A Newsweek magazin a nőkről szóló számában rangsort közöl arról, hogy hol a legjobb és a legrosszabb nőnek lenni ma a világon. Miközben az oktatási és egészségügyi kategóriákban hazánk megelőzi még a világelső Izlandot is, a jogi és politikai mutatói elmaradnak a fejlett, demokratikus országokétól. Jó sokáig görgethetjük lefelé a listát, mire Magyarországhoz érünk, ugyanis 165 vizsgált országból csupán 112. helyen áll. Hogyan lehet, hogy uniós országként ilyen mértékben le van maradva az élbolytól? Ilyen rossz volna ma Magyarországon nőnek lenni?

Hazánk valós helyzete nem annyira aggasztó, mint amire a besorolása következtetni enged. Miközben tudjuk, hogy az ilyen típusú rangsorokban rendszerint azok a nyugati országok jeleskednek, ahol az alkotmány védi a nemi egyenlőséget, és törvény tiltja a diszkriminációt, mégis, számos ország gyengébben teljesít, mint azt jogrendszere vagy gazdasági fejlettsége indokolná. Magyarország évek óta ezen országok körébe tartozik. Ha pusztán a Newsweek női jogokat és életminőséget vizsgáló felmérésén elért helyezés alapján próbálna valaki képet alkotni hazánkról, azt hihetné, hogy az egy harmadik világbeli ország. Az azonban némi gyanakvásra adna okot, hogy az öt vizsgált terület közül – jog, egészség, oktatás, gazdaság és politika – két kategóriában, az egészség (100-ból 91,9) és oktatás (96,9) terén hajszálnyira megelőzi az összesítésben első Izlandot (egészség: 90,5, oktatás: 96,7). Valami tehát nem stimmel. Azok a kategóriák, amelyekben sokszor jóval fejlettebb országok is gyengébben teljesítenek, nálunk kiemelkedően jók, miközben mások feltűnően rosszak hozzájuk képest.

Nem véletlen, hogy a jogi kategóriában – amely többek között a családon belüli erőszak, valamint a házasságon belüli nemi erőszakra vonatkozó törvényeket vizsgálja - teljesített a legrosszabbul (19,6) Magyarország. Hazánkban évente 50-150 halálos áldozata van a családon belüli erőszaknak és minden ötödik nőt bántalmazott már a partnere. Gyakran rosszallóan rázzuk a fejünket, hogyan bánnak a nőkkel világszerte, mégsem tűnik fel, hogy idehaza hetente hal meg egy nő saját élettársa kezétől. Ez a riasztó adat szorosan összefügg a politika kategóriájával, amelyben Magyarország a második leggyengébb eredményt érte el (36,0). Miközben a gazdaság (70,2) világában egyre több nő tud érvényesülni, addig alig ül a parlamentben női képviselő. Nem csoda, hogy ilyen alacsony a nők jogi státusza. Magyarországon még sosem volt női miniszterelnök vagy köztársasági elnök, és a legfőbb közjogi méltóságok közül is csupán egyszer volt női házelnök, Szili Katalin személyében. Ha ilyen kevés nő jut be a parlamentbe, mitől javulna a helyzetük?

