Se szeri, se száma az olyan, többségében nyugati filmeknek, könyveknek, amelyek valamilyen fikciós, alternatív történelmet írnak le. Vajon Magyarországon lehetséges volna ilyen? Lakatos Júlia blogbejegyzése.

Érdekes sorozata van a The Atlantic című amerikai magazinnak, amelyben péntekenként összegyűjtik azon új könyvekről szóló ismertetőiket, írásaikat, amelyekről úgy vélik tematikailag összeillenek. Az e heti tematikus összeállítás olyan szépirodalmi szerzőket hozott össze, amelyek a történelmi eseményeket egy új szemszögből, vagy elképzelt narratíva mentén közelítették meg. Márpedig a lehetőségek erre végtelenek. Hogy csak a lap által bemutatott példákból szemezgessek, vannak szerzők, akik ily módon értelmezik újra híres emberek életét, mások olyan emberek szemszögéből mutatnak be múltbéli eseményeket, akiket a maguk korábban elnémított a társadalom. Megint mások a fikció eszközeivel élve nyúlnak vissza a történelmi traumákhoz, például az a könyv, amely elképzeli milyen lett volna, ha John F. Kennedy, túlélve az őt érő gyilkossági kísérletet, egy harmadik elnöki ciklust szolgálva a vietnámi háborúban megsérült katonák mentális egészségét javító programot indít, amely a traumák elbeszélésével képes megszüntetni azokat.

Az összeállítás azzal ér véget, hogy akár író az ember, akár nem, sokunknak jót tenne, ha időnként kedvezőbb történelmi kimeneteleket, jobb életet képzelnénk magunk elé. Miközben az ötlet nagyon tetszik, mindez elgondolkodtató egy olyan társadalomból nézve, ahol még a történészek esetében is állandó harc dúl a tekintetben, hogy mi is történt “valójában” a múltban. Gondoljunk csak bele milyen éles kritikákat kapott a Besúgó című sorozat, amiért nem “hiteles”, azaz korhű, miközben a sorozat nem akart több lenni, mint egy beszélgetésindító fikció, amelynek nem volt célja a témában elmaradt filmeket pótolni.

Paár Ádám kollégám már foglalkozott a történelem egy lehetséges alternatív változatát elmesélő filmekkel, itt és itt, azonban legtöbb példája külföldi produkció (pl. Becstelen brigantyk, Vadiúj vadnyugat). Mindez felveti a kérdést, ahol a balsors, mint nemzeti jellemző az ország himnuszában is megjelenik, hogyan is képzelhetne valaki pozitív történelmi alternatívát? Talán Magyarországon nem is lehet. Elvégre a kormánypárti nemzet-és történelemértelmezéssel szembeni egyik leggyakoribb kritika, hogy újraírják, megmásítják a történelmet, már csak azért is, mert úgy vélik, hogy történelemképünk hibás, nem csak maradi, mintakövető ország voltunk mindig, voltak mintaformáló, dicsőséges időszakok is. Hogyan lehetne alternatív történelmet írni, akár szépirodalmi eszközökkel egy ilyen országban?

Lehet, talán csak negatív alternatívákat tudnánk? Amennyiben ugyanis azt képzelnénk el mi történt volna, ha az évszázadok során Magyarország a történelem győztes oldalán állt volna, túl sok ellenérzést keltene. Mintha el akarnánk tagadni a múltat. Talán csak úgy lehetne, ha a történetek arra fókuszálnának, mi lett volna, ha a pozitív dolgok nem úgy alakulnak ahogy. Nyomasztó disztópia tárgya lehetne az például, kicsit a Good bye, Lenin! című tragikomédiára hajazva, hogy mi lett volna, ha a hidegháború nem úgy alakul ahogy. Nincs nyitás, nem omlik le a berlini fal, Magyarország marad továbbra is a szocialista tömb része, nincs piacgazdaság, demokrácia, Európai Unió. Innen nézve mai életünk egész más értéket nyer, és talán nem is olyan ördögtől való az idézett magazin felvetése.        

Lakatos Júlia