Kevés olyan szakasza van a magyar történelemnek, amelyről olyan infantilis kép rögzült a közvéleményben, mint a Rákóczi-szabadságharc. Ennek jele, hogy egy szélsőjobboldali portál a Kurucinfó nevet viseli, és ezzel kapcsolatban liberális meg baloldali publicisták nem mutatnak rá arra – restségből, kényelemből vagy saját rögzült előítéleteik okán –, hogy itt egy durva hamisításról, egy nagyon átlátszó manipulációról van szó. Mindez jellemzi azt a magyar világot, amelyben ma élünk.
Holott a 20. század eleji progresszív értelmiség körében a „kurucosság” egyet jelentett a következetes, dacos ellenzéki magatartással, a megalkuvás nélküli demokratizmussal. Elegendő csak Ady Endre kuruc verseire gondolni (A harcunkat megharcoltuk, Esze Tamás komája, Bujdosó kuruc rigmusa), vagy arra, hogy Jászi Oszkárra (ld. balra), a polgári radikalizmus csaknem elfeledett gondolkodójára nagy hatást gyakorolt szülőföldje, Szatmár megye levegője; ti. a vegyesen magyar és román lakosságú Szatmár egyike volt a kuruc mozgalom bázisának – és ennek megfelelően az itteni kurucok között egyaránt voltak magyar és román származású szegénylegények, elégedetlen kisnemesek, földfutóvá lett jobbágyok, prédikátorok, elbocsátott katonák is. Amikor 1909-ben először került az olvasók kezébe a Nyugat, a címlapon Beck Ö. Fülöp szobrász és éremművész Mikes Kelemen-plakettje szimbolizálta a szépirodalom öncélúságát.
Másrészt Ady és Jászi nemzedéke észrevette, hogy a kuruc zászlót véres kardként éppen az a függetlenségi ellenzéki irányzat hordozza, amelynek a századfordulón mindinkább kiüresedő Habsburg-ellenessége és közjogi ellenzékisége hangzatos jelszó-magyarkodásba és sovinizmusba fulladt, valamint egyre inkább egy avítt konzervativizmus felé tolódott el. Ennek az irányzatnak volt házi történésze Thaly Kálmán történetíró (ld. jobbra), aki sokat tett a kuruc kor forrásainak kiadásáért, sőt maga is írt kuruc verseket, eredetinek feltüntetve azokat (ez az eljárás nem egyedi a romantikus történetírásban, elegendő James Macpherson skót költő Ossian álnéven írtkölteményére utalni, amelyik a dicső kelta ősidőkből vette tárgyát – az Ossian-kultusz egy egész nemzedékre hatott Európában, így Magyarországon is). A kuruc kor avítt ábrázolását, amelynek mindmáig nyomát találjuk a filmekben – bús, könnyfakasztó tárogatózene, gáncs nélküli vitézek, csillogó párducbőr kacagányok és sastollak, Krasznahorka büszke vára –, hajlamosak Thaly szemére vetni. Pedig ez a kuruc ábrázolás nagyrészt egy politikai szükségszerűségből született meg, és a tehetetlenség kompenzálását szolgálta.
Az 1905. évi válság, a darabontkormány és a közjogi ellenzék küzdelme felizzította az országban a „kurucos” hangulatot, amelyet az ellenzéki Függetlenségi Párt meglovagolt. Ennek egyik megnyilvánulása volt, hogy 1906-ban hazahozták Törökországból Zrínyi Ilona, fia, II. Rákóczi Ferenc, második férje, Rákóczinak mostohaapja, Thököly Imre, Rákóczi udvari főkapitánya, Vay Ádám, gróf Bercsényi Miklós, Bercsényi felesége, a gyönyörű Csáky Krisztina, gróf Esterházy Antal generálisok és Sibrik Miklós ezredes kapitány hamvait. A nemzeti koalíció kormánya ezt saját érdemének tudta be, holott a törökországi emigránsok hamvainak hazahozatalát még Tisza István kormánya kezdeményezte. Azt elfelejtették az újratemetés szervezői közölni, hogy Ferenc József engedélye nélkül a Habsburg-ellenes harcot vezető Thököly, Rákóczi és Zrínyi Ilona hamvai nem kerülhettek volna hazai földbe, a kassai Szent Erzsébet-dómba. Ady Endre így méltatlankodott ebből a hazafias alkalomból: „Még a hőseinket is kisajátítják. Rákóczi koporsóját, ők, akik Rákóczit becsapták és elárulták, úgy körülállották, hogy mi nem férkőzhettünk hozzá.”