Lehet érvelni azzal, hogy olyan fejlett országok, mint például a listán 4. helyen szereplő Dánia is csak 2011-ben választott először női miniszterelnököt, azonban a nők politikai képviselete ettől függetlenül sokkal nagyobb náluk (78,4). Nem véletlen, a ’70-es években szinte minden párt kvótát vezetett be, amely olyan eredményesnek bizonyult, hogy mára már feleslegessé is vált, 1994-ben el is törölték. Pusztán egy női kvóta bevezetése hazánkban, akár országos, akár a pártok szintjén jelentős mértékben előrébb sorolná az országot a nemzetközi összehasonlításban. Ehhez egyébként kvóta sem kellene, pusztán mentalitásváltás. Külső társadalmi igény és valódi politikai szándék, hogy a nők nagyobb szerepet, beleszólást, hatalmat kapjanak a döntéshozásban. Nem kirakatbábúnak, „biodíszletnek” kellenek a nők a parlamentbe, hanem azért, hogy hangot adjanak azoknak a problémáknak, amikre nem figyelünk eléggé. A változások tehát nem a számok „kozmetikázása” céljából fontosak. Nem az a lényeg, hogy végre valamiben akár a lista élére is ugorhatnánk, hanem hogy jelentősen javulna az ország lakosságának életminősége. A nők politikai jelenléte ugyanis nem csak a nőket érintő kérdések figyelembevételéhez járul hozzá, hanem pozitívan érinti az oktatást, az egészségügyet és a szociálpolitikát is. Ráadásul minél nagyobb a nők aránya a törvényhozásban, annál kiegyensúlyozottabb a politikai légkör, és annál jobb a demokrácia minősége.

A kormányzat egységessé tenné a médiafigyelést, hogy az átláthatóság megszülessék. E tekintetben – mármint pl. a közszolgálati médiumok egységesebb megjelenése tekintetében – valóban történt előrelépés, és a fogyasztók lehet ezt értékelik is. A médiafigyelés színvonalának emelése is lehet egy kitűzött cél, de a pályázat kiírása mögötti probléma az is lehet, hogy házon belül nem elegendő az ötlet. Mindazonáltal a kiírásban érezhető némi tudományos szempontból kevéssé megalapozott elvárás, ez pedig a hatás.

A pályázat kiírói határozottan kérik, hogy a következő médiafigyelő – bárki légyen is az – pontos jelentést küldjön ne csak a médiában megszólalók arányáról, a média tartalmáról, hanem a megszólalás következményeiről, és a különböző tartalmak társadalomra gyakorolt hatásáról. Mintha már felháborodva méltatlankodna, hogy eddig ilyen jelentések nem készültek, s megemlíti, hogy természetesen tisztában van azzal, hogy az ilyen vizsgálatok közvélemény-kutatásokat is kívánnak, tehát olyan cég kell, aki nem csak tartalmat tud elemezni, hanem a közvélemény-kutatásban is vannak tapasztalatai, s fel tud mutatni referenciákat.

Van ilyen, a Nézőpont Intézet. A megbízás 2014-ig szólna, a pályázat leadása idén november 30. A pályázónak nem lesz könnyű dolga, s akár a Nézőpont, akár más lesz a győztes – bár hirtelenjében nem tudom ki lehet még esélyes – azzal kell szembenéznie, hogy a pályázati elvárás teljesíthetetlen. Egy évtizede tanítok már médiaszociológiát, és a tudomány mai állása szerint a hatáskutatások csúcspontja a napirend-megállapító hatás (agenda setting). Ez képes arra, hogy a médiahatások közül kimutassa, az emberek valóban azért beszélnek-e bizonyos dolgokról, mert a médiában szerepet kapott, s nem azért szól valamiről a média, mert az emberek beszélnek róla. (Néha persze a fordított irányt mutatja ki, de legalább kimutatja a korrelációt és az irányt is.) Ám ennek az egyszerű állításnak is meglehetősen bonyolult módon lehet az igazságtartalmát igazolni. Módszertanilag fárasztó, és hosszadalmas vizsgálat során. A hatás egyéb vonásairól pedig a médiaszociológia szakma kénytelen volt eddig lemondani. Maga az agenda setting kutatás is azért született, mert belátta, hogy a média általi attitűd megváltoztatása megoldhatatlan feladatok elé állítja a kutatót.

A nyertes cégnek médiahatás elemzést is kell végezni. Ez áll a kiírásban. S minden laikus számára ez egy teljesen elfogadható elvárás, ám minden tudós számára a kiírás szövege a dilettantizmus veszélyét vetíti előre. Lassan 80-100 éve szeretnénk tudni, hogy mi is a média hatása, hogyan is működik ez, és mit lehet ebből biztosan állítani. Meglehetősen korlátozott eredmények birtokában vagyunk. Szeretnénk megfejteni azt is hogyan működik az agy, vagy hogy milyen a nyelv szerkezete. A fordító programjaink mégis elég silányak még, és az agyat sem tudjuk modellezni, ami azonban nem jelenti azt, hogy ne tudnánk sokat. Így vagyunk a médiahatás témájával is.

