Amerika messze nem konzisztens globális szerepfelfogását tekintve. Évtizedes vita övezi külföldi beavatkozásai létjogosultságát. Ha egy nagyhatalom folyamatosan vitázik erről, létezik tényleges válasz arra, mi a szerepe egy országnak a világban? Lakatos Júlia blogbejegyzése.

Nemrég megjelent nagyszabású cikkében Robert Kagan úgy fogalmaz, hogy akár tetszik, akár nem, az Egyesült Államok szuperhatalom, itt az ideje, hogy az amerikaiak is elfogadják globális szerepüket. Mindez furcsának tűnhet Kelet-Európából nézve, hiszen számunkra evidens az Egyesült Államok demokrácia-védő tevékenysége. Ha komoly baj van, tőlük várjuk a segítséget. Ha azonban egy pillanatra bevillan 1956 példája, akkor talán jobban érthető, miért írhatott a szerző 2021-ben egy olyan elemzést, amely arról próbálja meggyőzni olvasóit, hogy az Egyesült Államoknak akkor is feladata a liberális világrend fenntartása, ha az áldozatokkal jár számára. Kagan rámutat arra, hogy Amerika egyáltalán nem konzisztens globális szerepfelfogását tekintve. Épp ellenkezőleg, folyamatos belső vívódás jellemzi, és évtizedes szakmai, társadalmi vita övezi a külföldi beavatkozás létjogosultságát.

Nem véletlen. Kagan szerint a nagyhatalmak önképét történelmi tapasztalataik, a földrajzi elhelyezkedésük, a kultúrájuk, és hitük határozzák meg. Mindez erősen kihat arra, hogy hogyan definiálják a nemzeti érdek fogalmát. Meghatározza, hogy miként tekintenek a biztonságra, illetve, hogy milyen erőforrások és stratégiák szükségesek ennek eléréséhez. Ez az önkép a nemzetek cselekvéseinek mozgatórugója. Kagan úgy fogalmaz, hogy a múlt század nagy drámái abból fakadtak, amikor bizonyos hatalmak vágyai felülmúlták képességeiket. Az Egyesült Államok azonban nem ezzel a problémával küzd. Az amerikaiak globális hatalmi képessége jócskán felülmúlja azt, amit gondolnak a világban elfoglalt pozíciójukról. Sosem gondolták természetesnek a globális aktivizmus feladatát. Mindez nem jelenti azt, hogy rendkívüli helyzetekben, ne lennének hajlandóak erőfeszítéseket tenni. Az amerikaiak nem izolacionisták, azonban úgy gondolják, hogy csak kivételes esetben szükséges az Egyesült Államok beavatkozása. Nem tartják létfontosságúnak azt, hogy első számú védelmezőjévé váljanak egy bizonyos típusú világrendnek. Így aztán eléggé rapszodikusan játsszák ezt a szerepet. Az érdektelenség helyét előbb a pánik, majd a mobilizáció, és cselekvés veszi át, amit visszavonulás, és begubózás vált fel. Akár Afganisztán, akár Irak példáját nézzük, láthatjuk, hogy már a beavatkozás pillanatában a kivonuláson járt az eszük, mindez megtévesztő lehet szövetségeseik számára.

Miközben a legtöbb nemzet régmúlt dícsőségének visszaszerzésén fáradozik, Amerika kevesebb hatalomra, és kevesebb felelősségre vágyik. Valójában kezdeti ártatlanságukat szeretnék visszanyerni. Csakhogy radikálisan átalakultak a nemzetközi erőviszonyok azóta. A britek nagyhatalmi bukásával a globális geopolitika vette át az Európa-centrikus világrend helyét, amelyben az Egyesült Államoknak kiemelt szerep jutott. Ehhez a helyzethez próbál azóta is alkalmazkodni. Gyakorlatilag az első világháború kezdetével központi kérdéssé vált a nemzetközi szerepvállalásuk erkölcsi vonzata. Mi dolga van Amerikának a világgal? Helyes-e távoli konfliktusokba beavatkozni, akkor, amikor az nem érinti a kontinens biztonságát? Miközben Wilson óta a legtöbb elnök a liberális világrend megalkotásán fáradozott – mondván nem lesz béke a világban, ha csak Amerika meg nem teremti – a lakosság részéről nem volt ilyesfajta szándék. Ha a fiaikat a tengeren túlra küldték annak mindig egyedi oka volt, nem a világrend fenntartásáért tették. A kommunizmussal szembeni harcot nemzeti érdeknek tekintették, mert szemükben a kommunizmus veszélyeztette az amerikai életformát, és ugyanez dolgozott bennük 9/11 után.

