Méltányosság

Agytröszt a társadalmi kohézióért

Poszt-Washington

2015. szeptember 24. 09:30 - Méltányosság Politikaelemző Központ

Néha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy elterveztük. Ez fokozottan igaz, ha utazásról van szó. Más kérdés, hogy talán az utazás lényege is az, hogy a sok szervezés mellett időnként engedjük, hogy az események sodorjanak minket, és olyan helyekre vezessenek, amelyekről nem is sejtettük, hogy léteznek. Így esett meg, hogy semmi sem lett abból a tervemből, hogy Washington és New York után megmutassam „az igazi” Amerikát. Ezt a posztot egy hosszabb és élményekben gazdag kihagyás után már Budapestről írom, az Egyesült Államok számomra talán legszebb tájaival a hátam mögött.

blogra_meretezett.jpg

Legutóbbi bejegyzésemnél még hittem, hogy a keleti parti kalandozásomon, két kanyon és egy-egy kaliforniai nagyváros között lesz alkalmam mélyreható összehasonlító blogbejegyzéseket írni. Ez illúziónak bizonyult, s nemcsak azért, mert átadtam magam az utazás örömének, hanem a technológia is olykor leküzdhetetlen akadályokat gördített elém. Hazatérvén aztán a jet laggal együtt a menekültválságba csöppentem, s megdöbbentő módon mindaz, amit az Egyesült Államokban tanulmányoztam, utolért. Legyen szó bevándorlásról, iszlamofóbiáról vagy épp a civil társadalmak szerepéről, mind itt várt rám, hogy a gyakorlatban is alkalmazzam a kinti tapasztalatokat; és mindaz, amiről azt hittem, hogy majd milyen hasznos lesz a magyar társadalom általános integrációjának problémájához, most hirtelen teljesen más aspektusból vált fontossá.

Kétségtelenül sokk volt hazaérkezni. Hiába olvassa az ember külföldön a magyar híreket, rettentően torz képe lesz a hazai „valóságról”. Sok mindent felnagyít, sok mindent letompít a távolság. Semmilyen újságcikk nem tud felkészíteni arra, amikor első utadon gyanútlanul kilépsz a metrómegállóból a földön alvó menekültekkel ellepett aluljáróba. Főleg, hogy három hónappal korábban még semmi nem látszott ebből. Ilyenkor aztán elgondolkodik az ember, mennyire lehet megérteni egy országot külföldről, ha csak a saját országodból egy kis időre kiszakadván is már rögtön egészen másként látod azt. Vannak dolgok, amelyeket személyesen kell megtapasztalni ahhoz, hogy igazán értsük, s talán még ez sem elég.    

orban-trump.jpg

Ezt már csak azért is írom, mert sokan állítanak fel párhuzamot a mostani helyzet és az amerikai-mexikói határ védelme között. Ott is van kerítés, itt is van kerítés. Donald Trump bírálja a bevándorlást, tehát Orbán egyenlő Trumppal. Ha ilyen sorokat olvasok, némiképp összerezzenek. Az efféle analógiákban éppúgy elvesznek a finomságok, ahogyan a hazai hírek is átalakulnak, mire kiérnek Amerikába. Mint amikor „telefonosat” játszottunk gyerekkorunkban: minél több emberen keresztül jött az információ, annál inkább eltorzult a végére. Az amerikai párhuzamban lényegében semmi sem stimmel, főleg azért, mert teljesen más az ottani rendszer, és teljesen más a probléma is.

