A kapitalizmus bemutatása a politika, a filmvilág és a gazdasági világválság tükrében csakis a rendszer nyerteseinek, illetve veszteseinek nézőpontjából lehetséges. Vajon mivé alakulhatott a vágyott kapitalizmus ábrázolása a XX. századtól napjainkig?

Kevés olyan szakasza van a magyar történelemnek, amelyről olyan infantilis kép rögzült a közvéleményben, mint a Rákóczi-szabadságharc. Ennek jele, hogy egy szélsőjobboldali portál a Kurucinfó nevet viseli, és ezzel kapcsolatban liberális meg baloldali publicisták nem mutatnak rá arra – restségből, kényelemből vagy saját rögzült előítéleteik okán –, hogy itt egy durva hamisításról, egy nagyon átlátszó manipulációról van szó. Mindez jellemzi azt a magyar világot, amelyben ma élünk.

Az elmúlt hetekben Európában és Magyarországon is újra a közbeszéd vezető témája lett a bevándorlás kérdése. A közéleti viták mellé, mögé azonban oda lehet helyezni a probléma művészi, filmes feldolgozásait is. Az európai filmgyártás azonban a számos kiváló példa (Fallal szemben - török, A gyűlölet - arab, Életrevalók – afrikai) ellenére még egyelőre gyerekcipőben jár a téma populáris feldolgozása terén Hollywooddal szemben. Persze mivel az Egyesült Államok népessége maga is a bevándorlás eredményeként jött létre, nem csoda, hogy jóval érzékenyebb a témára, illetve szívesebben nyúlnak ezekhez a kérdésekhez.

A bevándorlókkal, integrációval kapcsolatos viták egyébként is végigkísérik az amerikai közgondolkodás történetét, amely tükröződik a filmekben is. Nagyon leegyszerűsítve: az egyik álláspont az amerikai kultúrát a „népek olvasztótégelyeként” fogja fel, amelybe minden csoport hozzáadja, megjeleníti a saját kultúráját, értékeit. Az ellentábor hívei egy angolszász-protestáns (WASP) „magkultúra” erejét hangsúlyozzák, amelyhez a bevándorlók generációk alatt lassan hozzáidomulnak. Ennek a gondolatnak a legrészletesebb kifejtését Samuel Huntington: Kik vagyunk mi? c. könyvében találjuk, a szerző itt még továbbmegy: szerinte az 1965 utáni hispán-mexikói bevándorlás teljesen új minőséget jelent az amerikai bevándorlás történetében. Addig ugyanis az újonnan érkezők a távolság és a kommunikációs nehézségek miatt fokozatosan elveszítették kapcsolatukat az Óhazával, ráadásul egy olyan kulturális közegben találták magukat, ahol csak a nyelv megtanulásával, az értékrendszer fokozatos átvételével lehetett érvényesülni. Ennek következtében aztán a második-, harmadik generáció már egyre inkább a már emlegetett WASP identitással azonosult. Huntington szerint azonban az utóbbi évtizedekben a déli szomszédból érkezők megőrzik nyelvüket, az otthon maradottakkal fenntartják az élénk kapcsolatokat, ráadásul a liberális állam lehetővé teszi számukra, hogy az angol helyett anyanyelvüket használják.

A mozi világában remekül tetten érhetők ezek a problémák, a filmek szinte kivétel nélkül a WASP identitás és a más országokból, kulturális közegből érkezők konfliktusait ragadják meg, még akkor is, ha nagyon gyakran nem ez a problémakör áll a cselekmény középpontjában. Nagy kérdés persze, hogy a kisebbségek sajátos szubkultúráját bemutató ábrázolások mennyiben feleltek meg a valóságnak, illetve mennyiben segítették, vagy gátolták a velük szembeni előítéletek kialakulását, vagy éppen megszüntetését.

Hollywood egyik kedvenc témája az egyes kisebbségekhez kapcsolódó szervezett bűnözés, se szeri se száma az ilyen filmeknek. A teljesség igénye nélkül (olasz: Nagymenők, Fedőneve: Donnie Brasco, Casino, Bronxi mese; spanyol-hispán: Carlito útja, Sebhelyesarcú, ír: A tégla, zsidó: Volt egyszer egy Amerika).

Természetesen nemcsak a bevándorló szubkultúrák bűnözése a téma, Clint Eastwood „republikánus multikulti” meséje a Gran Torino egy teljesen sajátos vietnámi népcsoport életét ismerteti meg velünk, a fiatal hmong fiú és az idős „igazi amerikai” Walt Kowalsky barátsága révén, aki egyébként maga is lengyel bevándorlók leszármazottja. A filmben a bandaháború is megjelenik, de a hangsúly korántsem ezen van, hanem a becsületen és a barátságon, ami az életkori és kulturális különbségek ellenére összeköt két embert.