Nem csak az állampolgárok felől kérdőjelezik meg azonban az amerikai globális szerepvállalás jellegét. Komoly politikai, és tudományos vita is zajlik róla. A realista iskola például régóta tart attól, hogy az Egyesült Államok túlzott hatalma “birodalmi kísértéshez” vezet. Véleményük szerint szuperhatalmi álmok dédelgetése helyett vissza kéne térniük a normalitáshoz. Csakhogy Kagan szerint Amerika jó ideje nem normális, azaz átlagos ország. Ha lemond a liberális világhatalom fenntartásának szándékáról, akkor nem a jog és a nemzetközi intézmények által uralt felvilágosult világ lesz, nem a történelem vége jön el végérvényesen, hanem káosz uralta hatalmi vákuum, tele konfliktusokkal. Véleménye szerint egyedül az Egyesült Államok képes fenntartani egy olyan világrendet, amely kedvez a liberalizmusnak. Ez a nemzetközi körülményekből fakad, és egyáltalán nem csak pozitívum. Hatalommal rendelkezni magában hordozza, hogy olykor helytelenül, akár erkölcsileg megkérdőjelezhető módon jár el birtokosa. Az amerikaiak menekülnek ennek terhe elől, Kagan álláspontja azonban az, hogy nem tudnak elbújni a globális szerepvállalás felelőssége elől, és, hogy az állampolgároknak a nemzet védelmén túl is kell tudniuk gondolkodni.

Természetesen lehet vitatkozni azon, kinek van igaza ebben a kérdésben, azonban az írás legfontosabb része számomra nem is a szerző határozott állásfoglalása a nagyobb globális szerepvállalás mellett, hanem az e körül zajló vita részletes bemutatása a 19. századtól napjainkig. Amikor a világ egyik legerősebb hatalma folyamatosan vitázik globális szerepvállalásának kereteiről, elgondolkodtató, hogy vajon van-e tényleges válasz arra, hogy egy országnak mi a szerepe a világban? Végül kicsit magunk felé fordítva a fókuszt, amikor Magyarországon a nemzeti szuverenitás bővítése és a regionális mintaformálás igénye áll szemben az európai integráció mélyítésének mintakövető szerepfelfogásával, lehet-e egyáltalán “igaza” valakinek? Úgy gondolom, hogy nem. Azonban épp Amerika példája mutat rá arra, hogy nem is biztos, hogy az a lényeg, hogy ténylegesen eldőljön a kérdés. Sokkal inkább az erről szóló diskurzus, és az álláspontok melletti intellektuális érvelés.

Mégis jóval kevesebbet tudunk róla. Napjainkra csupán annyi látszik belőle, hogy a kormány szuverenitásharcot vív, az ellenzék meg Nyugat-párti. Hogy végül milyen szerepfelfogás fog érvényesülni, hogy mi a nemzeti érdek, a külső körülmények és a belső politikai erőviszonyok fogják eldönteni, és még ha hosszú ciklusok is alakulnak ki, az inga előbb-utóbb mindig visszaleng a másik irányba. Ha azonban jobban szeretnénk érteni ennek logikáját, érdemes megvizsgálni a Kagan által is említett önkép történelmi, kulturális, és földrajzi alapjait, és többet megtudni a magyar nemzeti szerepfelfogás körüli vitákról és annak történelmi változásairól.

Lakatos Júlia