Van, aki továbbmegy a legkézenfekvőbb hasonlóságnál, és eljut oda, hogy Amerika azért sikeres, mert olvasztótégely, lehetőséget ad a bevándorlók számára, hogy részeseivé váljanak az amerikai kultúrának, s ebből vezeti le, hogy akkor az Európai Uniónak mi is volna a teendője. Habár ez már közelít a „lényeghez”, de még mindig nem ad megoldást a problémára. Az Egyesült Államok sem egyik napról a másikra vált olvasztótégellyé, s azon is lehetne vitatkozni, vajon megőrizte-e ezt a jellegét. Mindenesetre az Európai Unió nem föderáció, hanem nemzetállamok közössége… És a különbségeket hosszan lehetne sorolni. Amerika végtelenül szigorúan szabályozza, ki az, akit szívesen lát. Akinek viszont állampolgárságot ad, azt valóban igyekszik integrálni. Integrálni, és nem feltétlen asszimilálni. Azt az egyensúlyt keresik, amelyben a befogadottak megőrizhetik saját kulturális értékeiket, miközben aktív résztvevőivé válnak az amerikai közösségnek. Ugyanakkor azzal is tisztában vannak, hogy az integráció sem örökre szól. Tudják, hogy gyakran a második vagy harmadik generációs bevándorlóknál, akik adott esetben már nem beszélnek szüleik vagy nagyszüleik anyanyelvén, gyakran alakul ki erős késztetés arra, hogy megismerjék kulturális gyökereiket.

immigrantsonboat.jpgRégen persze az integráció könnyebb volt. Az individualizálódó világban viszont sorra tűnnek el azok az informális intézmények, amelyek arra szolgáltak, hogy bevezessék az újonnan érkezőket az amerikai normákba: az egyházi közösségek, a szakszervezetek, a legkülönfélébb szabadidős programok. Amikor az Egyesült Államok a bevándorlás politikáját tekintve a legnyitottabb volt, s csak úgy özönlöttek oda a világ minden tájáról a különböző kultúrájú csoportok, rájöttek, hogy igenis szükségük van az embereknek arra is, hogy megmondják nekik, mi az, amit elvárnak tőlük. Sorra alakultak esti iskolák, önképző körök, különböző közösségi kezdeményezések, amelyek hozzásegítettek a beilleszkedéshez. És habár az amerikai iskolák természetesen nem arra jöttek létre, hogy elsősorban az integrációt szolgálják, mind a mai napig a legfontosabb médiumai a beilleszkedésnek. Mindez nem azt jelenti, hogy nem voltak/nincsenek konfliktusok, vagy ne lettek volna/lennének kulturális törésvonalak, azt viszont igen, hogy túlkapások esetén Amerika rendszerint képes az önkorrekcióra.

A napokban, Texasban letartóztattak egy 14 éves szudáni származású fiút, mert bevitte az iskolába a saját készítésű óráját, amelyet tanára bombának nézett. A helyzet iróniája, hogy amikor a rendőrök elvitték, a fiú épp az amerikai űrügynökség, a NASA trikóját viselte. Mi lehet ennél amerikaiabb?

Ahmed Mohamed megtapasztalta azt a hétköznapi bizalmatlanságot, amely a muzulmán közösséggel szemben 2001. szeptember 11 óta alakult ki, és azt is, milyen mértékben összezár a társadalom önmaga védelmében. A srácot még aznap meghívta Barack Obama a Fehér Házba, mondván, több gyereket kell inspirálni arra, hogy érdeklődjön a tudományok iránt, hiszen ez teszi Amerikát naggyá. Mark Zuckerberg a Facebookhoz invitálta, George Takei színész/rendező, akit sokan a Star Trekből ismerhetnek, megosztotta vele, milyen volt japán amerikaiként internáló táborban felnőni, párhuzamot vonva gyerekkori tapasztalatai és a között a félelem és előítélet között, amely ma az amerikai iszlám közösségeket övezi. Hozzátette, hogy Ahmed részévé vált Amerika történetének, és sokak számára példaképpé vált. Az ilyen típusú megnyilvánulások kapaszkodók a bevándorlók számára. Persze olyanok, amelyek nem a semmiből jöttek, hanem sok-sok év tapasztalatából, és – ahogyan ezt George Takei története is mutatja – kudarcából építkezik.

ahmed-mohamed-featured.jpg

Habár alapvetően konszolidált az amerikai iszlám közösségek helyzete, világosan érzékelhető egy generációs szakadék a tekintetben, mennyire érzik e közösségek tagjai befogadónak az amerikai társadalmat. A fiatalabbak jóval kevésbé, mint szüleik. Ahmed története végső soron pozitív kicsengésű. Ugyan még nem kapta vissza az óráját a rendőrségtől, izgatottan várja, hogy megmutathassa az Egyesült Államok elnökének. De mi van azokkal, akiket úgy ér diszkrimináció, hogy azt nem kapja fel a nyilvánosság? Ha az Egyesült Államok el akarja kerülni, hogy hasonló vallási alapú befelé fordulás és radikalizálódás menjen végbe, mint sok nyugat-európai ország tinédzsereinek egyes köreiben, akkor újra meg kell erősíteni azokat az informális intézményeket, amelyeknek köszönhetően egy texasi tanár nem potenciális veszélyforrást, hanem egy kreatív fiatal amerikait lát Ahmedben.

