Mi a közös a magyar, a német és az olasz államfőkben? Annyit elárulhatunk: egyes esetekben hasonlóan ért véget politikai karrierjük.
Novák Katalin február 10-i lemondásával egy furcsa megosztott tripla dobogós helyre került Magyarország, Németország és Olaszország mellé. 1945 után ugyanis e három országban mondtak le legtöbbször az államfők. Talán az sem mellékes, hogy mindhárom országban a törvényhozói intézmény, azaz a parlament választja meg az államfőket. Míg a magyar eseteket meglehetősen jól ismerjük, addig az olasz és a német példákat vélhetően kevésbé, dacára annak, hogy korántsem oly régi eseményekről van szó, egy kivételével. L
A Német Szövetségi Köztársaság államfője egy ceremoniális szereppel bíró szereplő, akit a Szövetségi Gyűlés választ meg a Bundestag (parlament) pártjainak jelöltjei közül. 2010-ben Horst Köhler, míg 2012-ben Christian Wulff mondtak le mandátumuk lejárta előtt az államfői posztról. Mindkét eset különleges! Történt ugyanis, hogy Köhler egy interjúban félreérthetően fogalmazott Németország afganisztáni katonai szerepvállalásáról. Szerinte egy ilyen külföldi katonai akció a német gazdaság érdekeit szolgálhatja. A NATO keretében ugyan Németország is részt vett az afganisztáni háborúban, annak ellenére, hogy németországi lakosság és közvélemény többségében ellenezte azt a kezdetektől fogva. Horst Köhler e nyilatkozat miatt teljesen váratlanul jelentette be lemondását alig egy évvel a megválasztása után, amely megdöbbentette a német politikai életet. E lépést azóta is eltúlzott reakciónak és rossz döntésnek tartják a német belpolitikában.
Köhler utódja Christian Wulff lett, aki szintén alig két évvel megválasztását követően fejezte be államfői mandátumát, igaz jóval komolyabb ügyek miatt. A volt német államfő ugyanis gyanús ingatlan hiteleket vett fel, amelyek visszanyúltak a korábbi alsó-szászországi miniszterelnöki időszakáig. Ekkor ugyanis kedvezményes lakáshitelt kapott egy helyi befolyásos vállalkozótól, majd azt egy olyan banknál próbálta meg kiváltani, amely többször került hűtlen kezelés miatt vizsgálat alá. Wulff államfőként megpróbálta tisztázni az ügyet, ám a kármentés meglehetősen félre sikerült: az egyik legnagyobb német napilapnál, a Bildnél akarta elérni, hogy ne jelenjen meg az ominózus lakáshitelről egy részletes cikk. A botrány végül a hannoveri ügyészségen csúcsosodott ki, amely felfüggesztette Wulff mentelmi jogát, ami egyértelmű jelzés volt – ideje lemondani a posztról. Két év alatt tehát két német államfő is megbukott.
Eközben Itáliában két, egymástól több évtizednyi távolságban lévő eset ismert, amikor az olasz államfők lemondtak: 1978-ban és 2015-ben. A 70-es évek végére Giovanni Leone sikeres politikai pályafutást mondhatott magáénak: kereszténydemokrataként részt vett Olaszország háború utáni demokratikus újjáépítésében és többször volt ideiglenes kormányfő is. Politikai karrierjének záróepizódjában köztiszteletben államfőként majdnem kitöltötte mandátumát, amikor 1978-ban kirobbant a nemzetközi Lockheed-botrány. Az amerikai Lockheed repülőgépgyártó cég rendszeresen vesztegette meg különböző országok magas beosztású kormányzati tagjait a kedvezőbb értékesítés végett az 1950-es és 1970-es években. Az olasz sajtó szerint ügyben többek között Leone is érintett lehetett kormányfői időszakából, ám a vádakat nem sikerült bizonyítani. Leone azonban mégis lemondott.
Az összes eset közül azonban talán Giorgio Napolitano 2015-ös lemondása a legemberibb. Napolitano Leonehoz hasonlóan egy szintén gazdag politikai pályafutást tudhatott magáénak, csak éppen a baloldali-kommunista irányvonal mentén: harcolt a fasiszta náci megszállók ellen és alapítója volt az olasz kommunista pártnak. A 2006-ban majd 2013-ban is megválasztott államfő a második ciklusában döntött úgy, hogy 89 éves korára való tekintettel lemond és távozik a politikai életből.
1990 és 2012 között egyetlen magyar államfő sem, majd a következő 12 évben ketten is lemondtak. Lehet ez egy új trend? Aligha, ugyanis ahogy hazai és a nemzetközi példák is mutatják, egyedi esetekről van szó, amelyeknek ugyanakkor van egy közös tanulságuk. Legyenek az államfők parlament vagy a nép által megválasztva, s lehet körülöttök megannyi szakértő és tanácsadó, a múltbeli hibákra és visszaélésekre előbb-utóbb fény derül. Egy egyszeri elszólás, egy rossz döntés, a korrupció gyanúja, netán a kapcsolatokkal és befolyással való visszaélés: az államfő esetében a politikai és társadalmi morál kevésbé megengedőbb, mint a kormánynál. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy az őket delegáló pártok sem tudják a végletekig megvédeni jelöltjeiket.
Hangácsi István
