Az október 23-i megemlékezések alkalmával ismét több irányból hallani, hogy most aztán tényleg elegük van az embereknek. Nem lebecsülve az egyéni percepciók fontosságát, vélhetően azonban mégsincs itt az a ”forradalom”, amit sokan ellenzéki oldalról látni vélnek.
S nem csak azért, mert az ilyenkor szokásos össznépi tüntetések szelepként funkcionálnak a felgyülemlett feszültség levezetésére. Leginkább azért, mert az ellenzék elmulasztja az Orbán-rendszer egy fontos részének elemzését. Ami nélkül nem fog tudni túllépni az ismételt felháborodás zárt körén, hogy politikai előnyt kovácsoljon abból.
Az ellenzéki érvelés szofisztikáltabb része arra épül, hogy az Orbán-rendszer nem demokrácia, ami a köznyelvben már inkább fasizmusként jelenik meg. A társadalomtudományokban Magyarországon nemrég megjelenő hibrid rezsim vitára is az egyik leggyakoribb reakció, hogy nem érdemes szőrözni különféle definíciókkal, kategóriákkal, végre ki kell mondani, hogy ami itt van az nem demokrácia. Azaz, le akarja tudni, meg akarja spórolni a kérdésről való gondolkodást. Csakhogy tudományos szempontból erre legfeljebb azt lehet reagálni, hogy „És, akkor mi van?” Akkor az elemzők is ott tartanának, ahol a baloldali politikusok évek óta. Igenis számítanak a definíciók, mégpedig azért, mert segítenek megérteni a rendszert. Mert például az sem elég, hogy meglehetős konszenzussal kimondjuk, hogy az Orbán-rezsim hibrid rendszer.
Kevés nagyobb dicséret érheti a kormány szemszögéből tevékenységüket, mint az, ha kimondják nem liberális demokrácia. Épp ezt akarják elérni, egy nem liberális demokráciát.
Vagy ahogy arról már máshol írtam, egy demokratikusabb demokráciát, amely kétségtelenül sokkal inkább támaszkodik a többségi demokráciára, mint ami a liberális demokráciák ízlésének megfelelne.
Csakhogy, aki arra építi a politikáját, hogy „ejnye-bejnye Magyarországon sérülnek a jogállami keretek, a külföld is megmondta”, az nem érzékeli, hogy miközben ő hiperérzékeny erre a kérdésre, Magyarország többsége nem az. Sőt kifejezetten jutalmazza az erős vezetőt, és a többségi retorikát. Miközben valóban nagyon sok olyan intézkedést alkalmaz az Orbán-kormány, amely a hibrid rezsimekre jellemző, érdemes azon is elgondolkodni, hogy jelenleg a demokráciák és a hibrid rezsimek között nincs igazából jó demarkáció.
Végképp nincs olyan kategória, amely teret adna olyan demokráciáknak, amelyek nem liberális demokráciák, mégis a demokrácia keretein belül kívánnának működni, csak esetleg másként.
Természetesen, ha eleve elvetjük azt a gondolatot, hogy létezhet demokrácia a liberális demokráciákon túl, akkor tárgytalan az erről való gondolkodás, azonban szerintem előremutatóbb volna az, ha például megindulna a vita arról, hogy milyen is lehetne még a demokrácia? Az ilyen típusú gondolkodás egyik friss példája Heather Grabbe és Stefan Lehne elemzése, ami azt vizsgálja, hogy hogyan működhetne, egyáltalán működhetne egy illiberális Európa. Szerintük ugyanis úgy lehet szembeszállni az Európai Unión belüli populista pártok belső reformkísérletével, ha ellenfeleik rámutatnak annak hibáira, és új megoldásokat találnak a gazdasági bizonytalanságra és a társadalmi változásokra, amely miatt elbizonytalanodtak az európai állampolgárok. Ugyanígy léteznek vizsgálatok, amelyek a többségi rendszerek és a jogállamiság elveinek összeegyeztethetőségét vizsgálják, és még számtalan kísérlet arra, hogy részterületeken újszerű válaszokat találjanak azokra a kérdésekre, amelyeket politikailag egyszerűbb opponálni, semmint elemezni.
Mielőtt azonban a politika más lehetne, a rendszerről való gondolkodásnak is meg kell változnia. Ehhez azonban első sorban az kell, hogy kicsit kevesebbet foglalkozzanak azzal, hogy az Orbán-rendszer diktatúra vagy sem, és többet azzal, hogyan tudnák azt, amit a választók díjaznak az Orbán-rendszerben számukra vállalható és erkölcsös módon megújítani.
Lakatos Júlia