Ez vissza is visz minket Európához, amely pillanatokon belül egy hasonló vízválasztón fog keresztülmenni, ha nem kezd el sürgősen gondolkodni azon, miképpen lehetne az újonnan érkező menekülteket beilleszteni a meglévő társadalmi struktúrába. Jelenleg ugyanis a fától nem látjuk az erdőt. Valójában nem az Unió külső határait érő kihívás a probléma. Ez egy átmeneti állapot, amelyen előbb-utóbb túljut Európa, befogadva azokat, akik jogosultak rá, és visszafordítva azokat, akiknél nem bizonyítható, hogy valóban menekültek. Európának azonban fel kell készülnie arra, hogy a korábbinál jóval több ember lesz ténylegesen jogosult a menekült státuszra, és – ez a döntő – a jövőben gondoskodni kell a társadalmi, gazdasági és kulturális beilleszkedésükről. Mindezt úgy, hogy a ’60-as és ’70-es évek „élni és élni hagyni” elvére épülő gyakorlat felett eljárt az idő.

Világos elvárások és segítő intézmények nélkül, magukra hagyva, csakis párhuzamos közösségek, hosszú távon pedig kulturális alapú társadalmi konfliktusok jöhetnek létre. Hollandia, az Egyesült Királyság és Franciaország már megtapasztalta ezt. Azok a kelet-európai országok, amelyeknek korábban nem volt tapasztalatuk menekültekkel/bevándorlókkal, az ő példájukat látván úgy gondolják, ha ez az európai fejlődési út, melyet be kell járniuk, akkor ők köszönik, nem kérnek belőle. Elvégre integrációs tapasztalattal rendelkező, munkaerőre éhes, erős gazdaság csak egy van Európában, mindenki másnak nehezebb gazdasági helyzetben, homogénebb társadalmakban kell szembenéznie a kulturális és gazdasági kihívással.

erpstamp_1_-400x474.pngTermészetesen Németország sem önállóan szerezte meg azokat a tapasztalatokat, amelyeknek birtokában ma tárt karokkal fogadhatja a menekültek tömegét. Mind a második világháború után, mind az újraegyesítéskor amerikai segítséggel járták végig azt az utat, amely mások integrációjára képes országgá tette őket. Mintha azonban Németország nem érzékelné, hogy az Európai Uniós tagság nem hozza magával automatikusan ezt a tudást. A nyugat-európai jóléti államok azért nem tanulták meg, mert korábban szociális juttatásokkal fenn tudták tartani az egyensúlyt integráció nélkül is, míg a kelet-európai blokk azért nem tudta elsajátítani ezt a képességet, mert történelmükből adódóan sosem tudtak jóléti állammá válni, és úgy, ahogyan nyugati társaik tették, már nem is fognak. Alapjaitól kell tehát ezeknek az országoknak megtanulniuk mindazt, amit az Egyesült Államok is mind a mai napig tanul. Mindezt úgy, hogy közben ténylegesen akut válságkezelést kell folytatniuk.

A Washington-poszt persze nem szűnik meg, épp ellenkezőleg. Most van csak igazán aktualitása mindazon anyagoknak és tapasztalatoknak, amelyeket kint gyűjtöttem be. Mi mást is mondhatnék… To be continued.     

Lakatos Júlia

12 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://meltanyossag.blog.hu/api/trackback/id/tr877815050

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Medgar 2015.09.25. 08:41:08

Németország nem fogadja tárt karokkal a menekülteket.

kvadrillio 2015.09.25. 08:51:47

A HOLOKAUSZT ZSIDÓK ÁLTALI KISAJÁTÍTÁSA ???
Miféle kisajátítás?

