A választásokat követően sokan megállapították: a jelenlegi választási rendszer (és talán a politikai folyamatok) a magyar pártrendszer változását fogják előidézni, és a kétpártrendszer felé fogunk haladni.
Az ellenzéki szavazókat egy többé-kevésbé egységes tömb fogja egyesíteni (ezt természetesen többen prognosztizálták már évekkel ezelőtt is). Csak egy ilyen tömb képes egyfordulós, a győztest jutalmazó rendszerben felvenni a versenyt egy erős kormánypárttal. Rendszeresen példaként kerül elő az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság, ahol hasonlóan (a magyarnál is jobban) többségi választási rendszer eredményezett már évtizedek óta fennálló kétpártrendszert, amiben a két nagy dolgába nem nagyon tudnak beleszólni kisebb vagy új pártok.
Ez alapvetően igaz az Egyesült Államok esetében, ahol rendkívül sokszínű, egymással sok kérdésben vitatkozó politikusok alkotják a pártokat, amik laza szövetségek, nem központilag irányított szervezetek. Az Egyesült Királyságot azonban érdemes alaposabban szemügyre vennünk, mielőtt megállapítjuk, hogy egyszerű kétpártrendszert találunk ott. Itt most elsősorban nem a Függetlenségi Pártról (UKIP), vagy a Liberális Demokratákról beszélek, akik az elmúlt években egyes választásokon jelentős szavazatmennyiséget voltak képesek megszerezni, és vagy koalícióra kényszerítették a nagy pártok egyikét (a Liberális Demokraták esetében), vagy az egész brit politikát meg tudták változtatni egy kérdés tekintetében (a UKIP és a brit-EU viszony esetében). Ezek a pártok is mutatják, hogy nem olyan automatikus a kétpárti modell, mint első látásra gondolnánk, de a jelenlegi brit pártrendszer még ezen „harmadik pártoktól” eltekintve is sokszínűbb, mint a két nagy párt egyszerű versenye.
Az elmúlt évek brit választási térképeire tekintve ugyanis nem csupán két színt látunk, hanem egy igazi színkavalkádot. Míg Angliában alapvetően valóban a két nagy párt versengését tapasztaljuk, Skóciában, Észak-Írországban és Walesben is a helyi pártok dominálnak, akikkel csak egy-egy választókerületben tudja felvenni a versenyt egyik vagy másik nagy párt, amelyek helyenként szinte el is tűnnek a politikai versenyből (pl. a Konzervatív Párt Skóciában a legtöbb körzetben súlytalanná vált). A többségi választási rendszer tehát nem csak a kétpártrendszernek, hanem a regionális pártok megerősödésének és a regionális politikai versenyek kialakulásának is kedvezhet.
Ennek ismeretében egészen másképp is értelmezhetőek az április 8-ai eredmények. Nem feltétlenül törvényszerű a kétpártrendszer kialakulása országos szinten, hanem elképzelhető az is, hogy a jelenlegi választási rendszer a regionális politikai versenyek kialakulását eredményezi. Ennek nyomait már látjuk: Budapesten éles politikai verseny van a baloldal és a Fidesz között, számos vidéki körzetben a Jobbik, néhányban pedig az MSZP tudja felvenni a versenyt a kormánypártokkal, több vidéki régióban pedig a Fidesznek egyszerűen nincs riválisa, a politikai verseny egyáltalán nem éles.
Egyáltalán nem törvényszerű, hogy ez az állapot meg fog változni, sőt, könnyen lehet, hogy egyre inkább felerősödik majd ez a tendencia, és kiderül, hogy nem igaz, hogy az ellenzék nem alkalmazkodott az új rendszerhez, hanem épp ellenkezőleg, már meg is történt az alkalmazkodás (ami természetesen nem azonos a sikerrel).
A baloldal már most is több szempontból regionális pártként viselkedik – a budapestiek és a nagyvárosiak a célközönsége, nekik kommunikál, az ő problémáikkal foglalkozik kiemelten. A Jobbik is bizonyos régiók problémáira fókuszál, bár ők megpróbáltak a regionális szerepből kitörni a néppártosodás stratégiájával – sikertelenül. Ezzel önmagában semmi gond, nem kell minden pártnak minden választót képviselnie (sőt, ez a legtöbb esetben lehetetlen is), de legjobb lenne, ha ezt a pártok tudatosítanák magukban, és ennek megfelelően viselkednének a jövőben, meghatározott célközönséggel, saját hatékonyságukat növelve.
A regionális pártok felemelkedése nem jelenti azt, hogy a Fidesz legyőzhetetlen. Ellenkezőleg: a kormánypártok ellen talán nem egy mamutpárt létrehozása, hanem több erős regionális párt felemelkedése lehet hatékony, amelyek a Parlamentben laza szövetségként tudnának együttműködni, de lehetne szabad vegyértékük a Fidesz felé is. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy jelei mutatkoznak annak, hogy valóban új magyar pártrendszer van kialakulóban, de ez nem feltétlenül lesz végül kétpártrendszer – hanem a regionális pártok és pártversenyek kiemelkedéséről beszélhetünk majd.
Rajnai Gergely