A nemzeti ünnepek, és ezen keresztül a nemzeti történelem, fontos politikai események. Nem csak Magyarországon, hiszen a világ minden országában a politikusok szeretik magukat és cselekedeteiket beállítani úgy, mint az adott ország legendás arcainak örökösei. Amikor az Egyesült Államokban az Alapító Atyákra, vagy Magyarországon Kossuth Lajosra hivatkozik egy politikus, azért teszi ezt, mert ezek az emberek már konszenzusos figuráknak számítanak: mindenki egyetért abban, hogy tetteik helyesek voltak (még akkor is, ha a korban vitatott politikusok is voltak). Ha a párhuzam megállja a helyét a választók szemében, a politikusnak nyert ügye van, hiszen máris közkedvelt emberrel azonosítják.
A nemzeti ünnepeken a nemzeti történelem a politika felszínére kerül. Ez manapság különösen érdekes, hiszen a nemzeti történelem a mai politika két kulcsfogalmát egyesíti: mind a nemzethez, mind a történelemhez való viszony átalakulóban van a világban. Míg az 1990-es évekre konszenzusossá vált a világban, hogy a történelem többé-kevésbé véget ért, és egy olyan korszakhoz érkeztünk, ahol a hagyományos konfliktusok jelentősége folyamatosan csökken, ezért a korábbi történelmi minták kevésbé lesznek érvényesek az aktuális politikai folyamatok kapcsán. A globális pénzügyi válság (ami politikai szempontból kísértetiesen hasonlított az 1929-es válságra) megingatta ezt a tételt, és ahogy mi is számtalanszor írtuk, a történelem visszatért, és egyre több érdekes történelmi mintát lehet felfedezni mind a konkrét politikai eseményekben, mind egyes politikusok gondolkodásában, akik egyre inkább szeretnék magukat újra elhelyezni a történelemben, és nem a történelmen kívül vagy túl, ahogy az a ’90-es években jellemző volt.
Egyre ritkább az, hogy egy politikus azt ígéri, soha nem látott korszak következik, és egy gyakoribb az, hogy valamiyen korábbi aranykort próbálnak restaurálni (vesd össze Barack Obama „Yes We Can” szlogenjét Donald Trump „Make America Great Again” mondatával – hangsúly az „újra” szón).
A nemzethez való viszonyulás is hasonlóan alakult. Ahogy a történelem, úgy a nemzetek jelentősége is csökkenőben volt a ’90-es években, a nemzetközi együttműködés, a globalizáció, a kultúrák közeledése volt a jellemző tendencia. A nemzetek ugyan nem váltak elavult képződménnyé, sőt, továbbra is a politika fő színterei maradtak (a legtöbb ember továbbra is a saját nemzeti szintű politikájára kíváncsi, nem más országokéra, nem nemzetközi szervezetekre, de még csak nem is helyi ügyekre), de cél volt, hogy a határok jelentősége csökkenjen. Magyarországon ez konkrétan valami olyasmit jelentett, hogy legyünk egy kicsit olyanok, mint Ausztria (vagy Amerika); zárkózzunk fel a Nyugathoz. Ez a vágy ma sem gyenge, de legalábbis a jobboldal letért erről az útról, és fontosnak tartja, hogy Magyarországnak saját útja legyen, ami nem azonos a Nyugat útjával. Amíg a ’90-es években politikai konszenzus volt arról, hogy szeretnénk minél több döntést hozzánk hasonló országokkal közösen meghozni, és ezt lehetőleg nemzetközi szervezetekben meghozni (azaz: lépjünk be a NATO-ba, EU-ba), ma már a kormány nyíltan EU- és ENSZ-ellenes kampányt folytat, kiemelve azt a szándékát, hogy a nemzetek újra a politika középpontjába kerülnek.
A nemzethez és a történelemhez való viszony tehát alapvetően meghatározza, hogy ma milyen vízióval bír egy politikus. A nemzeti ünnepek alkalmas terei az ilyen víziók felfestésének, más kérdés, hogy ezt tényleg erre használják, vagy valami egészen másra. Akárhogy is, legalább ezeken a napokon van némi kényszer a politikusokon, hogy kicsit felülemelkedjenek a mindennapi ügyeken, és elgondolkozzanak ezekről a fontos kérdésekről, amelyek meghatározzák a mai politikát az egész világon.
Rajnai Gergely