"...a menekülteket európai földön ugyan sok megpróbáltatás éri, de semmiféle hatalom nem akarja őket elpusztítani....""" de bizony elpusztítja őket egy suzövetségi hatalom, MELYBEN A ZSIDÓK IS TEVŐLEGESEN RÉSZT VESZNEK !!!

Írta: Gadó János - 2015-09-24 Rovat: Politika

A Holokauszt a legvégső érv, ultima ratio, aki ezzel él, egyben azt is mondja, hogy mindazok, aki nem vele vannak, automatikusan a másik oldalra – a Holokauszt tettesei vagy közönyös szemlélői közé – kerülnek.
Képkivágás

Migránsok az M1-es autópályán. (Fotók: Mayer András, US Holocaust Memorial Museum)

Schönberger Ádám egyik cikkemet bírálta „A Holokauszt nem kisajátítható” c. írásában, mely a Kettős Mérce blogon jelent meg. Én, amint illik, náluk kértem válaszcikkem megjelentetését, a blogon feltüntetett e-mail címen. Választ négy napja nem kaptam, így reflexióm most a Szombat honlapján lát napvilágot.

Schönberger Ádám valódi nagyvonalúsággal úgy bírál, hogy sem nevemet, sem cikkem címét nem írja le. Pótoljuk ezt most: A menekültek és a Holokauszt c. írásomról van szó.

Bírálóm mindjárt bravúros csúsztatással (vagy melléfogással) indít.

„Nagyobb lélegzetű cikkben igyekszik a Szombat újságírója kifejteni, hogy a menekültválsággal kapcsolatos médiatartalmakat tévesen hasonlítják össze a Holokauszttal. Többek tiltakozását váltotta ki a Magyar Narancs ominózus címlapja is. Mondja ezt a Szombat szerzője úgy, hogy maga is összehasonlítással él a német kisebbségek kitelepítésével és mostani válsággal kapcsolatban. Mondván az egy „jobb” összehasonlítás.”

Schönberger itt minden alap nélkül belekeveri mondandómba a Magyar Narancs – Orbánt szögesdrót-Hitler-bajusszal ábrázoló – címlapját, amiről én egyáltalán nem nyilvánítottam véleményt. Fogalmam sincs, miért teszi ezt. Arra gondolni sem merek, hogy talán pongyola fogalmazásról lehet szó.

Schönberger cikkének fő mondanivalója ezután az, hogy a Holokausztot nem lehet kisajátítani, neki és másoknak igenis joguk van ezt hasonlatként használni a menekültválságról szólva.

De ki vonta ezt kétségbe? Nem azt állítottam, hogy a hasonlat megengedhetetlen, hanem azt, hogy rossz, nem felel meg a tényeknek, mert a menekülteket európai földön ugyan sok megpróbáltatás éri, de semmiféle hatalom nem akarja őket elpusztítani. Útjuk végén befogadó állomások várják őket, nem haláltáborok.

Mindenkinek joga van, hogy a menekülteket látva a Holokauszttal példálózzék, nekem pedig jogom van azt mondani, hogy ez a példa hamis és torz. A történelmi előzmények után érthető ugyan, mint érzelmi reakció, és a segítőkről – akiket esetleg a Holokauszt emléke motivál – csak a legnagyobb elismeréssel lehet szólni, ámde a példa, mint történelmi párhuzam, szerintem tarthatatlan. Írásom elsősorban erről szólt.

„El kellene felejteni, hogy a holokauszt traumája kisajátítható és levédethető”

– írja a szerző, a maga által falra festett ördöggel hadakozva. Az én cikkemben ugyanis ilyen üzenetnek nyomát sem találhatta. Ha esetleg másnak akart üzenni, akkor elfelejtette a címzettet megnevezni.