Íme, a korabeli magyar valóság: egyik oldalon Habsburg-ellenes szabadsághősök hamvainak császári és királyi engedéllyel történő hazaszállítása, másik oldalon a hazafias emlékezésből magát kitessékeltnek érző, a kurucság hagyományát dacos magyarsággal vállaló demokrata költő dohogása. Az pedig csak hab a tortán, hogy ekkor, a magyar sovinizmus diadalútjának csúcsán, amikor komoly emberek a húsz- és harmincmilliós Magyarországról szőttek lázas álmokat, a nagy alkalomra elküldtek egy valódi kuruc lobogót, amelyet egy román család ereklyeként őrzött a parasztkunyhó sarkában. A kis zászló két évszázadig várta összetekerve, hogy ismét büszkén lengedezzen a szélben, és megfakult aranybetűivel hirdesse az égen: „Cum deo pro patria et libertate” – Istennel a hazáért és szabadságért.
A századforduló óta a kurucosság fogalmának értelmezése ezen a két nyomvonalon halad. A haladás hívei, a Nyugat körül tömörülő újítók, valamint demokrata ellenzék a kurucok mozgalmakban az ezer éven át elnyomott nép, mindenekelőtt a parasztság és a protestáns bocskoros nemesség minden keserűségének kifakadását látták, míg a konzervatívabb értelmezésben a magyar nemzet bukásában is hősies, Európa által (mint annyiszor!) magára hagyott önvédelmi küzdelmet méltatták.
Az előbbi álláspont nem vette figyelembe Thököly és Rákóczi mozgalmának rendi jellegét, és a fő- meg vagyonos köznemesi vezetők leértékelése, valós motivációik elhallgatása vagy meghamisítása, a paraszti származású hősök kreálása, egy anakronisztikus demokrata program vizionálása („a népre támaszkodó Rákóczi”, a kommunista történetpolitika sablonja szerint) torz mesévé változtatták a kuruc mozgalom történetét. Nem beszélve arról, hogy a „labanc” Pálffy János gróftól évtizedekig megtagadták a méltányos értékelést, holott nem kevésbé volt jó hazafi, mint az ellentábor tagjai, Rákóczi vagy Bercsényi. És persze Pálffy katonái között ugyanúgy harcoltak magyar nemzetiségűek (is), például a híres kék egyenruhás jászkun huszárok, akik majd a későbbi háborúkban beszáguldják fél Európát, ahogyan a Pro patria zászlaja alatt szlovákok, románok, ruszinok, németek és cigányok (is) küzdöttek.
A másik oldalon nem értették meg a kuruc mozgalmak nemzetközi politikai beágyazottságát: a Rákóczi-szabadságharc párhuzamosan zajlott az aktuális Habsburg-Bourbon erőpróbával, a spanyol örökösödési háborúval, és Rákóczi maga is nagy – mint utóbb kiderült, túlzó – reményeket fűzött XIV. Lajos pénzügyi, diplomáciai és nemzetközi politikai támogatásához. Ami nekünk szabadságharc, az Versailles-ból csupán a spanyol örökösödési háború mellékhadszíntere volt.
A kuruckorban játszódó filmek egy része Jókai- és Mikszáth-adaptáció (A lőcsei fehér asszony, A nagyenyedi két fűzfa, A fekete város). Ezek a művek a Rákóczi-szabadságharc egy-egy helyi vonatkozásáról, szereplőjéről szólnak. Általában jellemző rájuk, hogy a kurucok és labancok ábrázolása se nem fehér, se nem fekete. Az ábrázolás súlypontja a környezeten, a társadalmi viszonyokon van, és nem a harcon, a hadműveleteken. Görgei Pál alispán és Lőcse város magánháborúja, vagy Nagyenyed diákságának harca a haramiává züllött kuruc és labanc szabadcsapatok ellen semmilyen formában nem befolyásolják a szabadságharc kimenetelét.
