Dél-Afrikában jövő héten választanak. Ez elsőre nem tűnik túl izgalmasnak, elvégre a világ másik felén, egy teljesen másik társadalomban tartják, nekünk meg itt a nyakunkon az EP-választás és az önkormányzati választás. Ráadásul Dél-Afrikában 1994 óta mindig ugyanaz a párt, a ’90-es években Nelson Mandela által fémjelzett Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) nyer, tehát még nem is egy igazán változatos politikai küzdelem eseményéről beszélünk. Közelebbről megnézve azonban a magyar politikai helyzet megértéséhez is sokat hozzátehet, ha megértjük a dél-afrikai eseményeket.
Rögtön a tény, hogy egy párt immár évtizedek óta folyamatosan kétharmados fölénnyel nyeri a választásokat, érdekes párhuzamot mutat a 2010 utáni magyar helyzettel. De még ennél is érdekesebb, hogy az ellenzék miként töltötte ezt a 30 évet. 1994 óta folyamatos vita megy ellenzéki körökben, hogy lehetne megtörni az ANC dominanciáját, és ennek kulcsát abban látják, hogy milyen szervezeti keretek között indul az ellenzék, vagy, ha magyarra akarjuk fordítani: hogyan fogjanak össze. Indultak már teljesen külön (pl. 1994-ben), közös választási pártba tömörülve (2000-ben), koordinált indulással, amibe belevonták a helyi szélsőjobboldalt is (2004-ben), utólagos koordinációval (2006-ban), most pedig épp egy közös ellenzéki nyilatkozat kiadásával készülnek a választásokra (ennek neve Többpárti Charta). Az eredmény az összefogás mértékétől függetlenül mindig ugyanaz volt: a szavazatok 20-30%-át sikerült megszerezni, ebből a karanténból nem sikerült kitörni. Egy állandó trend mutatkozik csak: bár az ellenzéki összteljesítmény nem javul, a Demokratikus Szövetség (DA) nevű, eredetileg elég kis párt folyamatosan erősödött ebben a 30 évben, és szép lassan bekebelezte a többi ellenzéki szereplőt.
A DA a rendszer legkérlelhetetlenebb ellenfelének kiáltotta ki magát, és nem hajlandó együttműködni a kormánypártból kiszakadó, ellenzékivé vált erőkkel. Fő üzenetük, hogy az ANC által kiépített rendszer velejéig korrupt, és a demokráciát leépítették a vezetők, ezért az ellenzék feladata egy teljes rendszerváltás. Ez az üzenet egyre népszerűbb az ország gazdaságilag legfejlettebb városában (Fokváros) és környékén, de azon kívül nem igazán szólít meg szavazókat.
Mindeközben az ANC korántsem olyan egységes, mint a Fidesz, háromszor is szakadt már, és mindannyiszor viszonylag sikeres (5-15%-os eredményt elérő) pártok jöttek létre a szakadásból. Eddig azonban minden szakadás után össze tudta szedni magát a domináns párt, és mindig bőven 50% feletti eredményt tudott elérni a parlamenti választásokon. Most azonban ez veszélybe került, mert egyre erősebb a legutóbbi szakadás során létrejött új párt, a Nemzet Dárdája (MK), melyet a korábbi elnök, Jacob Zuma alapított, miután az ANC-ben nem volt maradása számos korrupciós és egyéb botránya miatt. A közvéleménykutatások szerint az MK 10% közüli eredményre számíthat, szavazói pedig szinte kizárólag az ANC-ből érkeznek, így könnyen elképzelhető, hogy az ország történetében először nem lesz többsége az Afrikai Nemzeti Kongresszusnak.
Ez azonban nem jelent automatikus ellenzéki sikert. A felmérések alapján a DA továbbra is 10-15 százalékponttal az ANC mögött van, és valószínűbb, hogy az ANC talál koalíciós partnert a belőle kiváló pártok egyikében, ezzel tulajdonképpen csak átalakítva a fennálló rendet, de nem megdöntve a rendszert.
Dél-Afrika példája jól mutatja, hogy lehetnek a domináns pártnak bármilyen súlyos problémái, ha az ellenzék nem alkalmazkodik a helyzethez, nem próbál nyitni a kormánypárti szavazók felé, akkor nem lesz érdemi változás a rendszerben. A hosszú ellenzékiség dinamikájáról és megtöréséről szóló hamarosan megjelenő Kormányzásra várva – A magyar ellenzék nemzetközi és történeti összehasonlításban című könyvünkben, amelyet június 6-án 5 órától a Petőfi Irodalmi Múzeumban mutatunk be, a dél-afrikai mellett további nemzetközi eseteket és a hazai szituációt is részletesen elemzünk, feltárva, mi is a jelenleg magyar politikai helyzet kulcsa.
Rajnai Gergely