„A holokauszt az európai kultúra része, szimbóluma az embertelenségnek, és mint ilyen, szabadon felhasználható”

– folytatja Schönberger, és ezzel egyetértek. De hozzátenném, hogy a Holokauszt emlékének „szabad felhasználása” elég komoly felelősséget ró a használóra. Ebben az esetben ezt nem igazán látom. A Holokauszt a legvégső érv, ultima ratio, aki ezzel él, egyben azt is mondja, hogy mindazok, aki nem vele vannak, automatikusan a másik oldalra – a Holokauszt tettesei vagy közönyös szemlélői közé – kerülnek. Ez a szemlélet szélsőséges, kizár minden vitát, az egyet nem értőket a potenciális nácik közé löki. Nem biztos, hogy erre a vitakultúrára van szükségünk.

*
menekült gyerek

A washingtoni Holokauszt Múzeum honlapjának nyitóképe

Épp a fenti szöveg honlapra helyezésével bajlódtam, amikor egy facebook poszt a washingtoni Holokauszt Múzeum weboldalára vezetett. Ennek nyitóoldalán pedig éppen a budapesti menekültválság egyik képe látható, s rákattintva további képekhez és egy riporthoz jutunk.Utóbbi ezekkel a mondatokkal indul:

„Az 1930-as években a világ nézte, amint a náci Németország otthonaik elhagyására kényszerítette a szorongatott zsidókat. A németországi zsidók megpróbáltatása rokonszenvet váltott ki, de kevés ország tárta szélesebbre a kapuit, hogy a kétségbeesett menekülők közül többet fogadjon be. Noha a mai helyzet sok tekintetben különböző, a világ – és főként Európa – ma a II. világháború óta legnagyobb menekültválságot éli át. Szíriai, iraki, afgán és más menekültek millióit az erőszak kényszeríti arra, hogy biztonságot keresve szárazföldön és vízen veszedelmes útra keljenek.”

A fenti mondatok nem állítják, hogy e mostani helyzet hasonló a Holokauszthoz, de a kép és a szöveg mégis felveti a hasonlat lehetőségét. (Csakúgy, mint az írásomban idézett New York Times tudósítás.)

kvadrillio 2015.09.25. 08:52:59

@kvadrillio: ...FOLYT... A szerző érzelmileg messzemenően azonosul a szíriai, iraki, stb. menekültekkel, miközben történelmi síkon felveti ugyan a hasonlatot, de tartózkodik attól, hogy meg is erősítse.

Így hát ismét ideírom megbírált cikkem néhány mondatát:

“Asszonyokkal, gyerekekkel, öregekkel az országúton menetelő tömeg, őket kísérő egyenruhások, szögesdrót – ez a látvány túlságosan erős, érzelmileg sokkoló és óhatatlanul a kollektív tudatban őrzött leginkább felkavaró képeket idézi fel. A Holokauszt kultúrájában felnőtt – és azt szívén viselő – nemzedék ennek a kultúrának az eszközeivel rendelkezik, ha valami súlyos történelmi jelenséget értelmezni próbál…”

Messzemenően elismerem, ha a segítő szándékú embereket a Holokauszt emlékezete motiválja. Ugyanakkor a Holokauszt hasonlatot történelmileg nem tartom megalapozottnak. Az útra kelt százezreket Európában nem fenyegeti a halál. Viszont valóban a II. világháború utáni korszak legnagyobb népmozgásáról van szó, így sokkal megfelelőbb összevetési alapnak tartom a II. világháború utáni tömeges áttelepítések történetét.

midnight coder 2015.09.25. 10:22:20

Tegyük hozzá: azok az emberek az utolsó szálig az USA remek közel-keleti politikájának áldozatai. Ha nincs az USA, arab tavasz, iraki háború, ők ma is a saját házaikban élnének.

