Amikor a 2012-es év világméretű kihívásairól beszélünk, szinte mindig a gazdasági válság, az eurókrízis, a BRIC országok felemelkedése, vagy éppen az „arab tavasz” lehetséges végkimenetele merül fel központi témaként. Időnként hajlamosak vagyunk ezeket a folyamatokat globális szükségszerűségként értelmezni. Holott még a legnagyobb történelmi változások mögött is egyéni döntések sorozata húzódik meg. A történészek örök vitája, hogy ezeknek a történelemformáló személyiségeknek mekkora szerepe van az események alakításában, vajon ténylegesen történhetett volna minden másképp, vagy valamiféle determinált folyamatokról beszélhetünk?
Én azt hiszem, az egyénnek igen nagy szerepe van a történelem alakításában. Természetesen köztük vannak olyan emberek, akik szinte „véletlenül” válnak főszereplővé, mint a közel-keleti és észak-afrikai forradalmi hullámot elindító Muhamed Buazizi, aki – miután a hatóságok elkobozták tőle autóját – felgyújtotta magát és ezzel valóságos láncreakciót indított el a térségben. Az ő felbukkanásukat, szerepüket persze szinte lehetetlen megjósolni, szemben a változás más letéteményeseivel.
2012 ugyanis a világ számos országában sorsdöntő lesz a legfőbb hatalom szempontjából: az Egyesült Államokban, Oroszországban, Franciaországban, Mexikóban, Egyiptomban és Venezuelában elnökválasztásokat tartanak, míg Kínában ősszel a Kommunista Párt Kongresszusa akár új szemléletű vezetőt is helyzetbe hozhat. Észak-Koreában, Irakban, Olaszországban, Görögországban pedig egyelőre nagy a bizonytalanság az új vezető(k) politikájával kapcsolatban. Elmondhatjuk, tehát hogy előfordulhat, hogy egy év múlva teljesen másképp fest majd a világot formáló politikusok mezőnye, mint jelenleg. Sőt, ha az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjait tekintjük, akkor egyedül a brit miniszterelnök az, akinek 2012-ben (várhatóan) nem kell megméretnie magát.
