Nagyon ritkán vetjük össze a mai korszakot a nyugat-európai 50-es évekkel. Pedig lenne mivel összehasonlítani magunkat, s lenne mit tanulni abból a korból.
Magyar embernek nem kell részletezni, mit jelentettek az 50-es évek. De magyar embernek nagyon is tudnia kellene arról is, hogy mialatt nálunk (s persze még nagyon sok helyen) ez a csúf évtized zajlott, Nyugat-Európában is voltak 50-es évek. Azok pedig egész mások voltak, mint a mi 50-es éveink. Kár, hogy erről alig tudunk valamit. A magyar kormányoldal és a magyar ellenzék is bánhatja csekélyke tudását.
De mielőtt arról esnék szó, hogy mit nem tudunk, idézzük csak fel a nyugat-európai 50-es évek legfőbb eseményét.
Miközben egy kelet-közép-európai kortárs számára az 1950-es évek a hidegháborút és a diktatúrát jelentette, Nyugat-Európában ekkor formálódott ki az az új politikai képlet, amely az elmúlt bő hetven évben életünk külső keretét adta. Nevezzük ezt a keretet egységesülő Európának. E keretben nem az az érdekes, hogy mindjárt az elején létrejött a Szén- és Acélközösség, majd utána szervezeti keretek és intézmények sokasága. Hanem az a lényeges, hogy milyen politikusi és emberi szándékok, sőt szenvedélyek övezték ezt az egész folyamatot.
Nos, erről tudunk alig valamit.
Pedig tudhatnánk, hiszen a folyamat elsőrangúan dokumentált. Magyarul is megvannak az európai alapító atyák memoárjai, és csak el kellene olvasni őket. S nem azért, hogy megtudjuk, konkrétan mikor, mi történt, hanem azért, hogy átéljük az alapítás aktusát, és tanuljunk belőle..
S akkor itt szóljunk röviden arról, a mai politikusok mit nem tudunk a nyugat-európai 50-es évekről.
Ami a kormányoldalt illeti, őt valamilyen szinten érdekli ez a korszak, csak sok mindent rosszul tud. Például rosszul értelmezi a híres „Európa keresztény lesz, vagy nem lesz” mondatot. Az ugyanis nem nemzetállami kereszténységet, hanem egyetemeset jelent. Az alapító atyák épp a nemzetállami múlttal szemben voltak keresztények. De még valamiért érné meg magyar kormánypárti politikusoknak mondjuk Robert Schuman, Alcide De Gasperi, Jean Monnet és mások emlékiratait lapozgatni. Mert ezekből egy a mai jobboldal számára megfejthetetlen titokra is fény derülne, s ez pedig liberalizmus és kereszténydemokrácia egymással való kompatibilitása. Még egyértelműbben: miért liberális az Európai Néppárt?
Ami pedig az ellenzéki oldalt illeti: nekik nem kevésbé lenne áldásos tanulmányozni ezt a korszakot. Két ok miatt is. Az egyik eszmei, a másik személyi. Eszmei szempontból a korszak arról szól, mennyire fontos, hogy legyen olyan eszménk, amely nem csak egy szűk elitet mozgat meg, de szélesebb tömegeket is. Európa egysége (ki gondolná ezt manapság) az 1950-es években rendkívül népszerű, tömegekre ható eszme. A másik: állhatatos és a szó nemes értelmében vett politikai vezetők vitték át Európát egy új világba. Nem győzünk csodálkozni, hogy velük szemben viszonylag kevés az acsarkodás, annál több az elismerés.
Ez az 50-es évek megismerésre méltó, s nem csak politikusoknak, de mindenkinek, aki a mához történeti tanulságokat keres.
Csizmadia Ervin