eurocat2k 2015.09.25. 10:53:56

sajnos egyet kell értsek a szerzővel: odaát minden más. Magyarország is az - ha előítélettel, ha anélkül nézem is. Eddig soha nem fordult velem elő az, hogy hazatérve nem mondtam volna azt, hogy "végre otthon vagyunk", Most megtörtént. Nekem ez intő jel arra, hogy valami nagyon nincs rendben ezen a vidéken. Az emberekben, a világban. Szeretem az USA-t, és egyre jobban teszem ezt. Nálunk régen kihalt szokások, magatartások okoznak örömöt bármerre is visz az utam. Akárhogy is próbálok beállni azok kórusába, akik lenézik azt az együgyűnek tűnő provincializmust, amivel szokás az amerikaiakat megbélyegezni. Ettől még Amerikát az "amerikaiak" építették fel a semmiből azzá, amivé ma lett. Mondjon bárki bármit, számomra ez imponáló teljesítmény. Még ha mindenféle "jöttment", sőt javarészt európai gyökerei vannak is a történetnek. Akkor is ott a 16, századig jóformán "semmi" sem volt míg ugyanekkor Európában, Ázsiában az úgymond "fejlett" civilizáció formálta a világ képét. Elkalandoztam, szóval én is azok közé tartozom, akiknek nem ellensége Amerika. Sőt. Van néhány egészen hétköznapi dolog, amit szívesen átvetetnék az itthoniakkal tőlük. Hogy mást ne mondjak, egymás szemébe nézni és netán még mosolyogni is vadidegenként... kinek fájna ez?!

Wendriner Piroska sakál és balerina (törölt) 2015.09.25. 11:58:07

Áhhhh, az indiánok biztos nagyon örültek a bevándorlóknak. Nem változtatta meg Amerika jellegét az a sok fehér, dehogy. A hatalmat se vették át az addig indiánok által dominált területek fölött.

s 2015.09.25. 12:16:41

"Mindezt úgy, hogy közben ténylegesen akkut válságkezelést kell folytatniuk."

Akut lesz az. Ezt leszámítva tökéletes írás.

s 2015.09.25. 12:31:12

@kvadrillio: "Ugyanakkor a Holokauszt hasonlatot történelmileg nem tartom megalapozottnak. Az útra kelt százezreket Európában nem fenyegeti a halál."

Európában talán nem, de Szíriában igen. Aki ez iránt érzéketlen, az pont úgy viselkedik, mint a II. világháború idején az üldöztetések elől menekülőkkel szemben közömbös lakosság. A történelem nem teszi fel gyakran a kérdést, hogy ember vagy -e még. Viszont hatvan, hetven évenként elvétve rákérdez és ilyenkor azok, akiknek fontos, hogy embernek érezhessék magukat jó ha tudják a helyes választ.

Advanced Flight 2015.09.25. 12:33:32

Persze, az USA-féle kerítés az teljesen más, és a Trump-féle idegenellenesség is teljesen más mint a magyar. Az ugyan nem derül ki a cikkből, hogy miért és miben más, de nagyvonalúan higgyük már el a kicsit sem elfogult szerzőnek, hogy ott még a szar is rózsaillatú, és ha egy amcsi minden reggel felhúzza a zászlót a kertjében és elénekli mellette a himnuszt, miközben tiszteleg, a szép és hazafias dolog, de a egy magyar csinálja ugynezt, az irredenta nácizmus.

firg_firg 2015.09.25. 14:04:03

Ahmedkarol vannak egyeb velemnyek is Amerikabol:
- Nem nullarol csinalt orat, hanem egy meglevo orat tett be egy dobozba, felnott segitett neki esetleg helyette csinaltak, meg nem tiszta
- Az ora visszaszamolt, nem csak siman az idot mutatta
- Apukaja muszlim aktivista
- Eleve provokalni akartak a tanarokat a bombanak latszo targgyal
- Megis mit kellett volna tennie a tanarnak egy hasonlo helyzetben?
- Most meg az egesz media szopja oket, hogy jajj szegeny Ahmed.

A multkor mindenki kurvara orult, hogy a vonaton az amcsi katonak lefogtak a tenyleges terroristat. Inkabb halat kene adniuk hogy reagalt a tanar meg akkor is ha lyukra futott. Ha nem csinal semmit akkor nem is lenne ugy. Ha nem csinal semmit es tenyleg robbana bomba, akkor meg arrol papolnatok, hogy a tanar felelossege.

FILTOL · http://hulyekkimeljenek.blog.hu/ 2015.09.25. 14:07:34

Örültem hogy a jueszejben vannak jó dolgok...nyilvan más sokminden.
De ugy tűnik nekunk az amerikai árukon kívül a szarrabombazott országok és az import feszko jut.
süti beállítások módosítása