Rendkívül érdekes hátteret fest Michael Cimino háborús drámájának a Szarvasvadásznak, hogy hősei az Egyesült Államokban élő orosz kisebbség tagjai közül kerülnek ki, paradox módon oroszként harcolnak, halnak meg, vagy szereznek begyógyíthatatlan testi-lelki sebeket a vietnámi háborúban Amerika oldalán.

Mélységesen pesszimista álláspontot fogalmaz meg a mexikói bevándorlásról és szubkultúrák közötti párbeszéd lehetetlenségéről a Bábel című film USA-ban/Mexikóban játszódó fejezete, ahol nem is lehetne nagyobb kulturális szakadék a mexikói dajka és a rábízott középosztályos angolszász amerikai gyerekek között. Ugyanezt problémát boncolgatja Patricia Riggen Ugyanaz a Hold című filmje is.

Külön kategóriát alkotnak a feketékről, feketéknek szóló filmek, azonban az ezek nagyon sok szempontból kivételt jelentenek, hiszen nem klasszikus bevándorlásról beszélünk, az Óhazából hozott nyelv, szokások, hagyományok csak nyomokban élnek tovább. Ezek sokkal inkább egy másik nagy tematikát, a rabszolgaságról szóló filmek csoportját alkotják.

Az USA-ban élő nemzetiségi bűnözéshez köthető legjobb film azonban kétségkívül a Keresztapa, amely az olasz bevándorlók életének, erkölcsi-kulturális világának, hagyományainak valóságos tablóját adja, valamint amellett, egy rendkívül érdekfeszítő bűnügyi film és családregény az egymást követő generációk fokozatos beolvadásának a története is. Már rögtön a nyitójelenetben az amerikai igazságszolgáltatásban csalódott koporsókészítő Don Vito-t kéri meg, hogy „tegyen igazságot”, mert úgy érzi, hogy az állami törvénykezés gyökeresen szembemegy a saját belső erkölcsi értékeivel. (A helyzet kísértetiesen emlékeztet arra a nagy vihart kavaró esetre, amikor néhány éve napvilágot látott, hogy az Egyesült Királyságban egyes iszlám többségű városrészekben a helyi muszlim közösségek bevezetnék a sária alapú törvénykezést.)

Az egész filmet át-átszövi a New Yorkban élő olasz (és elsősorban szicíliai) kisebbség sajátos életének, szokásainak bemutatása, megtudjuk, hogyan ünnepelnek (esküvők, keresztelők, karácsonyok), mit gondolnak a nemi szerepekről („Az a férfi, aki nem gondoskodik a családjáról, nem is igazi férfi.” „Egy férfi sosem lehet önfeledt, csak a nők és a gyerekek”), az erkölcsről, a többségi társadalomról, a kábítószerekről stb., stb. A film nagyszerűségét az is adja, hogy elképesztően hitelesen festi meg ezt a képet, élénk, élő hátteret adva az eseményeknek.  A hitelesség nagymértékben annak köszönhető, hogy a film alapjául szolgáló regény írója, Mario Puzo maga is ebben a közegben nőtt fel, illetve a mozi elkészítésében nagyon sok olasz származású alkotó vett részt Coppolától Al Pacinoig. A Keresztapa azonban családi fejlődéstörténet is, három generáció integrálódásának története.  A második részben egy külön történetszál vezet vissza minket 20. század kezdetére, amikor Vito – épp egy leszámolás miatt – Szicíliából Amerikába menekül. A kisfiú annyira sem beszél angolul, hogy a nevét elmondja, véletlenül lesz Corleone, amely valójában a szülővárosa. A fiatal Vito egy teljesen zárt szubkultúrában nő fel, Little Italy-ban mindenki olaszul beszél, az olasz szokásoknak megfelelően él. Az elsőgenerációs bevándorlóknak eszük ágában sincs beolvadni, ők az Olaszországban félbehagyott életüket akarják folytatni az Újvilágban is. Idős korában azonban Vito, felismeri, hogy a beilleszkedés az egyetlen lehetséges út: Michael fiából eredetileg kormányzót akar faragni, azt szeretné, hogy a többségi társadalom normái alapján legyen megbecsült ember. Ez azonban a második generációnak még elérhetetlen marad, csupán a harmadik számára lehetséges, hogy elszakadjon az olasz-bűnöző szubkultúrától, Vito unokája a trilógia végén operaénekesként jelenik meg.

