Tizenöt évvel ezelőtt május 1-én tűzijátékkal és közös visszaszámlálással Magyarország a régió számos országával egyetemben tagjává vált az Európai Uniónak.
Ma már tudjuk, hogy minden jótékony hatása mellett, az Európai Uniós lét sokkal bonyolultabb, semmint hitte az ország, és talán politikusainak jelentős része is. 2004-ben Magyarország azt hitte révbe ért. Miközben valójában csak akkor kezdődött a felfedezés időszaka. Európa meg, illetve kiismerése. Azt hittük a befogadás a béke szigetéhez vezet egy hosszú hányattatott sorsú nemzet számára.
Hogy mégsem így lett, az nem egyik vagy másik párt hibája, hanem, hogy az európai lét valójában a folyamatos viták terepe. Csakhogy a magyar politikai kultúra alapvetően konfliktuskerülő.
“Még hogy konfliktuskerülő?!” - kérdezhetné az, aki a politikában a konfliktust csupán a pártok kölcsönös szidalmazásában látja. A politikai konfliktus európai szinten azonban ennél sokkal többet jelent. Szinte a viták forszírozását. Mindenről beszéljünk, s ha lehet mielőbb! A hazai logika ezzel szemben mikro szemléletű. “XY lopott!, Z hazudik!” A nagy kérdéseket lehetőleg ne feszegessük, jobb lesz ez így mindenkinek. Így aztán, amikor Európában kiéleződnek a feszültségek, némiképp riadtan nézünk, hogy mi is ez? Föderalizmus vagy szuverenitás, hogy jön ez mihozzánk?
Pedig ez volna Európa lényege. Jó volna ide megérkezni már. Tudjuk, messziről jöttünk, és nagy utat tettünk meg. Ha térképet keresünk azonban a következő tizenöt évhez, ebbe az irányba kellene továbbhaladni. Ne féljünk a nagy kérdésektől. A viták hangzavarja nem üti az örömódát.
Lakatos Júlia