Hónapok óta zajlanak több százezres országos tüntetések Szerbiában és Szlovákiában, de a régiónkban 2023-ban a románok és a lengyelek is sokat demonstráltak komoly eredményekkel. Eközben Magyarországon ugyan az Orbán-rendszer bőven szolgáltatott olyan botrányokat, amelyek közfelháborodást okoztak, ám 15 év alatt alig voltak olyan tüntetések, amelyek tényleg célt értek volna. Máshol valóban ügyesebben tüntetnek? Egyáltalán mikor sikeres egy tüntetés?
"A magyarok 2006-ban jól kidemonstrálták magukat, azóta csak egy-két fellángolás volt, azok is csak Pesten." - hangozhatna a sommás ítélet a hazai utcai politizálásról úgy általában. Bár a statisztikai adatok fényében úgy tűnhet, Magyarországon sokat tüntetnek, valójában e demonstrációk mozgósító ereje és hatása meglehetősen szerény, sok közülük csakis lokális. További tény, hogy országosan lefedettséggel bíró tüntetések a 2006-os őszödi beszédet követően alig szerveződtek. Ha voltak is, azok szinte kizárólag Budapesten jöttek létre, és ezek közül alig volt képes egy-egy vidéken is elérni a helyi közösségek ingerküszöbét. Kivételként tekinthetőek az internetadó (2014), felsőoktatási törvény módosítása (Lex CEU, 2017), a rabszolga-törvény elleni (2018) és a közoktatásról szóló demonstrációk (2023). Pedig ez a lista sokkal hosszabb is lehetne.
Mintha hiányozna az alapvető társadalmi szolidaritás Magyarországon a különböző társadalmi csoportok között és a sérelmek elleni együttes kiállás.
Ezen túl további tényezők is szükségesek voltak, hogy a tüntetések országosan kialakuljanak a szomszédjainknál. Olykor egy helyi ügyből fejlődtek ki (újvidéki tragédia) mint utolsó csepp a pohárban, vagy egy széleskörő társadalmi csoportot érintett negatívan (lengyel abortusz-tilalom és a romániai tanársztrájk), máskor országos sokkot okozó események idézték elő (Kuciak-Kušnírová gyilkosság).
Mindegyikben az a közös, hogy a tüntetések túlléptek az általános kormányellenességen. Kimozdultak a pártos keretből, így azokat is érdekeltté tették, akik alapvetően ódzkodnak és nem szimpatizálnak a politikai szereplőkkel. Természetesen voltak és most is vannak olyan demonstrációk is, amelyek kifejezetten kormányellenes hangvételűek, mint a november óta zajló szlovákiai események, amelyek javarészt az ellenzéki pártokra, velük szimpatizáló szavazókra és civil szervezeteket épülnek.
A különbség a magyar és a szlovák helyzet között: északi szomszédunknál alig pár fős parlamenti többséggel rendelkezik a negyedik Fico-kormány, az is nagyon ingatag egyes renitens koalíciós képviselők miatt, így a tüntetők azt remélik, az utca nyomására végül e képviselők a kulcsfontosságú szavazásokon a kormány bukását fogják okozni. Ezzel szemben az Orbán-kormányok elleni tüntetések többsége a rendszer leváltására szerveződött (vagy olykor mellékes problémákra), amellyel még a teljes ellenzéki tábort sem tudták kellőképpen mozgósítani, ráadásul csak ritkán sikerült a magyar vidékre eljuttatni a tüntetések hangját.
Márpedig egy demonstrációsorozat akkor tud sikeres lenni, ha annak céljait a mindennapok szintjén is meg lehet élni és minél többen tudnak azokkal azonosulni, legalább az összlakosság 3,5 százalékát képes mozgósítani (nagyjából 350 ezer főt jelent Magyarországon). Persze ez utóbbi sem jelent abszolút garanciát a sikerre, hiszen legtöbbször nem elég csak felvonulni, elégedetlenkedni és reménykedni a változásban, jellemzően valamilyen országos sztrájkkal és polgári engedetlenséggel lehet eredményeket elérni.
A közösségi média (Facebook és Reddit) magyar felületein rendszeresen megjelennek olyan felhívások, amelyek tüntetések szükségességét hangsúlyozzák, lehetőleg pártpolitikától mentesen. Ez egyrészt azt mutatja, hogy van egy szűk és aktív réteg, amelynek van igénye az ilyen megmozdulásokra, ám korántsem jelenti azt, hogy ez lenne az általános közhangulat. Ezen felül a magyaroknak felemás élményei vannak a tüntetésekkel: ezen események 2010-től nagyjából az eredmények nélküli feszültség levezetést jelentik, hiszen a tiltakozásról, kritikáról és elégedetlenségről szóló beszédeken túl nagyon kevés esetben jutottak el a tettlegességig (lezárás, blokád, stb). Épp ezért érezték sokan úgy az elmúlt években, hogy nincs sok értelme tüntetni, hiszen amúgy sem változik semmi, amúgy sincs senki, aki érdemben lázadna, az Orbán-rendszer betonbiztos szavazóbázison áll, az ellenzék bénult, ráadásul az EU is tehetetlen az évek óta húzódó eljárásokkal és a források befagyasztásával. Egy ilyen közegben Magyar Péter megjelenése és eredményei természetes módon generáltak egy új reményt és további várakozásokat, ám az általa vezetett Tisza Párt nem mert még elvállalni egy kifejezetten országos szintű tüntetéssorozat szervezését.
Hogy Szlovákiában és Szerbiában tényleg célt érnek-e a megmozdulások, amelyekkel az előrehozott választásokat akarják elérni, az korántsem csak az elégedetlen (és ellenzéki) tömegen múlik, hanem leginkább a válságba került kormányzó pártok további lépésein. Magyarországról nézve mindenesetre fontos lenne ismét elsajátítanunk és gyakorolnunk a szomszédoknál tapasztalt társadalmi szolidaritást, amely nélkül egyetlen tüntetés sem lehet sikeres – függetlenül attól, hogy 2026-ban milyen választási eredmény fog születni.
Hangácsi István
