A világhelyzet olykor egyértelmű, olykor pedig zavaros. 1989 körül az előbbi, mostanában a második az igaz. Magyarország mind a két világhelyzethez igyekezett alkalmazkodni, de úgy látszik, az első alkalmazkodás nem biztosít állandóságot. Jönnek a zavaros idők.
Vannak a politikatörténetben egyértelmű idők, és vannak, amikor zavarossá válik minden. Ahhoz, hogy megértsük mai magunkat, először is ezzel kell tisztában lennünk. Azzal először is, hogy míg korábban az előbbiben voltunk, most az utóbbiban.
De mi is, hogy „korábban”? Mikor voltak itt „egyértelmű idők”?
Nos – bármilyen furcsa – a rendszerváltás előtti évek és az utána következők ilyen egyértelmű évek voltak. Gondoljuk csak meg: szétporladt az államszocializmus, szétesett a Szovjetunió és virágzott a nyugati demokrácia. Három olyan elem, amely ezt az egyértelműséget megteremtette. E háromhoz képest másodlagos, hogy voltak ekkor is árnyaló tényezők. A lényeg az volt, hogy az 1980-as évek legvégén komoly ember nem hitt többé abban, hogy a Kádár-rendszer menthető; hogy a Szovjetunió feltámasztható; és hogy a nyugati demokráciának van életképes rendszerszintű riválisa.
Magyarország lényegében két-három év alatt a történelem főutcájára került és a világhelyzet teljesjogú tagja lett, annyi évtizednyi elzáródás után.
Ellenben most az egyértelműség korából a zavarosság korába léptünk. A harminc évvel ezelőtt egyértelműnek tűnő mindhárom komponens bizonytalanná vált. Mert bár nem gondoljuk, hogy a Kádár-rendszer bármily változatban visszatérhet, de azért a társadalom nem kis része azóta újrarendeződött, és megtalálta támaszát a mostani uralkodó pártban. A Szovjetunió nem tér ugyan vissza, de a birodalmi Oroszország éppenséggel egyértelművé tette, hogy – mint történelmi realitással – számolnunk kell vele. És a nyugati demokráciák sem olyan jó bőrben vannak, mint harminc egynéhány éve.
Az egész világrend egyszerűen felbolydult. Ami rendkívüli mértékben elgondolkodtató.
Merthogy 1914 előtt sem gondolta senki, hogy valaha is európai méretű háború lehet. A korabeli Európa emberei „beleszocializálódtak” a boldog békeidőkbe, és el se tudtak képzelni egy „háborús világrendet”. Aztán egyszer csak belezuhant a nyakukba, és nem is szabadultak meg a háborús világhelyzettől egészen 1945-ig.
Nem akarok persze mesterkélt analógiát állítani a két korszak között. Reménykedjünk, hogy ne ismétlődjék meg az, ami egyszer már megtörtént. Mégsem érdemes csupán csak bíznunk abban, hogy a történelem nem ismétli magát.
Anno, a két háború között Németországgal szemben is megpróbált a Nyugat engedékeny stratégiát alkalmazni. Aztán a Nyugat ebbe szépen beleroskadt. És akkor jött Churchill és totálisan megváltozott a stratégia. Most mintha megint arról lenne szó, hogy a Nyugat milyen felelősséget visel azért, hogy Oroszországgal az történt, ami. Belegondolni is rossz, hogy Magyarország (minden lavírozása ellenére) ugyanabba a helyzetbe kerülhet, mint amiben annakidején már volt.
És a következtetés. Magyarország mindig akkor virágzik, amikor a Nyugat emelkedik és van hozzá egyértelmű kapcsolódási pont. És mindig akkor jönnek a nehéz idők, amikor a Nyugat valamilyen nemzetközi riválissal találja szembe magát, és ilyenkor Magyarország belesodródik egyfajta „kettős” külpolitikába.
A világhelyzet zavarossá és nem egyértelművé vált. Éppen az ilyen helyzetekben kellenének a nagykoalíciók. És most ettől még sokkal messzebb vagyunk, mint „normál” helyzetekben. Megérne egy misét feltárni, hogy talán ma már az a képlet sem működik, ami a 20. században, hogy ti. veszélyhelyzetekben egy adott ország politikai elitje összezár.
Vagy még most sem elegendő méretű a veszély; vagy egészen egyszerűen a belpolitikai riválisoktól a 21. században nem várható el országos szintű együttműködés.
Csizmadia Ervin