Persze a politikának mindig minden kicsit egyszerűbb. Ezért is szeretjük.

München városában immár 178. alkalommal került megrendezésre a sörfesztivál, az Oktoberfest. Ahogyan mindig, idén is a müncheni főpolgármester verte csapra az első söröshordót, és nyújtotta át az első korsót a bajor tartományi miniszterelnöknek. Magyar szemszögből a ceremónia kissé pikánsnak tűnhet, tekintve, hogy a két főszereplő rivális pártok színeiben politizál: Christian Ude főpolgármester a Németországi Szociáldemokrata Párt (SPD), Horst Seehofer miniszterelnök pedig a Keresztényszociális Unió (CSU) tagja. A második világháború óta Bajorország mindig „jobbra” szavaz, ellenben a tartományi székhelyen többnyire „balra” leng ki a politikai inga. Bajorország miniszterelnökét 1946 óta a Kereszténydemokrata Unió (CDU) bajor „testvére”, a CSU adja, míg a „vörös” München 1945 utáni hét városvezetője közül öten szociáldemokrata párttagkönyvet hordtak a zsebükben. A 20. század elején a szükségképpen nyitott, kissé kozmopolita fővárost egy világ választotta el a konzervatívabb életvitelű, mélyen katolikus, hagyománytisztelő vidék parasztságától. A főváros és a tartomány eltérő pártpolitikai mintázata nagyrészt ennek a kulturális különbségnek a lenyomata.

A hagyomány azonban felülírja az ideológiai és politikai ellentéteket. A bajor szociáldemokraták nem tartják sértőnek, hogy az őket (is) képviselő főpolgármester az év egy napján és az első korsó erejéig kvázi a jobbközép, keresztényszociális tartományi miniszterelnök „pohárnokává” válik. Ahogyan a CSU szavazói sem fitymálják le, hogy a tartományi miniszterelnök elfogadja a korsót a politikai versenytárs kezéből. Általában a német pártok holdudvarában és szavazóközönségében senki nem kiált „populizmust” azért, mert két politikus bajor népviseletben kiáll az emberek elé, és őrzi a hagyományokat. Senkinek nem jut eszébe megkérdőjelezni a gesztus őszinteségét.

Nem csodálkozhatunk azon, hogy az Oktoberfesten senki nem csinál gondot a két politikus közös szerepléséből, hiszen Németországban nagyobb jelentősége van a regionális öntudatnak, mint Magyarországon. A tartományi, regionális identitáshoz képest a pártidentitás másodlagos. Különösen így van ez Bajorországban, amelyik sokáig szemben állt Berlinnel és a bismarcki politikával, és napjainkig megőrizte egyedi arculatát (minden bajor lokálpatrióta szívesen élcelődik egy korsó sör mellett a „berliniek”, a „poroszok” kárára – akár jobb-, akár baloldali).

Ahogyan egy korábbi elemzésben írtuk, a magyar társadalom nem képes méltósággal ünnepelni. Magyarországon a világnézeti alapon élesen elkülönült pártok és elkötelezett rajongóik még a közös állami és nemzeti ünnepeket sem képesek együtt megülni. A bajor miniszterelnök és a müncheni főpolgármester tartózkodnak attól – magyar kollégáiktól eltérően –, hogy az ünnepet az aktuálpolitikai céljaik szolgálatába állítsák. Gyűlölködésnek nyomát sem tapasztalni a két politikus arcán. Lenne mit tanulni a német politikai kultúrától ezen a téren is. És a magyar politikusok is tanulhatnának két bajor kollégájuktól.