Az első- és a második rész már emlegetett nyitójelenetei is igen plasztikusan érzékeltetik a generációk közötti különbségeket. Az első rész elején a Don ősi szicíliai szokásnak megfelelően jár el, amikor teljesíti a hozzá fordulók kívánságait, a zenekar jórészt hagyományos olasz zenéket játszik, a párbeszédek nagy része olaszul zajlik. A második epizódban Coppola az idős, valószínűleg elsőgenerációs maffiafőnök Frank Pentangeli szájába adva mondja el, hogyan változnak meg a hagyományos olasz ünnepek amerikai hatásra, az öreg az igazi itáliai ételeket, zenét hiányolja a legfiatalabb Corleone elsőáldozó ünnepségéről.

Coppola zseniálisan érzékelteti, hogy a hagyományos szicíliai erkölcs a modernitásban fenntarthatatlan, illetve olyan szörnyű hatalmi gépezetet hoz létre, amely végsősoron tönkreteszi magát a család intézményét is. Vito az első részben saját „királyságában”, mint egy „jó király” jelenik meg (a rendezőt sokan támadták is amiatt, hogy romanticizálta a gengsztereket). Marlon Brando egészen kiváló alakításában kelti életre a saját erkölcsi rendszerében feddhetetlen, karizmatikus keresztapa figuráját. Az utód Michael számára azonban a vérbosszú következetes alkalmazása saját morális megsemmisüléséhez vezet, először sógorát, majd tulajdon testvérét végezteti ki.

Az amerikai mozi tehát szívesen nyúl a bevándorlás, a kisebbségi csoportok sajátos életének, integrálódási problémájának kérdéseihez. Hozzáadnak-e valamit a bevándorlók a befogadó ország kultúrájához? Létezhet-e párbeszéd az eltérő identitású csoportok között? Mekkora problémát jelent a kisebbséghez kapcsolódó bűnözés? Hogyan lehet sikeres az integráció, egyáltalán cél kell-e, hogy legyen? Ráadásul nem nehezen emészthető művészfilmekről van szó, hanem mindenki számára szórakoztató alkotásokról, érdemes tehát újranézni őket, talán szolgálnak némi tanulsággal az európai bevándorlás aktuális problémáival kapcsolatban is.

Jeskó József

Manapság a filmsorozatok reneszánszukat élik, a filmes karrier tendenciája jelentősen megváltozott, főleg a tengeren túl. Amíg évtizedekkel ezelőtt az minősült előrelépésnek, ha egy sorozatszínész a mozivásznon is meg tudta mutatni magát, manapság már a sorozatok világa kínálja a kiugrási lehetőséget. Ezen belül a drámai sorozatokban van az igazi potencia, melyekre óriási összegeket költenek, mind a kivitelezésre, mind a sorozatokban szereplő színészekre. E tekintetében nem elhanyagolható a szappanopera, a telenovella vagy a szituációs komédiák műfaja sem: számos példát s rekordot lehet említeni a javadalmazás, a nézettségi vagy az epizódszámok tükrében. Politika a filmvásznon sorozat legújabb írása!

A westernfilm tulajdonképpen nem más, mint egy amerikai „népmese” és mítosz: a Jó és a Rossz örök küzdelmét ábrázolja, romantikus díszletek (préri, kaktuszos sivatag, hegyek) között, és ahogyan az a mesék világában lenni szokott, a Jó győzedelmeskedik, megvédi a gyengéket, és helyreállítja a Törvény uralmát. Politika a filmvásznon sorozatunk legújabb írása!

A társadalomban létező törésvonalak mentén kialakult ellentéteket, a kisebbség és többség közötti konfliktusokat vagy a közösségeket érintő sokk helyzeteket számos zsánerfilm igyekezett sajátnyelvezetén keresztül bemutatni. Az egyedüli orvoslatként mindig az a konszenzus születik meg, hogy a társadalom erősítse meg belső kohézióját. De vajon mi az a sokk, ami generálhatja egy közösség összetartozás erejét? Mik azok a zsigeri félelmek, amelyekre hatni akarnak a filmek készítői?

A polgárpukkasztó, abszurd, trágár és meghökkentő stílusáról ismert South Park korántsem mentes az amerikai vagy a világpolitikai élet áthallásaitól. Hogyan lehet egy sorozat egyszerre szórakoztató és tanulságos görbe tükör a 90-es évektől napjainkig az amerikai társadalomról? Sorozatunk újabb részében a South Park konzervatívok felemelkedéséről és bukásáról olvashat!