Túlontúl gyakran ragadunk le a konfliktusok erkölcsi vonzatánál és nem látjuk meg a mögötte rejlő érdekkülönbséget. Nem csoda, ha a botrányoknak nincs következményük. Lakatos Júlia blogbejegyzése.
Huzamosabb ideje kering egy bonmot az interneten miszerint amikor a fiatal asszony megkéri a bölcs embert, hogy véssen valami olyat a gyűrűje belsejébe, ami jó időkben irányadó, rossz időkben vigasztaló, akkor a bölcs egyetlen szóval ereszti útjára. “Elmúlik.” Nem csak a koronavírus kapcsán jut eszembe egyre gyakrabban ez a kis szösszenet, hanem minden egyes alkalommal, amikor valamilyen politikai konfliktust igyekszik egyik vagy másik fél létfontosságúnak, mindent elsöprő jelentőségűnek beállítani. Holott pár nap alatt el is felejtettük, és már jön az újabb, sorsdöntő ügy. Gondoljunk csak bele, hogy alig két hét leforgása alatt legalább háromszor hördült fel a teljes ellenzék, hogy na most aztán kormányoldalon tényleg átléptek egy lélektani határt (Demeter-ügy, Szájer-ügy, költségvetési vétó). Az ellenzéki szavazó pedig pontosan ennyiszer kókadt le, amikor azt érzékelte, hogy a felháborodáson túl, nem tudott különösebben profitálni ezekből a számára kedves politikai erő. Nem is fog, és nem azért, mert nem elég fejlett a politikai kultúránk (amúgy nem), vagy, mert a Orbán Viktor olyan furfangos, hogy mindenkinek túljár az eszén (ld. ha Trianont ő tárgyalta volna…) Egyszerűen azért, mert a politikai konfliktusok természete ilyen. Túlontúl gyakran csinálunk erkölcsi kérdést, abból, ami valójában érdekütközés, aztán csodálkozunk, hogy minden csoda három napig tart, vagy még addig se.
Az uniós költségvetés körül előálló alkufolyamat kiválóan tükrözi ezt. Az Európai Unió egy olyan közösség ahol egyszerre együttműködnek és versenyeznek egymással a tagállamok. Bizonyos kérdésekben partnerei egymásnak, másokban ádáz ellenfelei. Mintha egy bonyolult menüettet járnának, folyamatosan keringenek egymás körül, és miközben a kormányfők egyik nap még széles mosollyal kezet ráznak valamilyen közös ügy kapcsán, másnap már kígyót-békát kiabálnak egymásra és legfeljebb privátban szólnak oda, hogy “Bocs haver, de tudod, hogy megy ez.” Így fordulhat elő, hogy olykor szó szerint ajtóstul rontanak be a házba, amikor jogállamiság (értsd gazdasági, politikai érdekek) védelme a tét. Hogy ettől még az erkölcsi oldala az ügyeknek valóban dühítő lehet? Igaz. De ez nem fontos, pontosabban nem ez fontos ilyen esetekben.
Ha Magyarországot és Lengyelországot egy érdekközösségnek vesszük, a velük szembenálló tagállamokat pedig a másiknak, látni fogjuk, hogy mindkét félnek érdekében állt elfogadni a költségvetést, azonban mindketten arra törekedtek, hogy minél inkább a saját feltételeik szerint szavazzák meg azt. Innen nézve valóban mindenki számára előnyös megállapodás született. Költségvetés is van, uniós forrás is van, és mindkét fél győzelmet kommunikálhat, hiszen maradt is a jogállamiság kritérium meg nem is. Az előnyös alku persze nem jelenti azt, hogy ez jó, azt meg végképp nem, hogy ez a legjobb megállapodás, ami születhetett volna. Pusztán azt, hogy a konfliktus ideiglenesen nyugvó pontra került, túllendültek rajta, és hamarosan jön a következő. Épp azért, mert habár egyességre jutottak, a probléma maga nincs megoldva. Egész egyszerűen, mert a kiinduló konfliktus nem a jogállamiságról szól, hanem a hatalmi harcról. Ez pedig messze nem dőlt el, és természetesen véglegesen soha nem is fog. Lesznek időszakok, amikor a mainstream lesz domináns, és lesz olyan, amikor az ilyen-olyan kihívóik lesznek képesek jobban érvényesíteni érdekeiket. A mesékben hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy a jó diadalmaskodik a gonosz felett, de a politika nem így működik.
Természetesen jó dolog hinni az ideákban. Jó dolog hinni, hogy egy fontos ügyért harcol az ember. Elemzőként azonban fontos rámutatni, hogy ez a vita valójában nem arról szól, amiről hisszük. Fontos a jogállamiság. Nagyon is! Úgy vélem a Fidesznek is fontos, még ha látszólag ellene is beszélnek. Ha, ahogy azt TGM is állítja, a jogállamiság alatt magát az államberendezkedést értjük, akkor láthatjuk, hogy jogállamiság nélkül nem illiberális demokrácia van, hanem anarchia. Ezt szerintem egyetlen párt sem szeretné Magyarországon. Sok mindent lehet mondani a Fideszre, de azt nem, hogy ne lenne államcentrikus. A Fidesz a jogállamiság mainstream, szerintük liberális, keretezésével áll hadilábon. De igazából ez épp olyan politikai narratíva, mint ahogyan az Unióé is az. Akármennyire is hívei vagyunk a jogállamiságnak ettől még látni kell, hogy a költségvetés körül lezajlott konfliktus egy hatalmi harc, jogállamisági köntösbe bújtatva. Aki ezt kimondja, az nem Európa-ellenes, nem kormánypárti, hanem a politika működésének leírója, és ezt be is lehet bizonyítani.
Ha valaki ismeretlen eredetű krónikus fájdalommal rendelkezik, azt szokták javasolni az orvosok, hogy vezessen fájdalomnaplót. Jegyezze fel mikor keletkezett, meddig tartott, milyen intenzitással, mit vett be rá stb, s ebből kísérlik meg a későbbiekben kikövetkeztetni a kezelési módot. Bármilyen pártok, vagy nemzetek közötti konfliktus kapcsán javaslom, hogy figyeljük meg, jegyezzük fel a körülötte levő érdekütközéseket,és megoldási módjukat. Látni fogjuk, hogy a gyakran késhegyre menő konfliktusok egyik napról a másikra szinte mágikusan megoldódnak, amikor az egyik fél megkapta a másiktól amit szeretett volna (klasszikus eset a fegyvervásárlás, vagy egyéb gazdasági együttműködés). A politikai konfliktusok valójában így működnek. Mindig is így működtek. Meg lehet nézni egy évre visszamenőleg, és borítékolható, hogy ahogy közeledünk a választásokhoz egyre inkább felerősödik ez a trend. Ha képesek vagyunk a konfliktusokat szétszálazva, lecsupaszítani pusztán az érdekellentétekre, talán kevésbé felemelő, de jóval akkurátusabb képet kapunk a politika természetéről. Akik Merkelt kritizálják, hogy csak addig fontos a jogállamiság, amíg nem veszélyezteti a gazdasági érdekeket, nem értik, hogy annak se lett volna kézzel fogható hatása a magyar demokrácia állapotára nézve, ha valamilyen módon kivasalták volna magyar a kormányból a jogállamisági kritérium feltétel nélküli elfogadását. Nem is ez volt a cél.
Lakatos Júlia