Ude és Seehofer egyaránt népszerűek „szűkebb pátriájukban”. Christian Ude-t úgy emlegetik, mint aki Seehofer kihívójaként száll ringbe a következő tartományi választáson. A Münchener Merkur című lap karikaturistája Ude titkolt miniszterelnöki ambícióit vette célba. A karikatúra szövege: „…és az első korsót, mint mindig, az ön részére, miniszterelnök úr!” A képen a szociáldemokrata főpolgármester álmodozik az Oktoberfest megnyitójáról. Ezúttal Ude saját magának kínálja a korsót.

Ha azonosítanunk kellene az elmúlt másfél év talán legmeghatározóbb politikai motívumát, akkor a legtöbben alighanem a kétharmados felhatalmazással rendelkező Fidesz-kormány politikai hatalmának közjogi megteremtését jelölnék meg. Ebbe a körbe tartozik az új alkotmánytól a választási törvény átalakításán át a vezető állami tisztségviselők cseréjéig lényegében a kormányzati döntések túlnyomó része. Ugyanakkor a háttérben zajlik egy – a mindennapokban talán kevéssé érzékelhető – másik folyamat is, amelynek részletei korántsem ismertek, de legalább annyira meghatározhatják az ország jövőjét, mint az említett közjogi döntések. Ez pedig a jobboldali kormány kísérlete egy új, nemzeti színezetű, minden eddiginél erősebben a Fideszhez kötődő gazdasági elit megteremtésére.

Tavaly nyáron a különadók megszavazása kapcsán lehetett először olvasni arról, hogy esetleg egyes – Fidesz-közeli – cégek valamilyen jogi megoldással mentesülhetnek az adó befizetése alól. Akkoriban a Járai Zsigmond-féle CIG Pannónia életbiztosítóról, illetve a CBA-ról cikkeztek a lapok. Előbbi később kénytelen volt mégis egy igen jelentős összeget befizetni az államkasszába, míg a kereskedelmi lánc igazgatója egy interjúban arról beszélt, hogy valójában csupán a multik korábbi helyzeti előnyének kiegyensúlyozásáról van szó. A napokban a rögzített árfolyamú végtörlesztés kapcsán olvashattunk olyan híreket, hogy ez a magyar bankokat juttatná előnyhöz a külföldiekkel szemben. A volt pénzügyminiszter a Heti Válasz címlapján azt mondta, hogy „nem lenne kár két-három bankért”, sőt ugyanott interjút olvashatunk az újonnan létrejövő Széchenyi Bank tulajdonosával, a kiterjedt jobboldali médiabirodalommal rendelkező Töröcskei Istvánnal is.

Mindezzel párhuzamosan a kormány több területen (egészségügy, energiapolitika) a szabadpiacot korlátozó intézkedésekkel, jóval erősebb állami szerepvállalást kiépítésén fáradozik. Ennek részben ideológiai, részben taktikai okai vannak: a 2008-as krízisből a Fidesz vezetői azt a következtetést szűrték le, hogy a liberális piacgazdaság nem képes elejét venni a pusztító pénzügyi válságoknak; másrészt az ugyanebben az évben tartott szociális népszavazás nagy tanulsága volt a párt számára, hogy a társadalom többsége a paternalista államban hisz az öngondoskodással szemben. A taktikai lépések között a MOL-részvények visszavásárlása a legszembetűnőbb példa, de a külföldi bankok „pénzszivattyúinak” leállítása és a hazaiak helyzetbe hozása is kapcsolható ide.

Ez a két folyamat együttesen alighanem egy paradigmaváltást jelent Magyarországon a gazdasági és politikai elit együttműködésének, vagy – kissé pejoratív kifejezéssel élve – összefonódásának történetében, de ugyanakkor sok hasonlóságot mutat a média világának előző, Fidesz-ciklusban történő átalakításával. Bár a politika és a gazdaság egymáshoz való viszonya idehaza a legkevésbé sem transzparens téma, annyi mindenesetre – ha máshonnan nem, hát a Wikileaks-iratokból – világos, hogy az eddigi status quo-ban mindkét nagy politikai erő saját gazdasági háttérrel rendelkezett. A viszonyrendszer pedig úgy alakult, hogy a politika igyekezett a gazdasági szereplők kedvében járni, önmaga hatalmának biztosítása érdekében.

