A mostani napok egyik fő fogalma: a vétó. Lehet-e haszna a magyar és a lengyel kormányfő ellenállásának az Európai Unió előtt álló vitákban? S van-e vétó-tanulsága az amerikai történelemnek?

Most, hogy a magyar és a lengyel kormány vétózott az Európai Unió költségvetését illetően, talán nem árt szóba hozni a vétó ügyét a konkrét történettől kissé függetlenítve is. A vétó fogalmát a politikatudomány jól ismeri, de sokkal többet olvashatunk a belföldön működő „veto player”-ekről, mint arról, hogy nemzetközi keretek között, az Unió szintjén mit jelent a vétó. Azt persze tudjuk, hogy az Unió alapszerződése rendelkezik a vétóról és a tagállamoknak megengedi azt, s azt is tudjuk, hogy például Charles de Gaulle előszeretettel élt vétójogával, amikor Nagy-Britannia EU-ba való belépését akarta akadályozni. Sokkal többet azonban nem tudunk erről a jogról, köszönhetően nyilvánvalóan annak, hogy az EU-n belül viszonylag ritka a tagállamok részéről fontos ügyekben alkalmazott vétó.

Most azonban, úgy tűnik, eljött az ideje annak, hogy (a magyar és a lengyel miniszterelnök jóvoltából) a közvélemény közelebbről is megismerkedjen ezzel a fogalommal. Ha képesek vagyunk túllépni azon az egyébként szinte mindenünnét áradó felháborodáson, hogy „ezek itt ketten szétbarmolják az EU-t”, akkor ennek a fejleménynek megláthatjuk a hasznát is. Ugyanis roppant fontos alapkérdés az, hogy egymással szövetkező államok bizonyos döntéseket teljes konszenzussal avagy minősített többséggel hoznak-e meg. Erről persze a háttérben eddig is zajlott a vita, s az európai mainstream a többségi elvet látszik preferálni, ám a szélesebb közvélemény elé a vétó ügye csak most került.

Ez tehát egy merőben új fejlődési stáció. Most van vitahelyzet, a vitát (merthogy immár elkerülhetetlen) most kell lefolytatni.

És talán ebben a szituációban felidézhető az eredeti amerikai példa. Az Amerikai Egyesült Államokat ugyanis éppen ennek a vitának a lefolytatása, azon belül pedig a blokkoló vétójog megszüntetése hozta létre. A történetet persze nem szükséges részleteiben elmondani. Elég annyi, hogy amikor a függetlenség kivívása után 10 évvel, 1787-ben a 13 amerikai állam küldöttei összegyűlnek Philadelphiában alkotmányozni, akkor a küldöttek két álláspont között választhatnak. Az egyik, hogy az alkotmányt mind a 13 államnak el kell-e fogadnia. A másik: az elfogadáshoz elegendő ehhez kisebb szám, mondjuk 9. Az utóbbi álláspont győzött. Ami nem volt épp egy jogilag aggálytalan döntés. De megtörtént.

Hiába tiltakozott ellene utóbb, a ratifikációs eljárás során az első körben „renitens” New York állam konvenciója, egy bizonyos Clinton vezetésével (akivel szemben nem mellesleg James Madison lépett fel). Marylandban pedig egy Martin Luther nevű fickó lépett fel hatalmas elánnal a Philadelphiában elfogadott többségi elvvel szemben. Mindhiába. Clintont és Martin Luthert kisatírozta a történelmi emlékezet, de persze későbbi névrokonaik révén mindkét név tovább élése biztosított.  

Az amerikai történet számunkra több mint tanulságos. Arról szól, hogy semmi sincs ingyen, és bárminek a létrejöttét óriási viták övezik. Ha egy csöppet eltekintünk attól, hogy Amerika alapítása voltaképpen egy mítosz, akkor észre kell vennünk a mítosz mögött ezeket az alapító vitákat.

És ebben a kontextusban érdemes néznünk a mai helyzetet is. Az Európai Egyesült Államok létrehozatala (mint a mainstream elitek fő célja) óriási vitákkal kikövezett folyamat. A vitát nem lehet megspórolni, még ha sokak szerint a magyar és a lengyel miniszterelnök vétója durva támadás is a közösség egysége ellen. Nem; itt másról van szó. Arról, hogy egy eddig latens vita most a nyilvánosság elé került. 

Csizmadia Ervin