Az utóbbi napokban lassan mindent és mindennek ellenkezőjét is hallhattuk a válság utáni átalakulások kapcsán. Egyesek biztosan tudni vélik, hogy vége a globalizációnak, a Nyugatnak, a kapitalizmusnak, az egész környezetromboló magatartásunknak, míg megint mások a nemzetállami logikát, illetve a nacionalizmust temetik, és egy új minden eddiginél egységesebb fellépésre képes világot vizionálnak.
Távol álljon tőlem, hogy beálljak ebbe a sorba. Sokkal inkább az ezek mögött megbújó logikára szeretnék rávilágítani. Egészen pontosan ezeknek végletességére. Ami közös ugyanis ezekben a gyorselemzésekben, hogy szinte mind azzal érvelnek, hogy a válság egy fordulópont az emberiség történetében, amely következtében egy csapásra minden más lesz.
Csakhogy a válságok természete inkább olyan, hogy miután levonulnak, az egyén és a társadalom szintjén is a normalitáshoz való visszatérésre törekszenek. Természetesen vannak olyan helyzetek, amikor ez nem lehetséges. Legutóbb a második világháború rajzolta át az addig megszokott (geo)politikai, társadalmi, gazdasági helyzetet olyan mértékben, hogy azt mondhatjuk tényleg az élet minden terén változás állt be. Vegyük figyelembe azonban, hogy a második világháború borzalmában az 1940-es globális lakosságszámnak három százaléka, körülbelül 70-85 millió ember pusztult el. Annak érdekében, hogy ilyen soha többé ne fordulhasson elő, a háborút követő helyreállítás alapozta meg az emberi jogi fókuszú politikát, valamint a napjainkra széleskörűen elterjedt liberális demokrácia alapjait. Mindez nem azt jelenti, hogy a jelenlegi vírushelyzet ne lenne súlyos, és ne számíthatnánk, akár ténylegesen olyan horderejű gazdasági válságra, mint az 1929-es nagy gazdasági világválság.
Vitán felül áll, hogy a koronavírus generációs élménnyé fog válni, és sok tekintetben átalakítja világunkat. A reális kérdésfelvetés azonban nem az, hogy mostantól vajon minden más lesz-e, hanem, hogy arányait tekintve miben változtatja meg ez a helyzet az életünket?
A mostantól minden más lesz jellegű megközelítések – akármilyen változást is prognosztizálnak – számos sebből véreznek. Legfőképp abból, hogy még túl sok a bizonytalansági tényező, túl keveset tudunk a vírus lefolyásáról, annak egyéni és társadalmi hatásairól. A politikusok, az elemzők egyaránt futnak az információk után. Pillanatnyilag jóval több az, amit nem tudunk, mint az amit igen. A média, és a médiafogyasztók ugyanakkor érthető módon szomjazzák a híreket. Nem szégyen azonban ebben a helyzetben bevallani, hogy csak a jéghegy csúcsát látjuk, a pillanatot tudjuk uralni, hellyel-közzel, sok-sok hibával. A részletekben való elmerülésre sok esetben nincs idő, mi több az árnyaltabb elemzések sokak szemében nem tűnnek megnyugtatónak. Azok a magyarázatok, amelyek egyfajta vízválasztót vizionálnak sokkal inkább alkalmasak a biztonságérzet erősítésére. Ezek ugyanis visszaadhatják az embereknek azt az érzést, hogy urai vagyunk a helyzetnek. Amennyiben mostantól minden más lesz, és a politika, a gazdaság, valamint a tudomány kéz a kézben majd újrarajzolja az általunk ismert világot, akkor megmarad az a remény, hogy egy jobb világ következik. Épp úgy, ahogyan a második világháborút követően is történt. De nem minden válság jelent billenőpontot, és semmiképp sem az élet minden terén.
Az már csak hab a tortán, hogy ennyiféle jövendölés nyilvánvalóan nem teljesülhet egyszerre. Ez mégse azt a narratívát erősítse, hogy csak az egyik vagy a másik lehet igaz. Valójában mindegyikükben lehetnek részigazságok, s az “igazság” a különböző végletek között fog valahol elhelyezkedni. Ugyanakkor azt is fontos látni, hogy jelenleg nagyon sok megnyilvánulás eleve azt hivatott megerősíteni, amit szerzője már amúgy is régóta hirdet. Mindenki úgy érzi, hogy meg kell szólalnia ebben az ügyben, hiszen a vírus szinte minden egyéb diskurzust háttérbe szorít. Csakhogy a normál ügymenetbe illő “A igaz, B hamis” állítások kevéssé lesznek időtállóak. Könnyen lehet, hogy A és B és C is igaz, sőt még X, Y és Z is egyszerre. Amikor a jövőben a világ politikusai megkísérelnek úrrá lenni a jelen helyzeten, akkor nem feltétlen az igazságtartalmak fognak megküzdeni egymással, hanem állami kapacitások, adottságok és prioritások. Sok esetben, nem a szándék, hanem a lehetőségek hiánya fog fennállni. Annyi biztos, hogy nem lesz egy mindent elsöprő megoldás, sok szinten fognak előállni versengő elméletekkel. Ha valamire tanít minket a kényszeredett otthonmaradás, az a türelem, és a lelassulás. Adjunk időt a folyamatok kibontakozására. Sokszor az is eredményhez vezethet, ami nem a szívünkhöz leginkább közelálló javaslat.
Lakatos Júlia
