Régóta várta mindenki ezt a filmet! Egy filmet a megaláztatásról, amelyet a „malenkij robot” („kis munka”) jelentett.

1944-45-ben a szovjet Vörös Hadsereg válogatás nélkül hurcolt el a hadifoglyok mellett összefogdosott civileket is a Szovjetunióba, egy „kis munkára”. A 0060. számú szovjet katonai parancs külön rendelkezett a 17-45 év közötti munkaképes német nemzetiségű férfiak és 18-30 év közötti német nemzetiségű nők elhurcolásáról. Tekintettel a magyar-szovjet kapcsolat kényes jellegére, a malenkij robotra történő elhurcolásról éppúgy nem lehetett szabadon, őszintén, felszabadultan beszélni az 1989 előtti évtizedekben, mint a szovjet politikai, katonai vezetés és a Vörös Hadsereg egyéb dicstelen tetteiről. „A háború az háború”, intézte el Rákosi Mátyás a kérdést.

Éppen ideje volt, hogy a magyar filmművészet 28 évvel a rendszerváltás után reflektáljon a malenkij robot témájára. Az Örök tél című 2017-es filmdráma egy magyarországi német parasztlány, Irén történetén keresztül ad betekintést a magyar történelem eme fejezetébe. A főszereplő valóban létezett, a film készítői azonban több férfi és nő történetét szőtték egybe. A film nem ragaszt ördögszarvakat a szovjet katonákra, hanem árnyaltan bemutatja az őrök motivációit is: a szovjet rendszerben ők is kiszolgáltatottak voltak, akik maguk is büntetésüket töltötték. A szovjet valóságról sokat elmond, hogy elhangzik a filmben: még az őröknek sem jut mindig ennivaló.

Számunkra most nem is a konkrét történelmi esemény a fontos. Kollektív tragédiák minden közösséget értek az évezredek, évszázadok során. Inkább azt vizsgáljuk meg, miért fontos a demokrácia szempontjából az ilyen jellegű traumák feldolgozása. Régi igazság az, hogy a tragédiák „kibeszélése”, „kiírása” önmagunkból segíthet a feldolgozásban. Minden demokrácia kezd lassan szembenézni a kibeszéletlen, vagy annak hitt kollektív traumákkal. Pierre Nora francia történész szavával az „emlékezés helyeinek” nevezzük azokat a helyszíneket, amelyeken keresztül a kollektív szenvedések és traumák felszínre törnek. 

Nora szerint Franciaország emlékezetét nem az egység, hanem a polarizáltság jellemzi – ami magyar szemmel nézve talán érthetetlen, hiszen Franciaországra úgy szokás gondolni, mint egy példátlanul egységes államra. Ám Norának van igaza. Példának hozhatjuk a Vendée-ban történtek megítélését: a francia történészek mai napig küszködnek ezzel a teherrel. Mi történt ott? Felkelés, ellenforradalom, polgárháború? És hogyan minősíthetők a vendée-i vérengzések, vajon népirtásként interpretálhatjuk-e az eseményeket. Mint látható, a jakobinus diktatúra után 200 évvel is a Vendée neve hívószó. A megítéléséhez való viszony mentén élesen polarizálódnak az álláspontok.

Ám Franciaországban a kulturális emlékezés körüli viták ellenére is stabil a demokratikus értékrend. Nézetünk szerint ez annak köszönhető, hogy egyfelől van egy minimum a társadalomban, amelyet a szembenálló kulturális csoportok elfogadnak közös nevezőként, másrészt a művészet, irodalom, és a 20. században a filmek révén korán elkezdődött a forradalom történetének feldolgozása. A magyar film még elején tart a 20. század második fele traumái feldolgozásának.

A demokrácia számára azért is fontos a történelmi traumák feldolgozása, mert az idősebb generációk múltértelmezése hat a fiatalabb generációkéra. Az ifjabb nemzedékek azonban átértelmezik a társadalmi traumákat. Nem mindegy, mit vonnak le a múltból. Ebben segítséget jelenthetnek az „emlékezethelyek”, és ilyen szempontból a film is, bármilyen furcsán hangzik, emlékezethely – a vizuális kultúrában felnőtt generációknak mindenképpen. Jó, élvezhető filmekkel megakadályozható, hogy a fiatal generációk az előttük járók hibáit újra elkövessék. 

Magyarországon az Örök tél az első fecskéje a malenkij robot-ról való emlékezésnek, és reméljük, nem lesz az utolsó.

Paár Ádám