A két világháború között a kuruc hős archeotípusa – a Jókain és Mikszáthon nevelkedett polgári közönség konzervatív közízlését kiszolgálva – a díszmagyarba öltözött, sastollal díszes vörös süveges, párducbőr kacagányos, lovagias nemes volt. 1945 után ezt a képet felváltotta a „honvédő paraszt” figurája, aki – ellentétben a pamlagon pipázó, kártyázó nemessel – bátran és önérdek nélkül harcol a hazáért. Jellemes, vitéz, bátor, önfeláldozó, és mindemellett hősszerelmes. Továbbá van benne egy csipetnyi a rablómesék gáláns hőséből meg a flamand csínytevő Thyl Ulenspiegelből: megleckézteti a gőgös császári zsoldosokat és tiszteket, az áruló főurakat, de meglepően udvarias a nőkkel szemben, és fegyvertelen emberrel szemben akkor sem alkalmaz fölösleges erőszakot, ha az illető történetesen az ellenséghez tartozik.
Minimális külső segítséggel, afféle James Bondként, csodálatosnál csodálatosabb haditetteket visz véghez: megszerzi az ellenség haditervét, mint Eke Máté (A Tenkes kapitánya), elfogja a császári hadak fővezérét, akivel egyébként udvariasan bánik, mint Bornemissza János (Rákóczi hadnagya), furfanggal beveszi Érsekújvárat, és elfogja a labanc Koháry grófot, mint Csínom Palkó és Csínom Jankó (Csínom Palkó).
A filmekben az ellentáborban helyezkednek el a császári zsoldosok, akiket rendszerint gőgösnek, erőszakosnak sokszor gyávának és ostobának ábrázolnak, a labanc érzelmű főurak és kisebb rangú nemesek, valamint a kuruc táborban az árulók, illetve a kétkedők, a habozók (a Rákóczi hadnagyában egy Suhajda nevű paraszt is ebbe a negatív táborba tartozik; ő képviseli azt, aki haszonért, pénzért mindenre kapható. Tekintve, hogy a film 1953-ban készült, nem alaptalan a feltételezés, hogy benne a ravaszkodó, külső és belső elnyomókkal sajátjai ellen szövetkező „kulák” elődjét vélték megjeleníteni).
Az 1954-ben bemutatott Rákóczi hadnagya Barabás Tibor regényéből készült, és egy valóban élt hőst, Bornemissza Jánost állította a középpontba (őt a nemrégen elhunyt Bitskey Tibor játszotta). Ellentétben a többi filmmel, ebben az esetben nem kellett megerőszakolni a történelmet. Bornemissza valóban csallóközi jobbágysorból származott, és eszével, vitézségével strázsamester, majd hadnagy lett. Nevéhez fűződik a Rákóczi-szabadságharc egyik nevezetes – valóban kalandfilmbe illő – haditette. 1708-ban a Csallóközben kicsiny csapatával Bornemissza hírszerző portyán behatolt az ellenséges vonalak mögé, és olyan szerencséje volt, hogy elfogta a császári sereg főparancsnokát, Maximilian Adam von Starhemberg grófot. A tábornokkal együtt kézre került a császári sereg hadipénztára is. Bottyán János generális megjutalmazta a csapatot, és asztalához ültette Bornemisszát és társait. Később, már a szabadságharc után a nem mindennapi vendégséget Starhemberg viszonozta Bécsben. A fehér asztalnál a gróf és Bornemissza kedélyesen elbeszélgettek. Távozáskor a magyar vitéz egy zacskó aranyat kapott a grófnétól, jutalmul, hogy férjének még egy parókaszála sem görbült.
Az 1950-es, 1960-as években még a fenti sematikus tendenciák domináltak. Az 1960-as évek végétől, az 70-es évektől kezdve, ahogyan a történettudományban is a differenciált megítélés vette át a korábbi sematizmus helyét, a szabadságharcos mitológia is változott. 1956 után politikailag kényes, kerülendő témává vált a nemzeti függetlenségi kérdés. Az 56-os forradalom és szabadságharc leverését követően nem volt többé kívánatos a Rákóczi-Kossuth-Petőfi hármas tisztelete. A korábbi optimizmus és heroizmus eltűnt a történelmi filmekből, a helyüket átvette a hatalom és a túlélés módját kereső kisember viszonyának, valamint az egyén és tömeg ellentétének örök témája.