A 2010-es politikai földcsuszamlás azonban ezen a téren is komoly fordulatot jelentett, az új struktúrában a politika a meghatározó szereplő: a kétharmados felhatalmazással bíró kormányzat olyan erős államot teremt, amely képes diktálni a piaci szereplőknek és ezáltal egy elsősorban tőle függő gazdasági hátországot alakít ki. A 1998 és 2002 között a Fidesz meghirdette a média baloldali túlsúlyának kiegyenlítését és létrehozta az elmúlt évtizedben saját – írott sajtót, televíziós csatornákat, internetes oldalakat magába foglaló – médiabirodalmát. Jelenleg hasonló folyamatok zajlanak a gazdaság egészében, ugyanakkor a cél már nemcsak a baloldalhoz kapcsolódó gazdasági elit megtörése, hanem politika és a gazdaság hazai viszonyainak teljes újratervezése.

Míg a kormánypártok szerint itt valójában csupán a hazai tulajdonú vállalatok helyzetbe hozásáról és az állam szerepének megerősítéséről van szó, ellenzéki pozícióból ez egy félelmetes jelenség, hiszen ők egy soha nem látott hatalomkoncentrációt megvalósulását vélik felfedezni. Az mindesetre nyilvánvaló, hogy ez a folyamat még korántsem zárult le, nagy volumenű átrendeződések és meglepő döntések tanúi leszünk még a következő években.

Elsőre jót derültem, amikor olvastam, hogy az IKEA egyik ausztráliai áruháza ideiglenes „férfimegőrzőt” alakított ki, ahol csocsóasztal, plazma tv és ingyen hot-dog fogadja a vásárlás iránt kevésbé érdeklődő férjet, barátot. Önfeledten nézelődő társaik – a biztonság kedvéért – kapnak egy csipogót, amelyik fél óra múlva jelez, nehogy „ott felejtsék” életük párját. Szinte látom lelki szemeim előtt, ahogy megszületett a gondolat, hogy mennyivel több úszógyertya, szerencsebambusz meg rongyszőnyeg kerül majd a kosarakba, ha a férfiak nem nyúzzák őket, hogy „menjünk már” meg „minek nekünk az?” A gyermekmegőrző mintáján alapuló ötlet azonban nem csupán infantilizálja a férfiakat, hanem tovább erősíti a hagyományos nemi sztereotípiákat, miszerint a nők az otthonteremtők. Miközben lépten-nyomon azt halljuk, hogy jobban be kell vonni a férfiakat a gyermeknevelésbe és a házimunkába, a bolt arra ösztönöz, hogy a nő egyedül hozza meg a döntéseket közös élet(ter)ükről. A köztudottan praktikus megoldásairól ismert üzlet elképzelése ezért vészjelzőként kell, hogy szolgáljon. Ahogy a gyereket sem lehet szögre akasztani, ha megunjuk, úgy a férfiak sem „lapra szerelhetők”! Míg a nők azért küzdenek, hogy áttörjék az üvegplafont és bejussanak az üzleti szféra és a politika legmagasabb pozícióiba, addig a férfiakat egyre inkább a leszakadástól és a társadalmi mellőzöttségtől kell félteni.

