Új rovattal gyarapodik a Méltányosság blogja, amelyikben Lakatos Júlia osztja meg a washingtoni székhelyű Bipartisan Policy Centerben (BPC) szerzett tapasztalatait és élményeit. Vendégelemzőként, a Méltányosságot is képviselve, több hónapon keresztül részt vesz az agytröszt napi munkájában, egyben saját kutatást is végez.

Amikor először meghallották, hogy Amerikába megyek, sokan azt gondolták, na, még egy fiatal, aki „menekül innen”. Esetemben azonban messze nem ez a helyzet, és nem csak azért, mert külföldi tartózkodásom ideiglenes. A Common Sense Society Pannonius Fellowja-ként kiutazni Amerikába lehetőséget nyújt számomra, hogy „eredetiben” megtapasztaljam mindazt, amiről nap mint nap írok, beszélek: az amerikai kutatói és agytröszti miliőt, a helyi civil társadalmat, valamint az állampolgári nevelést. Ráadásul nem akármilyen közegben. A Bipartisan Policy Centerben testvérintézményre leltem, hiszen nagyon hasonló szellemiséggel rendelkezik, mint a Méltányosság. Számomra előfeltétel volt, hogy ne pártos intézményhez kerüljek, és ennek szellemében kerestem fogadóintézményt.

A BPC Republikánusokkal és Demokratákkal egyaránt együttműködik, annak érdekében, hogy hosszú távú megoldást találjanak az ország legégetőbb problémáira. A maga nemében egyedi agytrösztöt 2007-ben alapította négy politikai nagyágyú, Howard Baker, Tom Daschle, Bob Dole és George Mitchell. Talán mondanom se kell, hogy paritásos alapon, Demokraták és Republikánusok vegyesen. Ez az agytröszt azért unikális a magyarországihoz hasonlóan igencsak polarizált amerikai elemzői közegben, mert nevükhöz híven képesek egy asztalhoz ültetni az összes érdekelt felet, azok pártpolitikai preferenciáitól függetlenül. Véleményük szerint ugyanis az egészséges vita elengedhetetlen része a demokráciáknak, azonban napjaink pártpolitikai gyökerű kormányzati patthelyzete a fejlődés egyik legkomolyabb gátja. Azért vállalkoznak tehát a politikai szakadékok áthidalására, hogy Amerikának cselekvőképes kormányzata legyen. (Gondoljunk csak arra, amikor be kellett fagyasztani a kormányzati forrásokat, mert egyetértés hiányában nem lehetett megszavazni a költségvetést.)

Tudatában annak, hogy viszonylag fiatal elemző központként nem tudnak versenyezni az olyan nagy nevekkel, mint a Brookings vagy az American Enterprise Institute, az agytröszt egészen sajátos stratégiát talált ki az érvényesülésre. Jelenleg egészségpolitikával, energiapolitikával, nemzetbiztonsággal, gazdaságpolitikával, lakhatással, bevándorlással és kormányzati kérdésekkel foglalkozik, azonban egészen más megközelítésben, mint a többiek. Teljesen tudatosan terveznek, eszükbe nem jutna olyan, manapság „trendi” témákhoz nyúlni, mint például Kína, mivel ez esetben elveszne üzenetük, és így viszonylag csekély hozzáadott értéket tudnának teremteni. Ehelyett hiánypótló kutatásokat végeznek, valamint a kétpárti konszenzussal létrejövő ajánlásaikkal tűnnek ki a sorból.

De vajon hogyan képesek összehozni és konszenzusra bírni a gyakran teljesen szembeálló nézetrendszerrel rendelkező feleket? Közös munkacsoportok felállításával, amelyekbe az adott kérdéssel foglalkozó politikusokat, szakértőket hívnak meg. A munkacsoportoknak az agytröszt elemzői háttérelemzéseket készítenek, de az ajánlásokat (azok tartalmát) illetően a politikusoknak kell egymással konszenzusra jutni. Bármilyen hihetetlennek is tűnjön, képesek rá. Talán azért, mert presztízsértéke van az ajánlásoknak, s ha már valaki elvállalta, hogy részt vesz a munkacsoportban, nem akar kerékkötője lenni a közös gondolkodásnak. A rendszer amúgy olyannyira jól működik, hogy számos javaslatukat törvénybe iktatták már az évek során.

Nem vagyok híve a „bezzeg Amerikázásnak”. Az Egyesült Államok a szélsőségek országa. Minden és mindennek az ellenkezője létezik egymás mellett. Számos példaértékű kezdeményezés és ugyanennyi felejthető. A BPC azonban kézzelfogható bizonyíték arra, hogy lehetséges konszenzust teremteni az ellentétes nézeteket valló felek között, és nem csak alulról jövő szerveződés segítségével. A Méltányossághoz nagyon is közel áll ez a fajta gondolkodásmód, még ha nem is a konszenzusteremtés az elsődleges profilja. Több ízben álltunk elő olyan javaslatokkal – mint például a Roma Remény Projekt –, amelyek pártok feletti együttműködést szorgalmaztak. Gyakran éreztük azonban úgy, hogy süket fülekre találunk. Holott – ahogyan azt már sokszor említettük – nem csak Amerikában léteznek ilyen beállítottságú intézmények, bár ezek mindig is kisebbségben lesznek. A BPC szembemegy az uralkodó amerikai hagyományokkal, annak reményében, hogy befolyása révén javítani tudja a kormányzás minőségét. Nincs ebben semmi bűbáj. A Bipartisan Policy Center sikerének „titka” egyszerűen az, hogy az ötlet magukban a politikusokban érett meg. S ha a társadalom azt látja, hogy nagy tekintélyű, tapasztalt öreg rókák képesek félretenni több évtizedes vitákat, talán ők is másként viszonyulnak a politikai versengéshez.

Lakatos Júlia