Magyarországon mintha csakis a korrupció szemüvegén keresztül lennénk képesek vizsgálni a barátságot a politikában. Lehet, hogy mégis ez a politika alapja? Lakatos Júlia blogbejegyzése. 

Nemrégiben tartottuk az IDEA intézettel szervezett új közös könyves sorozatunk első rendezvényét, amelyben a Boston Politics című vaskos kötetről beszéltünk. Az Orbán-modell bibliájaként is jellemzett könyv részletessége miatt több beszélgetésre is elegendő témával szolgál, éppen ezért érdemes írásban is foglalkozni az est folyamán felmerült kérdéssel, mégpedig a barátok szerepéről a politikában.

Az 1989-ben megjelent könyv szerzője, Tilo Schabert, végigkalauzolja olvasóját Boston város polgármesterének 1968-as felemelkedésétől 1984-es leköszönéséig. Ez idő alatt Kevin White egy úgynevezett autokratikus rendszert hozott létre, amelynek célja a polgármester hatalmának megőrzése volt. Ezt Schabert a kreatív hatalomgyakorlás művészeteként írja le. A rendszert egy szövevényes és szándékosan átláthatatlan szervezeti struktúra jellemezte, amit rendre átalakítottak White érdekei és szándékai szerint, mindig az éppen adódó problémára reagálva. Ez a rendszer nem jöhetett volna létre barátok nélkül, és a rendszer lényegévé az új “barátok” szerzése vált. Az, hogy lehetőleg minél több embert érdekeltté tegyenek a párt sikerében, ezáltal White hatalmának fenntartásában. A barátok erőinek egyesítéséből származó hatalom ugyanis arra használható, hogy még több hatalomra tegyen szert az adott politikus.

A baráti kapcsolatok, és még inkább az informális hálózatok Magyarországon azonban inkább negatív színben tűnnek fel, haveri körként, vagy baráti oligarchákként emlegetve, amely mindig valahogy a korrupció melegágyát képezi. Miközben ezek a vádak idővel Kevin White barátokra épülő rendszerét sem kerülték el, White és Tilo Schabert szerint a barátság elengedhetetlen a politikában. Idehaza mégis mintha nemkívánatos lenne, mintha mindig csak a politikai ellenfeleknek volna klientúrája. Vajon miért lehet ez a szemléletbeli különbség?

Schabert úgy vélte, hogy a modern politikaelmélet elfogult azzal a nézettel szemben, hogy az emberi tényező is szerepet játszik a társadalom politikai életének alakításában. Holott White példája arra mutat rá (természetesen amerikai közegben), hogy politikai sikere annak volt köszönhető, hogy a közvetlen közege hitt abban, hogy White alkalmas vezető lenne a város élére, és személyesen is tett azért, hogy másokat is meggyőzzön erről. Ezt utána egy kifinomult rendszerré fejlesztették, hogy fenntartsák hatalmát. Mindez létrehozta a “hatalom valutáját”, azaz a kölcsönös szívességek rendszerét, amely Schabert szerint ugyan egyszerre volt a csere közege és a korlátozások struktúrája, mégis egy ki nem mondott erkölcsiséggel rendelkezett. A hatalom megőrzését szolgálta, azonban aki visszaélt volna vele, azonnal számkivetetté vált volna, hiszen tevékenysége ártott volna a közös célnak, annak, hogy a polgármester megőrizze a hatalmát.

Habár ellenfelei autokratának nevezték, Schabert szerint White nem volt megalomániás, sem despota. Pusztán rájött arra, hogy a hatalom koncentrációja a politikai kreativitás szolgálatába állítható. A hatalom koncentrációja, személyes kultuszának kiépítése a hatalom pluralitását eredményezte. White mindenkit megtanított abban hinni, hogy miden döntést ő hozott meg személyesen, ami nyilvávaló lehetetlenség. Idővel az általa felépített, személyre szabott, barátok által mozgatott szervezet hozta meg a döntések jelentős részét. Túlnőtt rajta a szerep, és a polgármester személye a hivatal jelképévé vált. Aki a polgármesteri hivatallal kapcsolatba került, úgy érezte, maga a polgármester intézkedik, vagy dönt ügyében. Ellentmondásos jellege ellenére a rendszer sokáig sikeresen működött. Tulajdonképpen addig, ameddig Kevin White érdekelt volt a rendszer működtetésében. Amikor úgy érezte, elég volt, a rendszer megszűnt létezni, hiszen személye köré épült fel.

Mit tanácsol ennek tudatában Schabert, azon politikai erőknek, akik egy ilyen kirobbanthatatlannak tűnő rendszerrel találják szembe magukat?

Lakatos Júlia