A Fidesz nem nyúl olyan retorikai elemekhez, mint a Jobbik, mely szerint Barroso, ha beteszi a lábát Magyarországra megcsavarjuk neki az orrát, és aztán a karikás ostorral kikergetjük. (Orrcsavarás stílus talán mégis volt, de „karikás ostor” verbális virtussal Torgyán József után csak Vona Gábor dicsekedhet.) A konzervatív kormányzat a kultúrharcot oktatáspolitikával, médiapolitikával, fontos pozíciókba való emberek kinevezésének szándékával vívta. Ebben a folyamatban a Klubrádió csak az egyik apró szelet a sok közül, és még csak nem is a legfontosabb. Az adósságok leszorításától kezdve az alkotmánybírák számának növeléséig mind sokkal lényegesebb, és bármily nehéz is ezt megérteni, mindet a kultúrharc szándéka magyaráz, s van, akinek igazol.

 

Az ORTT döntéseit bár a korábbiakban sem fogadta mindig minden magyar osztatlan elismeréssel, de maga az ORTT léte jóformán kihúzta a médiaháború méregfogát, a médiumok szabályozásának utcai nyomásgyakorlását. Maradt a hatóság, vagy esetleg a hatósággal szemben a bírósági fejlemény. Ez utóbbiakból nem is jött ki mindig jól az ORTT.

 

A jelen felállás más. A Klubrádió ügye megjósolhatóan nem jogi, hanem kultúrharc diskurzusba kerül. Ezért aztán mindegy is, hogy értjük vagy nem értjük mit jelent a „médiahatóság visszakínálása” (én nem értem, valószínűleg nem is jogi meghatározás, mint inkább félresikerült zsurnalizmus), a lényeg, hogy itt bizony olyasmivel kínálgatják egymást a felek, ami a kezük ügyébe kerül. Lehet tehát ebből megint utca is. Az ember a bíróságot magát is sajnálja, hisz egy kultúrharcban ítélkezni nem lehet másként, csak politikai felhanggal. Bármiképp is ítéljen a bíróság, abból jól kijönni nem tud.

 

A Fidesz kultúrharcát is utolérte a politika egyik legnagyobb ellensége, a humánpolitika. Korábban csak a baloldal küzdött azzal, hogy nem voltak képesek kiállítani a legfontosabb posztokra – gondolok itt az egymást követő miniszterelnökökre – olyat, aki ne lehetett volna kompromittálni a múltja miatt. Most már a Fideszt is támadások érik a köztársasági elnök, és a fejlesztési miniszter asszony miatt. (Előbbi mint ismeretes a plagizálás-ügy miatt, utóbbi pedig azért, mert nem szerzett diplomát.) Míg a baloldali elit vezetői alkalmassága a kémügyek, az 56-os szerepeik, vagy gazdasági ügyeskedéseik köszönhetően lett állandóan megkérdőjelezve, addig most a jobboldal iskolázottsági, műveltségi, nyelvtudásbeli hátrányai rajzolódnak ki.

 

Egy ilyen térben a Klubrádió ügye majd nem lesz más, mint a „lehet, hogy okosabb vagy, de én meg erősebb, és ezért megszüntetlek”. A Nyugat ezt még nem így dekódolja, csak pusztán a médiatörvény által is fontosnak tartott pluralitás hiányaként, ami számára igazolja a médiatörvény hiányosságát. Ami a másik oldalt illeti, a posztkommunistákról régóta tudja, hogy érintettek voltak a szocializmusban, hogy helyzetben voltak a rendszerváltáskor, de ezt történelmi törvényszerűségként úgy-ahogy elfogadják. A konzervatív oldal műveltségét azonban máig nem vonták kétségbe. Ha viszont ez megtörténne, a jobboldal a legerősebb posztján, a minőség és az erkölcs terén volna kénytelen engedni. S ha a Klubrádió minőség és erkölcs terén nem rosszabb a Deákné vásznánál, ugyan mi az, ami miatt az emberek azt mondhatják, jogosan hallgattatták el őket?

 

Aki nem szerette, nem hallgatta eddig se. Nem hiányzik számára az se, ha nem sugároz. De az erkölcs és a minőség mindenki számára fontos érték, és csak attól fogadható el ilyen elvekre hivatkozva az ítélet, aki különb. Vagy pedig, és ez egy másik álláspont, ne vitatkozzunk kulturális értékekről, erkölcsről, helyes és elfogadhatatlan rádióadókról, csak és kizárólag a jogszerűségről. (Egyébiránt pedig bizonyos médiaerkölcsi kérdések amúgy is teljesen függetlenek a politikától.) Ha pedig így lesz, a bíróság Klubrádiós ítélete sem fog magához vonzani politikai felhangot.