Rajnai Gergely blogbejegyzése arra hívja fel a figyelmet, hogy az, hogy nem ismerjük, milyenek is azok, akikkel nem értünk egyet, eltorzítja a róluk kialakított képet.

A múlt hét híreit az amerikai Capitolium ostroma dominálta mind Magyarországon, mind a világsajtóban. Természetesen a szinte példátlan eseménysorozat aktuálpolitikai jelentősége az elsődleges indoka ennek a dominanciának: az amerikai demokrácia működését ritkán próbálják aktívan megakasztani, márpedig most erre láttunk példát. Van azonban egy másik ok is, amiért a zavargásokról készült képek és videók ekkora jelentőségre tettek szert: úgy jelentek meg rajtuk a jobboldali populista szavazókat, ahogyan azt a Trumppal nem szimpatizálók el szeretnék képzelni.

Általánosan elfogadott szociológiai tény, hogy a környezetünkben jellemzően hasonló politikai nézeteket vallók vannak; velük beszélünk, őket látjuk, őket ismerjük. A családon belül a politikai attitűdök is öröklődnek, és az, hogy hol élünk (város/vidék), mi a szakmánk, milyen oktatásban részesültünk, mennyit keresünk, általában meghatározzák, hogy kik az ismerőseink, barátaink. Márpedig ezek a tényezők nagyon erősen hatnak a politikai preferenciákra is, így nem csoda, hogy mindenki elsősorban azokkal találkozik, akik többé-kevésbé hasonló véleményen vannak. Ha mégis volnának komoly politikai nézeteltérések akár a családtagokkal, akár a barátokkal, ezek sokszor ahhoz vezetnek, hogy vagy kevésbé tartjuk a kapcsolatot az illetővel, vagy a konfliktusok megelőzése érdekében kerüljük is a politikai témákat a beszélgetések során.

Így kialakul egyfajta politikai/társadalmi buborék: csak a hasonló véleményű és hasonló társadalmi helyzetben lévő, hasonló problémákkal küzdő emberekkel beszéljük meg a közügyeket. Még jobban felerősíti ezeket a hatásokat a közösségi média, ahol kedvünkre szűrhetjük a tartalmakat politikai preferenciáink szerint, és, ha nem akarjuk, nem olvasunk olyan véleményeket, amelyekkel nem értünk egyet. Ráadásul a fentebb említett meghatározó törésvonalak közül néhány (különösen a város/vidék megosztottság) hatása felerősödött az elmúlt években, ezért a különböző társadalmi csoportok közötti politikai véleménykülönbség élesebbé vált, ennek eredményeképpen pedig az eltérő csoportokban eltorzult a politikai ellenfeleikről kialakult kép, és egyfajta karikatúrát képzelnek el sokan, amikor a nekik nem tetsző oldal szimpatizánsaira gondolnak.

A buborékok kialakulása ezt a karikatúrát csak felerősíti, és a hagyományos és közösségi médiából is megkaphatjuk ezt a torz képet megerősítő jelzéseket. Erre volt példa a múlt heti washingtoni vandál tömeg is. Abszurd kinézetű, agresszív, szimbolikus jelentőségű amerikai intézményeket nem tisztelő (sőt, azokat megtámadó) csődület, akik csak saját politikai idoljuk sikerével törődnek, és a legkevésbé sem tűnnek intelligensnek. Mindenki, aki nem szimpatizál Donald Trumppal (és általában a populizmussal), valahogy így képzeli el a Trump-szavazókat, és ezekben a képekben megerősítést nyert ez a nézet. Ismerünk hasonlóra magyar példákat is, elég csak a „sósavas bácsira” gondolni, aki néhány évvel ezelőtt savval fenyegette a Fidesz-székháznál tüntető fiatalokat, és sok ellenzéki számára megszemélyesítette Orbán Viktor rajongóit, akik agresszívak, maradiak, és nem igazán tűnnek intelligensnek.

Mégis, miután megerősítik azt az karikatúrát, amit sokan politikai riválisaikkal azonosítanak, népszerűvé válnak, és megnyugtatják azokat, akik eleve nem szeretnék megismerni politikai ellenfeleiket, hiszen azokkal nem lehet és nem is érdemes vitatkozni. Ezért ezek a képek alkalmasak az előítéletek megerősítésére, ami a politikai megosztottságot is csak növeli. Ezért is népszerűek azok a videók és képek, amelyek karikatúra-szerűen ábrázolják egy-egy politikai oldal szimpatizánsait.

Rajnai Gergely