléséhez, illetve viselkedéséhez. Legutóbb az új cseh államfő, Petr Pavel emlegette az „orbanizációt”, ami „a populisták újta, amely csak okozza és nem kezeli a válságot, és amelyre már régóta ráfizetnek a magyarok. Nem inspirálódni kell általa, hanem tenni ellene.” Ugyanakkor a tényleges szakirodalmi kifejezés még nem került meghatározásra, csupán felsejlenek a körvonalai.

Mégis, miért kerülhet főleg parlamenti vagy államfőválasztás alkalmával a középpontba egy teljesen más államban tapasztalt politikai folyamat? Ami a 2000-es évek második felétől az újraéledő populizmus hullámai voltak Nyugaton, az 2014 után az ún. orbanizációtól való félelem Közép-Európában. Egy politikai jelenség, amely kihívás elé állítja a fősodorbeli pártokat, amelyek válaszul negatív környezetbe helyezik azt, figyelmeztetve a választókat, hogy ez az irányvonal „sokat ígér, de semmit nem teljesít”, eltéríti az ország demokratikus fejlődését a kívánt útról, s eközben többszörösen megosztja a társadalmat. Ezért minden olyan szereplő, aki valamilyen módon követendőnek tartja az Orbán-kormányok egyes intézkedéseit (függetlenül azok lényegétől), a mainstream részéről automatikus orbanizáció pártinak minősítenek (mint Andrej Babiš és Robert Fico). Az pedig csak hab a tortán, hogy mióta a magyar kormány folyamatos érdekkonfliktusban áll az EU vezetésével, amolyan divat lett az Orbán-kormányokat kritizálni a szomszédból (nem mintha nem adnának rá okokat), főleg ha merőben eltérő álláspontot képvisel, lásd Ukrajna támogatása az orosz-ukrán konlfiktusban.

Holott a helyzet ennél jóval összetettebb: a szlovák és a cseh politikát teljesen eltérő történelmi tapasztalatok vezérlik, mégha ezt történetesen mindkét országban szeretik elfelejteni, és csak az 1989 utáni politikai trendekből indulnak ki (mint a hazai ellenzék). Míg Magyarországon a domináns párti kormányzás, és az ebből fakadó sajátos történelmi magyar modell építése a meghatározó (Horthy-korszak és Orbán-rendszer), annak árán is, hogy ez szembe mehet a nyugati érdekekkel (antant és Európai Unió). Addig a mindenkori cseh és szlovák irányvonal a többpártiságot és koalíciós kormányzást, a Nyugathoz való igazodást és megfelelést tartja szem előtt (két világháború közötti Csehszlovákia és az 1989 utáni időszak). Még akkor is, ha időnként egyesek az EU-kritikus és populista vonallal kokettáltak (Václav Klaus, Andrej Babiš, Robert Fico).

Valósak-e a cseh és a szlovák félelmek az orbanizációtól? E két országban a rendszerváltás óta eltelt harminc évben még egy kormányzat vagy párt sem tűzte zászlajára új alkotmányok kialakítását, többségi kormányzás redszerének kiépítését, új választási rendszer létrehozását, rendszerszintű intézményi átalakításokat, hatalmi ágak között valamiféle alá-fölé rendeltség meghonosítását, sajtó és média helyzetének teljeskörű átszabását, saját gazdasági holdudvar tervszerű kiépítését és még sorolhatnám. Legfeljebb személycserék, azaz a „mi embereink“ és érdekcsoportok helyzetbe hozásáig mentek el például az EU-s támogatások lefölözése kapcsán. Egyetlen cseh vagy szlovák kormány sem gondolta 30 év alatt, hogy egy sajátos és történelmi távlatokkal rendelkező fejlődési modell letéteményese lenne.

Se társadalmi igény, se politikai akarat nem mutatkozik egy orbáni Magyarországhoz hasonló rendszer kiépítésére, mert javarészt felületesen látják azt a szomszédból. Ráadásul a Fidesz részéről sem láthatóak jelei a rendszer elemeinek exportálására a környező országokba. Ám az ezzel való ijesztegetés belföldi szavazatszerzésre, a politikai ellenfelek megbélyegzésére és nem utolsó sorban a Nyugathoz való igazodáshoz kifejezetten hasznosnak mutatkozik pozsonyi és prágai kormányok számára is.

Hangácsi István