Ennek az újfajta szemléletnek a terméke az 1979-ben Rózsa János által készített A trombitás című film, amelyik pályázhatna a magyar filmművészet legrealistább történelmi filmje címre, ha lenne értelme a „leg”-eknek. Más a hangulata, mint az 50-es és kora 60-as évek filmjeinek, atmoszférája lecsupaszítottabb, kegyetlenebb. Ennek a filmnek a kurucábrázolása nem csak a századforduló Thaly Kálmán-féle avítt díszmagyaros szemléletétől, hanem az 50-es évek hamis pátoszától is távol áll.
Az alkotók a cselekményt a Thököly-felkelés utáni időkbe helyezték, amikor még tömegesen bujdostak a „kuruc király”, Thököly katonái, de még nem robbant ki az újabb szabadságmozgalom, amelyet hegyaljai felkelés (1697) néven tart számon a történelem. A film tehát az 1690-es években játszódik. Azzal, hogy a cselekményt a két szabadságmozgalom közötti évtizedbe helyezték, az alkotók megfosztották a kuruc mozgalmat minden dicsőségtől.
Thököly katonái nem sastollas, díszes mentét viselő hősök, hanem rongyos, haramiává züllött lúzerek, akik rabolnak, erőszakot követnek el a parasztlányokon, mindeközben pedig a régi dicsőség morzsáin tengődnek. Várják vissza a „kuruc királyt”, de ők maguk nem cselekvő szereplők, legfeljebb annyiban, hogy utasokat rabolnak ki, parasztokat fosztogatnak és erőszakoskodnak. Valószínűleg közelebb álltak a valódi, hús-vér kurucokhoz, mint a Tenkes kapitánya kicsit népszínmű-ízű szegénylegénye, Buga Jakab.
A három haramia magához veszi az árva fiút, aki kuruc nótákat fúj nekik a tárogatóján. Trombitás – így nevezik a fiút – többször is csalódik megmentőiben. Amikor azok megerőszakolnak a szeme láttára nőket, majd pedig amikor megölik egy kuruc társukat, az árva fiú ellenük fordul. Trombitás csalódva a hajdúk kezére adja őket. Trombitás alapvetően félreérti a helyzetet. Ő azt hiszi, rablókat adott a hatóság kezére, a hajdútiszt viszont nem rablókként, hanem kurucokként üldözi őket. „Írmagját is kiirtjuk a kurucoknak”- mondja a meglepett fiúnak.
Elfogásukkor a haramia-kurucok azt ordítják: „Visszatér a kuruc király! Bosszút áll értünk! Megbosszul minket a kuruc király!” Ez a visszatérő vesszőparipájuk. Ám maguk is tudják, hogy erre soha nem kerülhet sor. Végül a zárójelenetben kegyetlenül megkínozzák és kivégzik a két kuruc veteránt, szájtáti, nevető magyar nézősereg szeme láttára. A kivégzés szemlélői nem értik, hogy a két haramia alapvetően nem az ő ellenségük, hanem a németé és a labancé, az ő szemükben közönséges rablók. Harmadik társukat korábban egy hajdú agyonlőtte, mert nem hagyta abba a kuruc nóta éneklését.
Akik a filmet politikus szemmel nézték, azok – korántsem erőszakolt – párhuzamot vonhattak az 56-os forradalom után a rendszerbíráló értelmiséggel. A nem éppen vidám tanulság: meg kell alkudni, nincs lehetőség a tényleges harcra, a lázadásra, mert minden ilyen próbálkozás kudarchoz, az emberi értékek elvesztéséhez vezet. A tömeg nem a lázadók, hanem a rendszer mellett áll, és nem lát mást a lázadókban, mint a békét fenyegető bajkeverőket – ahogyan a passzív, tengő-lengő kurucok valóban csak békebontó haramiák lehetnek az új világban, amelynek – egyelőre – nem kellenek. A három haramia a parasztokat fosztogatja, holott nem az ő ellenségük, hanem a hatalomé. De a hatalom elleni lázadás nem működik. A szomorú konklúzió: ha nem akarunk elszakadni a tömegtől, akkor a megalkuvás az egyetlen út. Bár az ilyen értelmezés alól a rendező hagy kiskaput: az erdőbe menekülő Trombitást nem találja el a hajdú pisztolygolyója, és nyitva marad a kérdés, megtalálja-e az igazi kurucokat, akikhez csatlakozhat.
Paár Ádám