A nemi szerepekkel foglalkozó szakirodalom már régóta ír a „férfivilág végéről”, anélkül, hogy akár a politika, akár a közvélemény felfigyelne az intő jelekre. A „szingli” jelenség az egyik ilyen figyelmeztető jel. Az egyre sikeresebb nők egyre sikertelenebb férfiakkal szembesülnek, és ez mindkét nem számára hátrányos. A patriarchális világ azonban nem szűnt meg, csak a nők jobban képesek voltak alkalmazkodni napjaink változó világához, mint az erősebbik nem. Általánosságban elmondható, hogy magasabb képzettséggel rendelkeznek és a munkaerőpiac fejlődő iparágaiban helyezkednek el. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban a 2009-ben létrehozott White House Council on Women and Girls mintájára, egy hasonló bizottságot terveznek White House Council on Boys to Men, azaz a férfivá válás témája köré. A bizottság célja, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a fiúgyermekek komoly problémákkal szembesülnek az oktatás, a munka, a testi-lelki egészség terén. Ráadásul egyre többen nőnek fel apa nélkül, ami tovább rontja a helyzetüket. Ahhoz, hogy a férfiak sikeres tagjai lehessenek a társadalomnak, akikre továbbra is felnézhetnek a nők, a szülőket, az iskolákat és az egész intézményrendszert szembesíteni kell ezekkel a kihívásokkal.

A társadalom évszázadokon keresztül arra szocializálta a férfiakat, hogy az „igazi férfi” az, aki építi és védi a hazát. Erős, heroizált férfiképet gyártott. „Tűzoltó leszel s katona!” – írja a költő. Mára azonban gyökeresen megváltoztak az értékek. Egyszerű volna azt mondani, hogy jobban oda kell figyelni a gyerekekre, vagy több férfi tanár szükséges. A megoldás azonban jóval összetettebb, ugyanis elképzelhető, hogy alapjaiban kell újraértelmezni a férfi szerepet. Gondoljunk csak bele, vajon nem ugyanez történt-e az utóbbi ötven évben a nőkkel? A nők piacképes szakmát szereztek, és megtanulták, hogyan kell egyszerre gyereket nevelni és pénzt keresni. A férfiak éppen ellenkezőleg, egyre nehezebben kerülnek be a munka világába, és egyre nagyobb az esély, hogy kihullnak onnan, mert megszűnik az igény arra a területre. Ennek következtében, némi fáziskéséssel, éppen azt kell nekik is elsajátítani, hogy hogyan legyenek ők is „hétköznapi hősök”. Olyan férjek és apák, akik kiveszik a részüket a vásárlásból, a gyereknevelésből és az otthonteremtésből is, ami lényegében annak a titka, hogyan legyenek „nélkülözhetetlenek” a társadalom számára.

180 Ft-ban maximálná a kormány a svájci frank egyösszegű végtörlesztését. Nem teljesen új javaslat ez, mert a rendszerváltás után az OTP-tartozások emelkedését Kupa Mihály hasonlóképp oldotta meg. Azóta viszont már működő kapitalizmus lett, vagyis nem csak OTP van. A működéssel persze komoly gondok vannak, körbetartozás, túlköltekezés, felelőtlen hitelfelvétel stb. Valamit kellett már csinálni, ez világos, mert a hazai kapitalizmus rossz arcát mutatta, és jobban kiszolgáltatta a bankrendszer a svájci frank hiteleseket, mint külföldön. Külföldön – legalábbis ebben a vonatkozásban – jobb kapitalizmus működött, mint nálunk.

Az utóbbi időben halmozódtak is az érvek a „hibás termékről” (a svájci frank alapú hitelről beszéltek így), a bankok által kiszámított törlesztő részletek homályosságáról, a problémás ügyfelek kijátszásáról, a bedőlő adósok számának emelkedéséről stb. Ha igaza van a kritikusoknak, hogy a bankok felelőtlenül jártak el a frankalapú hitel tukmálással, és a kormány az emberek oldalára kíván állni a bankokkal szemben (ld. Orbán Viktor kommunikációját), nem világos miért nem fordult a kormány bírósághoz. A bíróság dolga és lehetősége, hogy magánjogi szerződésekben igazságot tegyen. Ráadásul, ha olyan ítélet születik, ami a frankhitelesek számára kedvező, az egyformán érvényes lehet a lakáshitelesektől kezdve az autóhiteleken keresztül egészen a kis termékek vásárlásáig. (Nem gondolnám ugyanis, hogy a lakásba anyagi haszon reményében befektetők különbek volnának, mint az autót szükségszerűen használó bajbajutottak.)

