Mit adott Donald Európának?
Európa egy dolgot köszönhet Donald Trumpnak: a magányt. Pontosabban: a magányosság érzését. Még konkrétabban: a felismerést, hogy egyedül maradt.
Persze Európa elmagányosodása nem Trump-pal kezdődött, sőt lehet, hogy mindig is egyedül volt, de Trump volt az első, aki a látszatát sem volt hajlandó fenntartani annak, hogy számíthatunk rá, vagy hogy az európai érdekek egy lyukas garasnál többet érnek a számára. Jött Trump, és ment a levesbe a TTIP, megbillent a NATO és számos szupranacionális szervezet, mely a transzatlanti együttműködésért felel. Helyette jöttek a kínos csúcstalálkozók, az üzengetések, a fokozatos távolodás, és időnként még kereskedelmi háborúinak célkeresztjébe is becsúszott Európa.
Bár az Európai Unió az elmúlt harminc évben is igyekezett egységes világpolitikai tényezőként fellépni (jelentősége és érdekérvényesítő képességének folyamatos csökkenése mellett), de az elmúlt években vált igazán egyértelművé az a felismerés, hogy ha nem történik gyökeres változás az EU világpolitikai szerepfelfogásában, akkor menthetetlenül elszenvedője lesz a világban zajló folyamatoknak, és az egész kontinens ütközőzónája, passzív terepe lesz a nagyhatalmi játszmáknak.
Annak számos jele mutatkozik, hogy sokan felfogták, hogy Európa nem lehet aktív formálója a folyamatoknak önálló haderő nélkül. Történtek konkrét lépések is, például szorosabbá és strukturáltabbá tenné a védelmi együttműködést, és a 2021–2027-es uniós költségvetésben az Unió történelme során először fordít közös pénzt a védelmi politikára. Ugyanakkor a világpolitika dinamikáját szemlélve ezek nagyon tétova és bátortalan lépések, de mindenesetre azt jelzik, hogy elmozdultunk egy irányba, amelyhez a kezdő lökést az USA külpolitikája adta meg (az elmúlt tíz évben).
Az irány tehát megvan, csak a léptékkel meg a tempóval van némi gond, ami abból adódik hogy nem is olyan könnyű egy 27 tagállamból álló szervezetnek önálló haderőt létrehozni. Az ütőképes hadsereg nem ahhoz kell, hogy Európa lokális háborúkat indítson, vagy épp lezárjon, hanem hogy súlyt kölcsönözzön az akaratának, megfelelő hátteret nyújtson érdekeinek érvényesítéséhez. Itt van egy másik bökkenő, mert ki dönti el, hogy mik Európa érdekei az egyes térségekben, és mi van ha a tagállami érdekek ütköznek a közösségi érdekekkel. Hogy a világ térségeiben érdekeket azonosítsunk, ahhoz közösségi hírszerzés kell és megannyi háttérintézmény, amely autonóm módon stratégiát rendel a beazonosított érdekekhez. Ettől sajnos nagyon messze vagyunk, de Trump elnöksége sokat segített abban, hogy egyre inkább elkerülhetetlennek lássuk ezt az utat.
Nekünk lámpást adott az úr
Ez az elnökválasztás az elmúlt harminc év legfontosabb választása, a világ útelágazáshoz érkezett, és most dől el, hogy milyen irányba fordul, és milyen ritmusban halad tovább. Az USA a nyugati világ igazodási pontja volt az elmúlt fél évszázadban, de az elmúlt években megszűnt az lenni. A világítótorony fénye kihunyt, illetve erre az átmeneti időszakra más erők, más mozgalmak számára pislákolt ez a fény. De Donald Trump valójában nem a probléma, hanem csak egy szimptóma, a nyugati világ és a liberális demokrácia válságának markáns markere. Ugyanakkor Biden sem a megoldás, hanem ugyanannak a problémának egy másik szimptómája.
Teljesen világos, hogy a nyugati világnak meg kell újulnia, hogy választ tudjon adni a kor egyre nyomasztóbb kihívásaira, és épp azt szeretjük a nyugati demokráciákban, hogy oly sokszor bizonyították, hogy önreflexiós és adaptációs potenciáljuk újra és újra tovább lendíti őket a civilizációs kihívásokon. Ha továbbra is hiszünk ebben, akkor a Biden/Trump vetélkedő tétje az, hogy elértük-e a mélypontot, ahonnan már csak felfelé vezet az út, vagy amerika nem ásta még elég mélyre magát ahhoz, hogy elinduljon a megújulás.
Néhány elmélet szerint az igazán szerves változásokhoz igazán mély válságok kellenek, ha nem leng ki eléggé az inga, akkor a korrekció is felületes lesz.
Nos, tulajdonképpen erre kapunk választ ma. Az amerikai elnökválasztásoknak (és előválasztásoknak) voltak már meredek epizódjai, de nehéz lenne tagadni, hogy ez az egyik legbizarrabb elnökválasztás az USA történetében. Nincs más dolgunk, mint hátradőlve figyelni, hogy meg tudnak-e lepni minket még a fináléban.
Novák Zoltán
