Nagy port kavart Ambrus Attila, azaz a Viszkis szabadulása a héten. Vajon vissza tud-e integrálódni a társadalomba, ha túljutott az interjúk hadán, és következnek a szürke hétköznapok. Mit kezdhet valaki az életben, aki ilyen országos ismertségre tett szert? Használja börtönben szerzett tudását, és menjen keramikusnak? Nos, az egykoron a Viszkis-üggyel foglalkozó rendőrök közül többen is érdekes választ adtak erre a kérdésre.

 Nyilván nem a hideg miatt égetnek zászlót az emberek. Nem a melegedés a céljuk. S égetnek mindenfélét az arab világban épp úgy, mint nálunk. Nálunk leginkább az Uniós zászlót. Legyen a zászlóégetés most a magyar politizálás metaforája, előbb azonban nézzük a konkrétumot. Mint az tudvalevő két Jobbikos képviselő tett amit tett. Bővebben ld: http://www.origo.hu/itthon/20120115-nem-elnek-mentelmi-jogukkal-a-zaszloegeto-jobbikosok.html Ugyanakkor társadalmaktól függően két szélső válasz is lehetséges: az egyik esetben az égető az életével játszik, a másik esetben még pénzbüntetéstől sem kell tartania.

A francia Nemzetgyűlés felsőháza, a Szenátus január 23-án elfogadta az 1915-16-os örmény népirtás tagadásának tilalmáról szóló törvénytervezetet, amelyik máris óriási felháborodást váltott ki az Európai Unióba igyekvő Törökországban. Ankara a mai napig nem ismeri el genocídiumként az ifjútörök kormány által kezdeményezett kitelepítési akciót, amelynek során az Oszmán Birodalom 600-800 ezer örmény alattvalója életét veszítette. Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnök, a kormányzó Iszlám Fejlődés és Igazság Párt feje „rasszistának” minősítette a törvénytervezetet. Ezzel valószínűleg nemcsak pártjának választói, hanem az ellenzék tagjai is nagy többségükben egyetértenek.

Amikor a 2012-es év világméretű kihívásairól beszélünk, szinte mindig a gazdasági válság, az eurókrízis, a BRIC országok felemelkedése, vagy éppen az „arab tavasz” lehetséges végkimenetele merül fel központi témaként. Időnként hajlamosak vagyunk ezeket a folyamatokat globális szükségszerűségként értelmezni. Holott még a legnagyobb történelmi változások mögött is egyéni döntések sorozata húzódik meg. A történészek örök vitája, hogy ezeknek a történelemformáló személyiségeknek mekkora szerepe van az események alakításában, vajon ténylegesen történhetett volna minden másképp, vagy valamiféle determinált folyamatokról beszélhetünk?

Csery Péter bejegyzése

Szerda késő este a Real Madrid szurkolói ugyanazzal, az egyre ismerősebbé váló, érzéssel találkoztak, mint az utóbbi években már jópárszor. A spanyol óriásklub ugyanis döntetlent játszott és ezzel összesítésben ismét vereséget szenvedett első számú riválisa, az FC Barcelona ellen. De milyen tanulságokkal szolgálhat a szerdai Király Kupa mérkőzés a politikai szféra és a társadalom számára?
 

A válasz kulcsa az a hajszálnyi különbség, aminek köszönhetően a két hasonló kvalitású csapat közül az egyik folyamatosan képes legyőzni a másikat. Első ránézésre az lenne a logikus, ha csak a formaidőzítés lenne a döntő tényező abban, hogy éppen melyik csapat jön le győztesként a pályáról. A probléma csak az, hogy a Barcelona tendenciózusan legyőzi legfőbb ellenfelét, a pillanatnyi formát tehát nem tekinthetjük kielégítő magyarázatnak. Ami a minőségi különbséget jelenti és jó csapatból kiválóvá teszi a Barcelonát az nem más, mint a csapategység. Ennél a pontnál fontos kihangsúlyozni, hogy minden csapat elsősorban emberi közösség, vagyis éppen olyan alkotóeleme a társadalomnak, mint saját családi/baráti környezetünk.

Egy igazán jól működő emberi közösségben (csapat) az egyéni ambíció nem kerékkötője a közös sikerek elérésének. Sőt amennyiben a csoportot alkotó tagok felismerik és tudatosítják magukban, hogy a társak segítésével végeredményében saját hasznukat növelik (lehet, hogy gólt nem lőnek, de a csapat nyerni fog), akkor az egyéni motivációk a közösség szolgálatába állíthatóak. Ahhoz azonban hogy a célok „összefésülhetőek” végül akár egyesíthetővé váljanak meg kell teremteni a csoporton belüli összetartást, a kohéziót. Egy futballcsapat esetében ez a feladat az edzőkre hárul. Persze a csapategységet csak akkor lehet létrehozni, ha ebben a játékosok partnerek és önként hajlandóak együttműködni. Mindez ugyanígy működik össztársadalmi szinten is. A mindenkori döntéshozóknak minden rendelkezésre álló eszközzel meg kell próbálniuk előmozdítani a társadalom egységesülését, mivel ez közösségi érdek. Végső soron pedig a nemzeti kormányoknak elvileg aligha lehetne más az elsődleges feladatuk, minthogy a „köz érdekét”, a „közjavát” szolgálják.

Mindezzel együtt a társadalmi kohézió megteremtésére a széthúzó erőhatások ellenére is van lehetőség, persze ehhez a „nemzeti minimumra” épülő következetes nemzetstratégiára lenne szükség. A kohézió erősítésére tehát minden helyzetben van remény, amit jól tükröz, hogy pont a végletekig megosztott Belgium választotta nemzeti mottójául: „L'union fait la force” vagyis „Egységben az erő”…

Miközben a Népszabadság olvasóinak lehet nem sikerül megfejtenie mit is jelent az a hír, hogy a Klubrádiót a megkezdett perben, melynek során a korábban megpályázott frekvenciáról szól a vita „a médiahatóság visszakínálta”, azért a lényeget ők is értik. Hagyjuk most a gazdasági vagy külpolitikai frontokat. Vizsgáljuk meg a belpolitikai kommunikációt, azon belül is a legnagyobb erőt hordozó erkölcsi, ideológiai terepet, magát a kultúrát.