A pápa három napos látogatása nem csak a vallásos embereknek szóló üzenet. A látogatás alkalmat ad arra, hogy ki-ki elgondolkodjon: mennyire van jelen a világ a hazai mindennapokban? Mit tudunk arról a Nyugatról, amelyhez magunk is tartozunk?
Aki nem vallásos, de nem is teljesen zárt a vallás irányába, az, gondolom, meghökkenve tapasztalhatta Ferenc pápa budapesti látogatását. Merthogy a pápa rengeteg érdekes dolgot mondott, és az embernek lehetett olyan érzése, hogy ha nem is Jude Law-t látja az Ifjú pápa című sikersorozatból, de nem is egy olyat, mint az Abigél című ugyancsak sikersorozat „fekete püspöke”. Ferenc pápa – úgy hiszem – sokakra gyakorolhatott nagy hatást a maga – sokszor és részletesen kielemzett – liberális attitűdjével és modorával.
Én most a pápai látogatás kapcsán nem is csak az ő hatásáról, hanem valami olyasmiről szeretnék szólni, amiről nagyon ritkán beszélünk: arról, hogy az ilyesféle látogatásoknak messze van egy a konkrét célon túlmutató hozadéka. Ha egy külföldi politikus vagy épp egyházi vezető ellátogat hozzánk, az a világról hoz hírt nekünk.
Ferenc pápa útja – és sok más út hiánya – arra döbbenthet rá minket, hogy nagyon keveset tudunk a világról. A magyar társadalom kollektív hiányossága, hogy ez így van.
S mivel nincs világ-tudásunk, megfelelő világ-viszonyulásunk sincs, ha csak a múltból megörökölt sémák újjáéledését nem tekintjük annak. Ez a séma, hogy a világ egy külső, sokszor pedig fenyegető környezet. Nem állítom, hogy ennek a felfogásnak ne lennének objektív alapjai. Magyarország történelmi fejlődése, sajnos, olyan volt, hogy nem lehetett részese az Európa mag-országai által létrehozott civilizációnak. Ami még nem lenne végzetes probléma, csakhogy – sok más országgal ellentétben – ez a „kimaradás” nekünk, úgy látszik, jobban fáj, és rég óta ezt fel is emlegetjük. A pápai látogatás egy nüansznyit megmutatott ebből a „másvilágból”, amelyhez tartozunk is, meg nem is, szóval a helyzet minimum ellentmondásos.
De vegyünk egy másik vetületet.
Európa körülbelül nyolcvan éve rálépett az egységesülés útjára. Nem azt mondom, hogy ettől kezdve lőttek a nemzetállamoknak, mert éppenséggel nem. Ferenc pápa látogatása nem csak arra ébreszthet rá minket, hogy fogalmunk sincs a pápaságnak az európai civilizációban betöltött szerepéről, de arra is, hogy szintén alig valamit tudunk arról az Európáról, amelynek részei vagyunk.
S hadd kapcsoljam ezt a témát össze a manapság oly annyira a szemünk előtt zajló oktatási kérdésekkel. Az elmúlt bő három évtizedben alig valamit léptünk előre abban, hogy az oktatásban ez az Európa-tudás nagyobb szerepet kapjon. Nincs kétségem: remek tanárok légiói értik, hogy mit jelent Magyarország számára Európa, és ezt is tanítják. De én most átgondolt és intézményes reformokra gondolok, amelyek növelnék az Európa-, sőt a világ-tudásunkat. Nézetem szerint a demokratizálódásnak egy alapkérdéséről van szó: csak egy olyan ország tud igazán demokratizálódni, amely tudja, hogy milyen az az Európa, amelyet mintának tekint. A magyar politikában azonban az Európa-tematika nagymértékben alultárgyalt. A kormányoldalnak sok konfliktusa van Európával, és ezért nem tud jó szavakat mondani róla. Az ellenzéknek viszont látszólag nincs konfliktusa vele, szavakat mégsem mond.
A „jó” szavakat nem is feltétlen tőlük, hanem az oktatás felől várhatjuk. A magyar társadalom új nemzedékei adhatnak mandátumot Európa-tudásra.
Csizmadia Ervin