Felemlegette a miniszterelnök azt is, hogy a magyar kormány maga tesz rendet, és ezzel új irányt mutat a nemzetközi porondon. Nem biztos azonban, hogy ez új irány, lehet, hogy az oroszok már rég megmutatták a világnak miként ragadhatja a kormány erős kezűen a kezébe a gyeplőt a vadkapitalizmussal szemben. Ugyanakkor kevesen gondolják, hogy a putyini állam hatékonyabb volna, mint a svájci vagy a skandináv. Azaz kicsit tévútra lépünk, amikor a kérdést állam vagy kapitalizmus dimenzióba helyezzük, ugyanis lehet rossz ez is, az is. S ha már változtatunk a demokrácián mennyivel jobb volna, ha a hatékony kapitalizmusból a hatékony államba mennénk, és viszont, de valahogy nálunk pont a hatékonysággal van a baj.

Miért is volna hatékony egy olyan frankár meghatározás, amely épp azoknak a sorsát nem oldja meg, akik bajban vannak? Mert akik össze tudják kaparni egyszerre a pénzt, hogy kifizessék alacsonyabb árfolyamon a hátralékukat egy összegben, azok éppenséggel a havi törlesztést is meg tudják oldani. Azok viszont, akiknek ez gondot okoz, kénytelenek volnának forint alapú személyi kölcsönt felvenni, és azzal kiváltani a svájci frankot, csakhogy forintot meg olyan nagy kamatra kapnak, hogy ugyanott lennének. (Igaz, az árfolyamkockázattól megszabadulnának, de a fizetési problémáktól épp hogy nem.)

Azt sem gondolták végig, hogyha a jó adósok, tehát a fizetni tudók mind kilépnek, ám a vergődők benn maradnak, akkor miként is romlik le a bankok törlesztőinek az állománya, és ez milyen kockázati besorolás alá helyezi a hazai bankrendszert.

Számomra, szociológus számára különösképp nem tűnik végiggondoltnak a társadalomlélektani következmény, melynek során az emberek és a kormány tényleg egy oldalra kerül, a bankok pedig ellenségként jelennek meg. Ám ha a problémák érdemben nem oldódnak meg, a népharag alá a kormány tulajdonképp lovat ad. Miért jó az bárkinek is, ha a keserűség esetleg rombolásba csap át? S moderálja valaki ezt a vitát? Elmondhatják a bankok, hogy nekik mi okoz nehézséget? Mitől félnek, mekkorák a veszteségeik?

A kormányzóképes kormány még nem biztos, hogy jó döntéseket hoz pusztán azért, mert van ereje döntéseinek kikényszerítésére, és az állítólagos minisztériumi jogi problémákra történő figyelmeztetései sem biztos, hogy fölöslegesek. A közigazgatásban dolgozó szakértelem kihasználása ingyen volna, szemben a magán tanácsadói körökkel, akik kifizetése plusz költség az állam számára.

 
Hatásokat előzetesen modellezni, a döntések előtt a következményeket végiggondolni általában szükséges, időigényes ugyan, de kifizetődő hosszútávon. Csupa közhelyet mondunk, de csak azért, mert a jó állam működése közhelyes szabályokon nyugszik, semmi rendkívüli nincs benne. Közhelyes javaslat volt Róna Péteré, hogy jöjjön létre egy szakértői bizottság, mely feltárja a bankok extra profitjának összegét, ha keletkezett ilyen. S közhelyes dolog volna bírósági úton érvényt szerezni az embereknek. Ahogy történnek a dolgok, az nem közhelyes, de kockázatos, és felveti a bankok érdekeltségének problémáját is. Gondolok itt arra, hogy a bankok érdekeltek lehetnek abban, hogy egy rossz törvényt megvétózva utóbb hozzájussanak a pénzükhöz, mintha őket perelnék be (van rá pl.), és pénzüket és becsületüket is elveszítenék.